Sziasztok,
Meghoztam a következő részt. Sokat dolgoztam rajta, ugyanis ez a rész volt az, aminek az alapjai először megíródtak a fejemben. Remélem, sikerül átadnom a hangulatát :).
Továbbá, ami már nem ide tartozik, de mégis: akik ismerőseim, tudják, hogy januártól Hollandiába költözöm egy évre. Ez nem azt jelenti, hogy abbahagyom a blogírást (bár gyakrabban nem fognak jönni a részek valószínűleg), pont ellenkezőleg: új blogot nyitottam, hogy az előkészületeket, és majd az ottani élményeimet másokkal is megoszthassam. Itt találjátok:
Hát, akkor olvasásra fel, és ne féljetek kommentet írni ;)!
Kata
PS.: a zenéket ezúttal fokozottan ajánlom figyelmetekbe
PS2.: lesz benne egy... aprócska +18 karikás rész, előtte kiteszem majd a figyelmeztetést, hogy ha esetleg bárki szeretné védelmezni ártatlan, gyermeki gondolatait, akkor inkább tekerje át :)
13. rész – Füst és whiskey
A bár immár teljes kivilágításban hívta
fel a figyelmet magára – a kirakatban egy, csak a körvonalakat sejtető üveg
előtt egy nő vonaglott, így próbálva becsábítani a férfiakat, és a kígyózó sort
elnézve, eléggé hatásos volt. Nagyot szusszantva beálltam egy hangosan röhögő
férfitársaság mögé. Már vagy tíz perce álldogáltam, miközben csak az járt a
fejemben, hogy „jézusom, ezek az emberek
a mai este folyamán viszont fognak látni, csak éppenséggel majdnem meztelenül”,
mikor feltűnt, hogy a sor csak férfiakból áll, egyetlen nőt sem láttam
közöttük. Reménykedtem benne, hogy ez csak azért van, mert a nememet nem
túlzottan érdeklik a fülledt, whiskey- és sörszagú szórakozóhelyek, ahol
műfüstbe burkolózott lányok táncolnak – jobb esetben – félmeztelenül. Ám amikor
nagyot nyelve a két hegyomlás méretű biztonsági őr elé léptem, az egyik kitette
a kezét, és megállított.
– Nők nem léphetnek be – mondta mély
hangon, és máris az utánam jövő férfire nézett.
– Bent dolgozik a barátnőm. – Mivel
elsőre nem hallotta meg, így kénytelen voltam lábujjhegyre állni, és
megkopogtatni a vállát, mire felmordult, és felém fordult.
– Már mondtam, nők nem mehetnek be –
zárta le a témát anélkül, hogy akár esélyem lett volna kinyitni a számat.
– De bent dolgozik a barátnőm, hozzá
jöttem – húztam ki magam határozottan.
– És mi a neve a barátnőjének? – vonta
fel a szemöldökét kérdően.
– Olivia Keys. – Az őr válla felett
próbáltam benézni az ajtón, hátha meglátom valamelyik fiút, de nem volt
szerencsém.
– Cicám, itt egy lányt se ismerünk az
igazi nevén. Itt mindenki Chastity, Cherry, Mystic vagy Stacey – röhögött fel
az őr brummogva.
– Hát azt nem tudom… – kezdtem bele
bizonytalanul.
– Akkor ma kimaradsz a showból – vonta
meg a vállát, és újra elfordult tőlem.
– Hé, Barry, ő velem van. – Olivia
hangja érdesen csengett, ahogy kimondta a férfi nevét.
– Ne haragudj, nem tudtam, Jade –
szabadkozott a férfi, és azonnal betessékelt anélkül, hogy ki kellett volna
fizetnem az amúgy nem olcsó belépőt.
Némán követtem Oliviát az egyre gyűlő
tömegen keresztül, és mivel ő már a fellépőruháját viselte (egy latex,
combközépig érő csizmát, és egy lila-fekete fűzőt), eléggé sokáig tartott, míg
átverekedte magát az ácsingózó férfitömegen. Miután beléptünk az öltözők
folyosójára, és a becsukódó ajtó kizárta az üvöltő zenét, Olivia megpördült, és
a szemembe nézett.
– Vania, nagyon sajnálom, amiket
mondtam, én csak… – kezdett bele. A hangja ezúttal esdeklően csengett, nyoma
sem volt benne gúnynak.
– Felejtsük el – vágtam rá, és már
indultam is volna tovább, de Olivia nem engedte.
– Nem, kérlek, engedd, hogy
megmagyarázzam – kezdett bele. – A mi történetünk eléggé hasonló. A családomat
pár nap leforgása alatt vesztettem el, és miután ott álltam, teljesen
elveszetten, egyedül, találkoztam a Winchesterekkel, akik megpróbálták
elfeledtetni velem az egészet. Deannel eléggé közel kerültünk egymáshoz, és azt
hittem, ő lesz az, aki majd végül újra egy stabil pont lesz az életemben. De
végül, amikor arról volt szó, hogy felkutatjuk a vérfarkasfalkát, ami megölte a
családomat, és együtt végzünk velük, én túl gyáva voltam, és búcsúzkodás nélkül
elmentem a vadászat előtti éjszakán. Amikor azt mondtam, hogy hagyd csak, hogy
a Winchesterek végezzék el helyetted a munkát, nem is rád gondoltam, hanem
magamra. Arra, hogy féltem szembeszállni a gonosszal, és hogy a mai napig is
bánom, hogy nem én öltem meg őket. – Olivia szeme könnybe lábadt, de az arca
kemény volt, és a szemében ott lángolt a tűz. Egy pillanatra olyan érzésem
volt, mintha tükörbe néznék, csak az arcvonások lennének mások.
– Ezért kell neked ma a színpadra állni
– mikor tegnap rájöttem, hogy a férfi démon, teljes testemben reszketni kezdtem
a félelemtől. Nem vagyok képes újra a közelébe menni – rázta meg a fejét, és
beleharapott az ajkába.
– Sajnálom, ami a családoddal történt –
válaszoltam végül halkan, és finoman megszorítottam a karját.
– Én is, ami a tiéddel – hajtotta
oldalra a fejét finoman, és a kezemre rakta a sajátját.
Így álltunk pár másodpercig, mire Olivia
hirtelen elnevette magát, és gyorsan letörölte az arcáról legördülő
könnycseppeket.
– Oké, elég volt a sírásból. Neked ma
este talpig kurvásan ki kell állnod száz ember elé, és elég hihetően alakítani,
hogy minden vágyad az, hogy az összessel lefeküdj, lehetőleg egyszerre. És
mivel nem tűnsz túl bulizós fajtának, így van még min dolgoznunk, hogy
felkeltsd a démonunk érdeklődését, és téged kérjen a privát szobába –
kacsintott rám bíztatóan.
– Honnan tudod egyáltalán, hogy itt van
még? Én a helyében már rég Sioux Fallsban lennék, és magamat kergetném – tettem
fel a kérdést.
– Miután végeztem a pasi öltáncával,
követtem őt. Végül öt utcával arrébb egy sikátorban találtam meg, és épp egy
hajléktalan torkát vágta át, hogy aztán összegyűjtse a vérét egy tálba, és
felhívja a haverjait a démoni telefonon. Ide beszélték meg a találkozót, ma
éjfélre. Taktikai megbeszélés lesz, mivel valaki – pontosabban valakik –
vigyorodott el – már két démont is megöltek, miközben téged hajkurásztak. És
ami a legjobb: fogalmuk sincs, hogy a Winchesterekkel vagy, és arról se, hogy
hogy nézel ki. Nem tudom, ez hogy lehetséges, hisz kitűnő besúgórendszerük van,
de úgy látszik, ezzel nem boldogultak.
– Hát, ez, azt hiszem, remek. Persze a
hajléktalanos részt leszámítva. – Próbáltam kizárni a gondolatot, hogy egy
újabb, ártatlan ember halt meg miattam, és csak az előttem álló feladatra
koncentrálni.
– Oké, most kilenc óra van, ami azt
jelenti, hogy van még három órád, hogy elsajátítsd a rúdtánc alapjait –
magyarázta Olivia, és megmarkolta a mellette álló rudat.
Miután Oliviával megbeszéltünk mindent,
ki akartam menni, hogy beszéljek a srácokkal, de a lány nem engedte, mondván,
nincs vesztegetni való időnk. Így hát most itt álltam egy üres teremben,
körülöttem tükrök, és középen pedig egy ijesztően magas rúd. Szerencsére Olivia
nem ragaszkodott ahhoz, hogy már a gyakorlás is abban a parányi fűzőben
történjen, így hát még mindig a kényelmes farmeromban és pólómban voltam,
viszont egy magassarkút így is rám erőltetett.
– Szóval, igazából… – kezdett bele, de
akkor meglátta az arckifejezésemet, ahogy rettegve nézem a rudat. – Tudod mit?
Gyere ide, bekapcsolok valami zenét, és improvizálj. Csak hogy tudjam, szarból
kell-e várat építeni, vagy azért szorult-e beléd valamennyi ribancos vonal is –
vigyorodott el provokálóan, de már fel sem vettem.
– Jó – nyögtem ki, és odatipegtem a
rúdhoz. Elég szerencsétlenül állhattam ott, mert Olivia megforgatta a szemét,
és rárakta a kezemet a rúdra. – Markold meg, mintha a férfiak legbecsesebb
testrészét fognád. Igazából az egész erről szól. Úgy kell táncolnod, mintha az
egész egy nagy aktus lenne, csak férfipartner nélkül. Menni fog? – kérdezte
felvont szemöldökkel.
Na már most, én világ életemben nem
voltam prűd, de azért az, hogy egy nyáladzó férfiakkal teli teremben szinte
félmeztelenül előadjam, ahogy épp szexelek egy rúddal, már kimerítette nálam a
„kizárt” kategóriát. Azonban visszanyeltem a belőlem kitörő ösztönös
ellenkezést, és csak bólintottam egyet.
– Oké, akkor hajrá – veregetett vállon
Olivia, és egy gúnyos mosollyal benyomta a zenét.
A termet megtöltötte a
lüktető basszus, ahogy megszólalt egy AC/DC szám. Éreztem, ahogy a testem
válaszol a ritmusra, de még mindig ki voltam akadva egy kicsit ettől a „szexelj
a rúddal” dologtól, így csak ide-oda lépegettem a rudat fogva, és kétségbeesett
pillantásokkal bombáztam a szemét forgató Oliviát.
– Ez eddig kábé olyan erotikus volt,
mint egy félig rozsdás kiskanál. Érezd a ritmust, és próbáld elfelejteni, hogy ismeretlenek
néznek. Képzeld el, hogy a világ legjobb pasija áll előtted, és neked
bizonyítanod kell, hogy téged válasszon, mert ha rosszul csinálod, az álompasid
bizony velem fog elsétálni – kacsintott rám. Egy pillanatig értetlenül bámultam
rá, aztán megértettem a kajánul csillogó szemét.
– Ha most Deanre céloztál, én nem… –
kezdtem bele, de feltett kézzel félbeszakított.
– Hát persze, hogy rá céloztam, és még
csak meg se próbáld tagadni, hogy féltékeny vagy rám. De tudod mit? Kössünk
üzletet. Ha te a következő két órát végigtáncolod úgy, mintha a megtestesült
erotika lennél, akkor én nem mutatom meg Deannek az új technikáimat, ha érted,
mire gondolok – mosolyodott el pajkosan. – Csak a tiéd lehet, a munkád
gyümölcseként.
– Nekem nem kell Dean – mondtam, miközben
baromira próbáltam megakadályozni, hogy elvörösödjek – kevés sikerrel.
– Ó, dehogynem, édesem, és te is kellesz
neki, csak egyikőtök sem mer lépni. Te azért, mert nem vagy az a kezdeményezős
típus, Dean meg profi módon kerül minden érzelmen alapuló kapcsolatot, kivéve,
ami Sam és közte van – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, de azért láttam
felcsillanni a szemében a fájdalom apró szikráját.
– Te szeretted őt, igaz? – kérdeztem
félredöntött fejjel.
– Talán. De ez már a múlté, és azé is
marad. – Éreztem Olivia hangsúlyán, hogy lezártnak tekinti a témát, így hát
visszafordultam a rúdhoz, és újra megfogtam. Becsuktam a szemem, és próbáltam
úgy gondolkodni, ahogy Olivia mondta. Elképzeltem, ahogy egyedül állok a
teremben, a zene szól, és – bár ez nem volt a terv része – láttam magam előtt,
ahogy Dean lent ül az egyik bárszéken, és éhes pillantással méreget.
A tekintete volt az, ami beindított. Még
mindig csukott szemmel kezdtem el táncolni – eleinte csak apró
csípőmozdulatokkal, de végül beindultam – a testem automatikusan elkezdett a
zene ritmusára vonaglani a rúd körül, és próbáltam beleadni annyi erotikát,
amennyit csak találtam magamban.
Mikor véget ért a szám, résnyire nyitott
szemmel pislantottam Olivia arcára, ami nagy meglepetésemre elismerést tükrözött.
– Biztos hogy nem csináltad te ezt már
régebben is? – kérdezte gyanakodva, mielőtt megszólalhattam volna.
– Pár extrém részeg egyetemi bulit
leszámítva, ahol a lámpaoszlop körül ugráltam, nem – vigyorodtam el.
– Ha megunnád a vadászosdit, a főnököm
tárt karokkal vár téged. Nem szoktam ok nélkül dicsérni, de sajnos nem nagyon
kritizálhatlak, pedig szeretném – húzta el a száját csalódottan, mire még
szélesebben vigyorogtam. – Azért mutatok pár trükköt, ami ad egy kis pluszt a
kis produkciódnak – mondta, és újra benyomta a zenét.

– Oké, a fűződet viszont már egyedül
kell felvenned, mert három perc múlva a színpadon kell lennem. Mindjárt
beküldök valakit, hogy segítsen bekapcsolni a kapcsokat. Addig vetkőzz le –
mondta Olivia sietve, miközben megigazította a melleit, majd egy utolsó, sokat
ígérő mosollyal együtt kisietett a szobából.
– Oké – motyogtam az üres öltözőnek,
miközben továbbra is magamat bámultam a tükörben. Végül ledobtam a köntöst, és
felhúztam az apró, vörös selyembugyit, ahhoz nem kellett segítség. Épp háttal
álltam az ajtónak, mikor hallottam, hogy nyílik.
– Köszi, hogy segítesz – mondtam
anélkül, hogy hátranéztem volna (tudtam, hogy hülyeség, de zavarban éreztem
magam félmeztelenül egy ismeretlen nő előtt), és hátranyújtottam a fűzőt. Már
vagy egy fél perce tartottam, és még mindig senki nem vette el, vagy szólalt
meg, így legyőzve a gátlásaimat, előrefordultam.
Az ajtóban Dean állt. A szája enyhén
elnyílt a csodálkozás és ámulás keverékétől, míg a szeme szépen-lassan
végigmérte minden porcikámat. Ahogy megláttam, azonnal a melleim elé kaptam a
kezeimet, de késő volt – láttam az arcán, hogy igyekszik örökre a retinájába
égetni a képet.
– Te mi a francot keresel itt?! –
kérdeztem felháborodva, miközben próbáltam minél jobban összehúzni magamat,
hogy a lehető kevesebb látszódjon belőlem.
– Olivia beküldött, hogy lelkesítő
beszédet mondjak neked, és hogy odaadjam ezt – nyögte ki Dean, és nagy nehezen
belenézett a szemembe, miközben felém nyújtott egy papírfecnit.
– Fordulj már el – morogtam, miközben
megpróbáltam egy kézzel eltakarni mindkét mellem, hogy elvehessem a papírt.
– Kizárt – vigyorodott el Dean, és nyelt
egyet, ahogy felé hajoltam, és kivettem a kezéből a cetlit.
„Még van egy órád. Élvezd ki a munkád gyümölcsét.
Olivia”
– Ó, hogy… – kezdtem el káromkodni vörös
arccal.
– Ki kéne mennem, igaz? – kérdezte Dean,
miután végeztem a cifra szókapcsolatokkal.
– Ami azt illeti, nem – sóhajtottam fel
még mindig dühösen. – Valakinek be kéne kapcsolnia ezt – emeltem fel egy ujjal
a fűzőt.
– Ennél rosszabb feladatom is volt már –
vigyorodott el újra.
Kelletlenül fordultam el, hogy belebújjak
a fűzőbe, de ahogy Dean hozzáért a derekam fedetlen részéhez, a szívverésem
gyorsulni kezdett. Az ujjai gyorsan, hozzáértően motoszkáltak a meztelen
bőrömön, mégis úgy éreztem, direkt cirógat az ujjaival. Felsóhajtottam, ahogy
belebizseregtem az érintésébe, mire a mozdulatai még lassabbak és finomabbak
lettek. Ám, mielőtt még bármi is megvalósult volna az agyamban egymást kergető,
forró képek közül, hátralépett, és rekedt, fojtott hangon megszólalt: – Kész.
– Köszönöm – nyögtem hasonló hangon,
mint ő, majd megfordultam, hogy belenézzek a tükörbe. Ám mozdulat közben
elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem Dean szemébe.
+18
A mélyzöld szemek olyan intenzíven
perzselték végig a bőrömet, hogy úgy éreztem, menten meggyulladok – ehelyett
azonban izgatottan kalapálni kezdett a szívem, és a légzésem is felgyorsult,
ahogy összekapcsolódott a tekintetünk. Nem kellettek hozzá szavak, hogy tudjuk,
mire vágyunk – mindössze egyetlen aprócska hang motoszkált a fejemben, azt
kiabálva egyre és egyre halkabban, hogy nézzek
el, még nem késő – ám képtelen voltam megtenni. A zöld izzás magával
ragadott, és nem engedett.
Mindketten tudtuk, hogy elvesztünk.
Egyszerre mozdultunk. Elég volt egyetlen
lépés, hogy megszűnjön körülöttünk

Dean finomnak nem nevezhető mozdulattal
kezdte el kipattingtatni a fűzőm kapcsait, miközben a nyakívemet csókolgatta –
egy másik helyzetben talán eszembe jutott volna, hogy rászóljak, bánjon
finomabban az anyaggal, de most csak arra vágytam, hogy lekerüljön rólam
minden, és még közelebb érezhessem magamhoz. Finoman végigszántottam a
körmeimmel a hátán, mire egy torokhangú nyögéssel válaszolt, amibe
tetőtől-talpig beleborzongtam. Dean megérezhette, mert egy pillanatra felnézett
egy cinkos félmosollyal az ajkán – majd a következő pillanatban apró csókokkal
borította be a vállam, és a fűző lágy suhogással esett le a földre.
Dean ujjai szélsebesen siklottak végig
immár meztelen hátamon, míg nem megállapodtak a fenekemen, és egy erőteljes
rántással teljesen magához préselt, majd tolni kezdett, egészen addig, míg meg
nem éreztem a pult hideg érintését a combomon. Közrefogtam az arcát a
kezeimmel, úgy csókoltam tovább, miközben ő belemarkolt a combomba, és feltett
a pult szélére.
Végigzúdult rajtam a kínzó, ám mégis
édes vágyakozás, ahogy nekinyomta az ágyékát a medencémnek. Újra
végigszántottam a hátán a körmömmel, ezúttal jóval erősebben, mire Dean finoman
beleharapott a nyakamba. A keze újra felfedezőútra indult a testemen, míg meg
nem állapodott jobb combom belső részén, és leheletfinom mozdulatokkal el nem
kezdte simogatni. Éreztem, ahogy a testem összes idegvégződése szépen-lassan
egyenként lángolni kezd, de teljes erőmmel próbáltam megfékezni magamat –
egészen addig sikerült is, míg Dean félre nem húzta a sikamlós selymet, és
immár nem volt semmi, ami kicsit is tompította volna az egyre fokozódó,
színtiszta gyönyört. Már csak egyetlen, apró lépcsőfok választott el a végső robbanástól,
mikor Dean egy féloldalas mosollyal abba nem hagyta az egészet. Akaratlanul is
egy csalódott sóhaj szakadt ki belőlem.
– És még tudom fokozni – lehelte a
nyakamba, majd fél kézzel letolta a nadrágját, és kilépett belőle. Egy
pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk – mindketten meg akartunk
bizonyosodni róla, hogy igazán akarja-e a másik. De miután egyikünk szemében
sem látszott más, csak az izgalom és vágy adta csillogás, Dean átkarolt, és egy
határozott lökéssel belém hatolt.

Összedöntött homlokkal, egymást tartva
vártuk meg, míg lecsillapodik a zihálásunk – bár én örökre így maradtam volna.
Nem csak azért, mert jól esett az érzés, hanem mert így nem kellene többé
megszólalnom sem. Most, hogy a szívem már nem vert őrületes ritmusban, és a
levegőben sem sistergett már olyan intenzíven az elnyomott vágy egymás iránt,
az agyam elkezdett magához térni, és csak egyetlen gondolat keringett benne: mi
lesz ezek után?
Szerencsére épp akkor kopogtattak be,
amikor kínlódva ránéztem Dean kipirult arcára, és kutatóan a szemébe néztem,
hogy kiolvashassak belőle valamit.
– Vania, öt perc, és a színpadon kell
lenned! – kiabált be Olivia – és hála az égnek, eszébe sem jutott benyitni. Talán nem is valami felsőbb hatalomnak
köszönhető, szimplán csak tudja, mi folyt idebent…
– Menned kell – szólalt meg Dean rekedt
hangon, és távolabb lépett tőlem egy lépést – csak ekkor vettem észre, hogy a
vörös rúzsom teljesen szétkenődött az arcán, és ettől vigyoroghatnékom támadt.
– Mi van? – kérdezte felvont
szemöldökkel, még mindig tartva az egy lépés távolságot.
– Nézz a tükörbe – mondtam neki
vigyorogva, majd hátat fordítva neki megigazítottam magamon a bugyit, és
felvettem a földről a fűzőt.
– Lennél olyan kedves, és bekapcsolnád
újra? – kérdeztem, mire ő csak szó nélkül bólintott egyet, és ezúttal még
gyorsabban, mint az első alkalommal, bepattingtatta a kapcsokat. Mikor végzett,
finoman, szinte véletlenül végigsimított a gerincemen, amivel egy újabb borzongást
idézett elő, de egy apró mosolyon kívül nem reagáltam rá.
– Hát, akkor sok sikert – szólalt meg
Dean, miután tétován előrefordultam. – Bár ezek után kétlem, hogy bármitől is
félned kéne – mosolyodott el finoman, de mégis vibrálóan. Egyetlen pillanatig
mérlegeltem csak, aztán odaléptem hozzá, és egy határozott mozdulattal
megcsókoltam. Mikor pár pillanattal később elváltam tőle, láttam az arcán a
pillanatnyi zavarodottságot, de nem törődtem vele, mindössze csak annyi
zakatolt a fejemben, hogy ezt a produkciót pillanatok múlva meg kell
ismételnem, csak ezentúl Dean nélkül egy felettébb lelkes közönség előtt. Ja,
és nem teljesen meztelenül.
– Hívhatjuk szerencsecsóknak is –
hadartam, mielőtt még bármit is szólhatott volna, majd remegő lábakkal az ajtóhoz
siettem, és magára hagytam a szótlan Deant.
Ahogy fellépkedtem a színpad hátsó
részéhez vezető lépcsőkön, a kezem is remegni kezdett, mire hangos
ki-belégzéssel próbáltam magam lenyugtatni.
– Menni fog ez. Csak emlékezz arra, amit
tanítottam, és hagyatkozz a belőled előtörő szajhára, és csak úgy hullani
fognak a százdollárosok az égből. – Olivia hangja meglepetésként ért a
sötétben, de az adrenalin olyan magasra szökött bennem, hogy ez már meg sem
ijesztett.
– Kösz – nyögtem ki elszoruló torokkal,
alig meghallva a szavait.
– Ja, és szívesen – tette hozzá
félvállról.
– Mit? – kérdeztem vissza, miközben a
fekete függönyt fixíroztam.
– Deant ezüsttálcán. Gondoltam, elég
inspiráló lesz… – De mielőtt még bármit is válaszolhattam volna (mondjuk egy
hangos „nem történt köztünk semmi”-vel), meghallottam a fellépőszámom első
hangjait, és Olivia finoman meglökött.
Vettem egy utolsó nagy levegőt, és
kiléptem a függöny mögül.
Az első arc amit megláttam a jótékony
félhomályban, Samé volt – nagy


Magabiztosan léptem oda a rúdhoz és
kacér tekintettel megmarkoltam, majd átadtam magam a zene lüktetésének.
A következő percek szinte teljesen kiestek. Nem voltam tudatában annak, hogy mit is csinálok pontosan – csak akkor eszméltem fel, amikor a mennydörgésszerű taps és hujjogás betöltötte a termet, átvéve a zene helyét. Hitetlenkedve kellett rájönnöm, hogy az ováció nekem szól – ahogy a
Ahogy eltakart a függöny, a falnak támaszkodtam, és lebámultam a földre – igyekeztem felfogni, ami az imént történt. Rettentően vegyes érzelmek uralkodtak bennem – egyfelől a szégyen égette az arcomat, másfelől viszont büszke voltam magamra, amiért képes voltam erre.
– Valld be, hogy élvezted – szólalt meg
mögülem Olivia elégedett hangja.
– Talán – fordultam vele szembe félszeg
mosollyal. – Na jó, fantasztikus volt – tört ki belőlem az adrenalin maradék
szikrája, és megöleltem Oliviát.
– Jó, azért ne ragadtasd el magad
túlzottan – morogta, de a hangja nem volt elég meggyőző ahhoz, hogy hiteles
legyen a rosszallása.
– Megjöttek a rajongók is – tolt el
magától végül vigyorogva.
Még mindig vigyorogva fordultam szembe a
srácokkal, és gondolkodás nélkül Sam nyakába ugrottam. A meglepetéstől
felnyögött, de végül átkarolta a derekamat, és megtartott.
– Megcsináltam! – kiáltottam, miután Sam
letett.
– Meg, kislány – mosolygott Sam büszkén,
bár a tekintetében még mindig láttam némi zavarodottságot.
Dean halvány félmosollyal állt a
háttérben, és engem figyelt. Mikor belenéztem a szemébe, elkapott a késztetés,
hogy addig csókoljam, míg ki nem fulladok, de megpróbáltam legyőzni a bennem
dúló harcot. Végül csak mosolyogva felé fordultam, és őt is megöleltem.
Mint mindig, az érintése most is
megnyugtatott. A karjai a derekam körül biztonságot nyújtottak.
– Mondtam én, hogy semmi probléma nem
lesz ezzel. – Éreztem, ahogy a borostája megkarcolja a nyakamat, ahogy elmosolyodott.
– Erősen elgondolkodtam rajta, hogy felmegyek, és leszedlek a színpadról, majd
becipellek az öltözőbe… – folytatta suttogó, érdes hangon, amitől az összes
érzékem borzongani kezdett.
– Akkor miért nem teszed meg most? –
súgtam vissza búgó hangon, incselkedve.
– Túl nagy a közönség – mormolta, majd
elengedett. Felnézve Sam résnyire szűkült, kutató pillantásával találkoztam,
míg Olivia mellette finoman mosolygott.
– És, akkor most mi van? Meddig kell
várni, hogy az a szemétláda rájöjjön, hogy engem akar? – kérdeztem
magabiztosan, gúnyolódva.
– Megkeresem Joe-t – sóhajtott fel
Olivia, és elsétált az öltözők felé, hármasban hagyva minket.
– Mit csináltatok ti kettesben majdnem
egy órán keresztül? – szegezte nekünk a kérdést Sam hezitálás nélkül, miután
Olivia cipőkoppanásai elhalkultak.
– Már mondtam, Sammy – sóhajtott fel
Dean unottan. – Elegendő önbizalmat pumpáltam Vaniába, hogy ezt a… fantasztikus
és érdekfeszítő produkciót elő merje adni – vigyorodott el Dean.
– Igen, csak beszélgettünk – vágtam rá
egyből én is, hálát adva az égnek, hogy a függöny árnyékba vonta az amúgy
vérvörös arcomat.
– Miért van az, hogy nem hiszek nektek?
– sóhajtott fel Sam, és összefonta a karját.
– Nekem nem…! És amúgyis… – kezdett bele
Sam dadogva.
– Szóval neked nem tetszett? – kérdeztem
szomorúságot tettetve, mikor rájöttem, hogy Dean célja ezzel a megjegyzéssel
amellett, hogy zavarba hozza az öccsét, az volt, hogy elterelje a figyelmet a
rendkívül átlátszó hazugságomról.
– Dehogynem! – vágta rá Sam egyből, mire
elnevettem magam.
– Jó, nyugi, nem kell értékelned. Láttam
az arcodat az első sorban, az mindent elárult. Bőven elég, hogy a bátyádnak
tetszett – kacsintottam rá, hogy provokáljam.
Sam nagy levegőt véve felkészült arra,
hogy újabb kérdéseket zúdítson ránk, ám Olivia felbukkanása félbeszakította őt.
Félelemmel vegyes izgalommal fordultam a lány felé, de nem kellett sokáig
várnom, ugyanis a tekintete mindent elárult.
– Nyolcas boksz, öt perc múlva – mondta
mosolyogva, ám nem volt őszinte: láttam, ahogy a zöldes-barna tekintetben
megcsillan a félelem. – Megismétled a produkciód, és közben annyi információt
próbálsz begyűjteni, amennyit csak tudsz. Ha bármi rosszra fordulna, a srácok a
hátsó bejárat mögött fognak állni.
– Értettem – tisztelegtem Olivia felé
játékosan, de nem viszonozta a mosolyt.
– Legszívesebben odaadnám a tőrt, de
ebben a… ruhában nem igazán tudnád hova rejteni – sóhajtott fel Sam, és aggódó
pillantást vetett rám.
– Minden rendben lesz – mosolyogtam
vissza megnyugtatóan.
– De ha mégsem, csak sikíts egyet, és
mindenkit megölünk – tette a vállamra a kezét Sam.
– Köszönöm. – Az érintése melegséggel
töltött el, biztonságot nyújtott. Úgy éreztem, hogy ha a Winchesterek állnak
mögöttem, a hajam szála sem görbülhet. Ennek az érzésnek a szellemében nagy
levegőt vettem, és még Dean utolsó pillantását elkapva, elindultam a bokszok
felé.
Mire odaértem, a bokszban már ültek. Egy
pillanatra megálltam, és behunytam a szemem – megpróbáltam kitörölni minden mást
a fejemből, hogy csak a feladatomra koncentrálhassak. Ha nagy nehezen is, de
sikerült, és egy újabb mély lélegzetet véve, elhúztam a vörös
bársonyfüggönyt, és beléptem a fülledt, félhomályba burkolózó bokszba.
A démonok nem is vették észre, hogy
beléptem, csak szivarfüstbe burkolózva, fojtott hangon beszélgettek. Lesütött
tekintettel körbenéztem az arcokon, és már léptem is volna, hogy felmásszak az
asztal közepén meredő rúdhoz, mikor megakadt a szemem az asztalfőn ülő démon
arcán.
Egyetlen másodperc töredékébe tellett,
hogy a küldetéstudatom elszálljon, és a helyét tömény, vérvörös köd vegye át.
Éreztem, ahogy a bőröm lüktetni kezd, és kiszárad a torkom.
Nem is kellett hallanom a hangját ahhoz,
hogy biztosan tudjam, ő az.
Ő a démon, aki megölte a szüleimet.