6. rész

Sziasztok,

Sikerült tegnap éjszaka befejeznem a hatodik részt. Őszintén megvallom, eleinte kínlódtam vele, mert nem volt tiszta kép a fejemben a rész kezdését illetően, de végül egy órás kádban üldögélés után kiötlöttem mindent. Már csak a megfelelő zene kellett hozzá, és ömlöttek is belőlem a szavak. Remélem, tetszeni fog! Várom a véleményeiteket, hogy mit gondoltok róla :).

Jó olvasást, és persze, boldog Mikulást! :)

Kata

PS.: lesz egy bekezdés, ahol egyszerre két zenét tettem be, azt indítsátok el egyszerre. Higyjétek el, megéri! :)

 Hatodik rész – Vihar

(The Doors - Crystal Ship)

Castiel rezzenéstelen arccal állta kérdő tekintetem. Kezdtem egyre kínosabban érezni magam, nagyrészt annak köszönhetően, hogy egyetlen szál törülközőben álltam előtte.

– A fiúk épp egy szellemet intéznek el – motyogtam lesütött szemmel. – Ha gondolod, nyugodtan várd meg őket.

– Én veled szeretnék beszélni. Négyszemközt – tette hozzá nyomatékosan, és közelebb lépett hozzám.

– Öhm, persze – mormoltam a padlóra szegezett tekintettel, és ösztönösen hátrébb léptem egyet. – Csak előbb felöltöznék, mert egy cseppet zavar a meztelenségem – hadováltam égő arccal. Komolyan kimondtam egy angyal előtt a „meztelen” szót?

– Engem nem zavar a tested látványa – szólalt meg Castiel nyugodt hangon. – De ahogy már tapasztaltam, titeket igen. Itt megvárlak – bólintott aprót megerősítésképpen. Egy pillanatig zavarodottan néztem rá, aztán visszafojtva a rám törő nevethetnéket, bezárkóztam a fürdőbe.

Bent azonban már megengedtem magamnak egy halk kuncogást. Az a fajta tiszta érdektelenség, amivel Castiel képes volt beszélni ilyen abszurd szituációkban is, elképesztő volt. Ám egy másodperc alatt elfogott a pánik is – vajon miről akarhat négyszemközt beszélni velem? Végül nagy levegőt véve, immár felöltözve léptem ki a fürdőszoba ajtaján. Castiel ugyanott állt, ahol hagytam. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon leüljek-e, de úgy döntöttem, én csak egy egyszerű ember vagyok, és a mai nap után megérdemlem a kényelmet. Bevackoltam magam az egyik széles, puha fotelbe, és várakozóan rápillantottam. 

– Hallgatlak – cincogtam bátortalanul, és minden erőmmel próbáltam elkerülni, hogy a szemébe nézzek. Helyette a szintén sötétkék, fordítva felvett nyakkendőjét kezdtem el fixírozni.

– Tudom, ki vagy – jelentette ki egyszerűen.

Az értetlenségem a tetőfokára hágott. Zavarodottan néztem fel rá, hátha az arcáról le tudok olvasni valamit, de egyetlen, apró jelet sem találtam rajta.

– Igen? – nyögtem ki bénultan. – Hát, a kocsiban már találkoztunk… – motyogtam, hátha közelebb kerülök ahhoz, hogy megértsem őt.

– Tudom, hogy ki vagy valójában. – A hangja érdes és mély volt. Bár a szavak akár fenyegetőek is lehettek volna, inkább… csodálat csendült ki belőle.

Egymás után hármat pislogtam, hátha akkor Castiel eltűnik, és ez a rém furcsa, zavaros látomás vele együtt elillan – de miután kinyitottam a szemem, az angyal még mindig előttem állt, és rám függesztette azúrkék tekintetét.

– Nem tudom, miről beszélsz – böktem ki egyszerűen, ami éppen a fejemben járt. Castiel egy pillanatig összeszűkült szemmel meredt rám, majd félrebillentette a fejét.

– Te tényleg nem tudod – mondta csodálkozó hangon.

A bőröm bizseregni kezdett az izgalommal vegyült feszültségtől. Hosszú másodpercekig vártam, hogy Castiel végre elmondja, mi folyik itt, de ő továbbra is csak félrebillentett fejjel bámult rám, elámuló félmosollyal a szája sarkában.

– Mi az istenről beszélsz?! – tört ki belőlem kontrollálhatatlanul. Mindketten megrezzentünk az éles hangtól, de nem bántam – az angyal nagy levegőt vett, hogy belekezdjen…

… és a következő pillanatban egy teremben találtam magam.

Kapkodó fejjel forogtam körbe, védekezően magam elé emelve a kezemet – de nem volt ki ellen védekezni. Egyedül voltam.

Egy tágas, hófehér teremben álltam – lehetetlen volt megállapítani, hogy hol kezdődik, és hol végződik. A falak összemosódtak a padlóval, és csak abból jöttem rá, hogy egy teremben vagyok, hogy nem messze tőlem egy arannyal díszített, faragott ajtó állt. Habozás nélkül elindultam felé, hátha akkor visszajutok a motelbe, és Castiel végre elmondhatja a nagy titkot. Futva próbáltam elérni, de úgy tűnt, soha nem fogom – minél többet futottam, annál távolabbra került.

A következő pillanatban a terem elhalványult körülöttem, és egy irodában találtam magam, egy puha székben ülve.  

– Helló, Vania – hallottam meg egy kellemes hangot.

Egy nő ült előttem: hosszú, sötétbarna haja lágy hullámokban terítette be a vállát, zöldeskék szemeivel engem figyelt, de a szája finom mosolyra húzódott.

– Ki maga? – szegeztem neki az első kérdést, ami eszembe jutott a milliónyi közül.

– A nevem Sarakiel – kezdett bele lassan, még mindig mosolyogva. – Nem kell félned tőlem – tette hozzá, miután kényelmetlenül fészkelődni kezdtem, és a tekintetem szélsebesen végigszáguldott a szobán.

– Hol vagyok? – Meg sem próbáltam odafigyelni a jó modorra, de a nőt úgy tűnt, ez nem zavarja. Természetfeletti nyugalommal megvárta, míg a szemem végigsiklik az irodán, és csak akkor szólalt meg újra, amikor megint rászegeztem a tekintetem.

– A Mennyben – bólintott puhán.

Hát ez lenne a Mennyország? Egy jellegtelen iroda? – futott át az agyamon, és kérdőn felvontam a szemöldököm.

– Pontosabban a Menny egyik porszemnyi szegletében – helyesbített Sarakiel, látva a kétkedés jeleit az arcomon.

– Hogy kerültem ide? – tettem fel egy újabb kérdést, ezúttal már egyenesen a nő szemébe nézve.

– Én hozattalak ide – pillantott rám.

– Castiel…? – kérdeztem elfúló hangon.

–Ó, nem, Castielnek ehhez semmi köze. Ami azt illeti, épp ezért vagy itt – felhősödött el az arca egy pillanatra, de a következőben kisimult, és újra rám mosolygott.

– Nem értem, miről beszél. – Összeszűkült szemmel próbáltam rájönni, miről van szó, de akárhogy is erőlködtem, nem tudtam értelemmel megtölteni Sarakiel szavait.

– Castiel épp egy nagyon fontos dolgot akart elmondani neked, és ezt meg kellett akadályoznom – dőlt hátra a bőrszékében, és összefonta az ujjait.

– Miért? – szakadt ki belőlem, keményebben, mint szerettem volna. Sarakiel ajkai furcsa mosolyra húzódtak.

– Három napja vagy a Winchester fivérekkel, de máris átvetted a stílusukat – sóhajtott fel.

– Miért? – ismételtem, ezúttal szándékosan kemény hangon.

– Mert még nincs itt az ideje, hogy megtudd – nézett a szemembe mélyen, nyomatékosítva a mondandóját.

– És nekem nincs beleszólásom? – vontam fel a szemöldököm, leplezve a bátortalanságomat.

– Egyelőre nincs. Amíg az elméd ennyire emberi, és ilyen keveset tudsz, nincs. Nem vagy elég felkészült. – Sarakiel hangjából éreztem, hogy ezzel lezártnak tekinti a beszélgetésünket, de nekem eszem ágában sem volt ennyiben hagyni.

– Akkor majd Castiel elmondja, ha lesz szíves végre visszavarázsolni a motelszobába – dőltem hátra fölényes mosollyal.

– Nem, nem fogja. Ami azt illeti, töröltem az emlékeit azóta, hogy találkozott veled az autóban. Dean ugyan megkérte, hogy találja meg, ki az, aki keres téged, de Castiel egy árva suttogást sem fog hallani felőled, mígnem végül feladja a keresést – vázolta fel Sarakiel a jövő egy részét. A magabiztosságom ebben a pillanatban egy halk roppanással a romjaiba dőlt. Ki lehet ez a nő, ha még Castiel emlékeit is képes törölni?

– És most a kérésednek eleget téve, visszamehetsz a motelba – állt fel. Csak ekkor vettem észre, hogy nadrágkosztüm van rajta.

– Örültem, hogy találkozhattam veled, Vania – mosolygott rám újra. – Kár, hogy te erre nem fogsz emlékezni – tette hozzá, és mielőtt még akár egyetlen szót is szólhattam volna, hosszú ujjait puhán a homlokomhoz érintette, és…

– Fel kéne ébresztenünk. – A mély hang szakadozva jutott el hozzám, ahogy magamhoz tértem. Azonnal belém hasított a felismerés – öt hónap után ez az első éjszaka, amit rémálmok nélkül aludtam át. Boldog mosoly terült szét az arcomon, és nagyot nyújtózkodva felültem.

– Jó reggelt, srácok – vigyorogtam rájuk jólesően.

– Reggelt? Délután két óra van – nézett rám Dean felvont szemöldökkel.

– Upsz – csúszott ki a számon, ahogy a faliórára nézve meggyőződtem róla, hogy ténylegesen tizenhárom órát aludtam át egyhuzamban. – Mikor értetek vissza? Sikerült elpusztítani? – hadartam, miután belém hasított a tegnapi este emléke.

– Megtaláltuk a padláson a naplóját – szólalt meg Sam, és finoman elmosolyodott. – Csak nem aggódtál értünk? – vonta fel a szemöldökét kérdőn, de még mindig mosolyogva.

– Persze, hogy aggódtam! – csattantam fel.

– Nem kellett volna. Könnyebb volt, mint amilyennek tűnt – előzte meg Dean Samet, és hátat fordított, hogy elkezdjen összepakolni. Ám még a mozdulat közben láttam, hogy az ő ajka is mosolyba rándul.

(The Doors - Riders on the storm)

– Következő úti cél? – támasztottam az állam az anyósülés támlájának, mikor fél óra múlva az Impalában ültünk, készen arra, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a poros kisvárost, és nem mellesleg, életem eddigi második legmegrázóbb élményét.

– Dél-Dakota, Sioux Fall – adta hátra a térképet Dean, és most már egy számomra is megszokott mozdulattal benyomott egy kazettát a lejátszóba. A kocsit azonnal betöltötte Jim Morrison érdes hangja, én pedig elismerően rámosolyogtam Deanre a visszapillantó tükörben. A válasza csak egy kacsintás volt, és a hangerő feljebb tekerése.

– És mi a terv Sioux Fallban? – fordultam feléjük újra, miután kibogoztam a térképen az útvonalat. Meglehetősen hosszúnak tűnt, de már kezdtem megszokni a fél napos kocsikázásokat.

– Meghúzzuk magunkat, amíg nem derítünk ki többet arról, hogy ki, miért és mit akar tőled – szusszantott fel Sam. – Remélem Cassnek legalább egyetlen apró nyoma lesz, mert különben ötletem sincs, hogy deríthetnénk ki.

Csönd telepedett közénk, mindhárman a saját gondolatainkba merültünk.

Én halvány mosollyal az ajkamon néztem a mellettünk elsuhanó kopasz fákat. Kint zuhogott az eső, az esőcseppek hangos koppanással landoltak az Impala tetején, de nem foglalkoztam velük. Olyan mértékű megkönnyebbültség uralkodott bennem, amit már nagyon rég nem éreztem. Felcsillant a remény, hogy vége a rémálmoknak, és ezentúl nem kell átélnem minden éjjel a poklok poklát. De merjek-e hinni benne?

Félúton Dean lehúzódott, és átadta Samnek a kormányt, majd helyet cserélt velem. Csak most tűnt fel, hogy a szemei alatt sötétlila karikák húzódnak, a bőre sápadt, és alig bírja nyitva tartani a szemét. Elfoglalva az anyósülést, a minimálisra halkítottam a zenét, és hátrapillantottam, hogy megkérdezzem, nem zavarja-e így őt, de teljesen feleslegesen – Dean hátrabicsaklott fejjel, egyenletesen szuszogva aludt.

Sammel az út további részében beszélgettünk. Hosszan mesélt az eddig elintézett szörnyekről, a gyerekkorukról, a pontról, amikor úgy döntött, kiszáll, és megpróbál normális életet kezdeni, és a pillanatra, amikor rájött, hogy nincs kiút.

Csendben hallgattam őt, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyire szerencsés vagyok. A gyermekkorom csodálatos volt, és később is minden tökéletesnek tűnt. Természetesen én is átéltem a tinédzser kor csalódásait, az első visszautasítást, az összetört szívet, de mindez elhalványult Sam élete mellett. Egészen öt hónappal ezelőttig azt mondtam volna, hogy az életem tökéletes. De most…

– Hamarosan megérkezünk – szólalt meg Sam halkan, az arcomat fürkészve. – Min gondolkodtál ennyire? – kérdezte lágy hangon.

– Rólad és rólam. Azon, hogy mennyire különbözünk, és mégis mennyi hasonlóság van köztünk – válaszoltam lassan, kibámulva az ablakon. A zuhogó eső mostanra dühöngő viharrá alakult, a csillagtalan eget villámok szelték ketté, de az Impala duruzsolása elnyomta a dörgések hasító zaját.

Sam elmosolyodott, és befordult egy sáros mellékútra, majd behajtott egy kapun. A reflektor adta fényben el tudtam olvasni a bejárat feletti táblát, amin a Singer Autóroncstelep állt. A név nem hazudtolta meg önmagát – mindenhol rozsdás autóvázak álltak. Végül megláttam a kifakult, kék házat, mire Sam lefékezett, és leállította a motort. Egy percig még némán ültünk, hallgatva a Dean szuszogásával vegyült esőkopogást, mikor Sam felém fordult, és a szemembe nézett.

– Én egy percig sem bántam meg, hogy velünk vagy, Nia. – A régen hallott becenévtől úgy éreztem, visszautaztam az időben, és újra az egyetemen vagyok, a barátaim körében. Kint tombol a vihar, de mi bent ülünk egy meleg, biztonságos kávéházban, forró csokit szürcsölgetve, és az Élet nagy dolgairól beszélgetünk…

Egy hátborzongatóan hangos dörgés hozott vissza a jelenbe. Csak akkor vettem észre, hogy könnyes a szemem, mikor Sam melegséget sugárzó arca homályos folttá változott. Szó nélkül áthajoltam a váltó felett, és a nyaka köré fontam a karomat. Az arcomat beletemettem széles vállába, és hagytam, hogy az inge feligya kicsorduló könnyeimet.

– Köszönöm, Sam – suttogtam, és nyomtam egy óvatos puszit az arcára.

– Ott vagyunk már? – jött hátulról Dean kásás mormogása, mire gyorsan elengedtem Samet, és megtöröltem a szememet. Sam még utoljára rám mosolygott, majd hátrafordult Deanhez.

– Öreg, nagyon ki lehettél ütve, ha erre az égzengésre sem ébredtél fel – mondta álmélkodó arccal a bátyjának. – De igen, megérkeztünk.

– Ó, a francba – dörzsölte meg az arcát Dean, kinézve az ablakon. – Jobb lesz, ha villámgyorsan bepakoljuk a cuccokat, és nem tökölünk sokat, különben szarrá ázunk – mondta morogva, majd nagyot sóhajtva kilökte az Impala ajtaját, és a csomagtartó felé indult.

Három perc múlva, csuromvizesen álltunk a nappaliban. A fiúk otthonosan lepakoltak, majd eltűntek egy-egy szobában, száraz ruhával felszerelkezve. Én csak elképedve forogtam körbe – az a mennyiségű könyv, ami a könyvespolcokon, szekrényeken, asztalokon hevert, lenyűgöző volt. Mintha egy könyvtárban lettem volna.

– Fent találsz magadnak szobát – jött ki Dean egy törülközővel a kezében, a haját dörzsölgetve.

– Mennyi könyv van itt? – kérdeztem, alig meghallva a szavait.

– Úgy öt-hatezer körül lehet – vont vállat. – De ha valami nyálas lányregényt keresel, nem nagyon fogsz találni. Ezek mind okkult tudományokkal foglalkoznak – tárta szét a kezét vigyorogva.

– Nagyon elemedben vagy – vágtam egy grimaszt felé, és a bőröndömmel együtt elindultam a lépcső felé. Felérve benyitottam az első szobába, és miután nagy nehezen megtaláltam a lámpakapcsolót egy halom bőrkötéses könyv mögött, úgy döntöttem, tökéletes lesz. Elővettem pár száraz ruhát, és immár átöltözve mentem vissza a nappaliba.

A fiúk már begyújtották a kandallót, és egy-egy sörrel a kezükben üldögéltek a kanapén, és arról beszélgettek, vajon Cass sikerrel jár-e, és megtud-e valamit. Én adtam fel először – az álmosság erőt vett rajtam, úgyhogy elköszöntem tőlük, és felmásztam az önkényesen választott szobámba. Befészkeltem magam a meglepően puha paplanok közé, és állig beburkolóztam.

(Simon and Garfunkel - Sound of Silence) & (Sound of Rain & Thunder)

Hallottam a folyosón lévő falióra minden kattanását. Próbáltam lecsitítani a gondolataimat, de azok színes foltokként villogtak a szemem előtt. Mozdulatlanul hallgattam a párkányon doboló esőt, próbálva kiűzni a fejemből a zűrzavart. Végül a testem lassan ellazult, és az ütemes kopogás lágy sötétségbe ringatott…

A vér rozsdás aromája már akkor megcsapta az orromat, mikor kinyitottam a bejárati ajtót. A folyosó falát végig képek borították – én, amint felvágom a hatodik születésnapomra kapott csokitortát, ahogy vigyorogva ülök egy pónin, ahogy apa nyakában ülök… A gyermekkorom csodálatos emlékei. Könnyes szemmel lépkedtem végig a sötét parkettán, a saját, különbejáratú poklom felé. Végül beléptem, és csak a számra szorított kezem akadályozta meg, hogy a belőlem kitörő hisztérikus sikoly végighasítson a házon.

Remegve tértem magamhoz. Az arcomon könnypatakok csordultak végig, de dühösen letöröltem őket, és lerúgtam magamról a takarókat. Hát még sincs vége – dübörgött végig bennem –, a tegnap éjszakai kimaradás csak biztosan egy kegyetlen trükk volt az agyamtól, hogy illúziókba ringassam magam. Nagyokat sóhajtva próbáltam lecsillapítani a remegést, de csak pár perc múlva sikerült megfékeznem. Az éjjeliszekrényen álló digitális óra hajnali negyed hármat mutatott, ami azt jelentette, hogy ezúttal két órát sikerült aludnom. Keserűséggel vegyes csalódottsággal botorkáltam ki a szobából, és elindultam a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, és keressek egy könyvet, amivel elüthetem az éjszaka maradékát. A nappaliba érve azonban meglepetés ért – Dean még mindig a kanapén ült, és a kandallóban pattogó tüzet bámulta elmerengő arccal. Egy pillanatig megálltam az ajtófélfa mellett, és figyeltem őt – a vonásai hol ellazultak, hol újra megfeszültek. Szerettem volna beférkőzni az agyába, és megtudni, mi zajlik benne. De mielőtt még megszólalhattam volna, a padló megreccsent meztelen talpam alatt, és Dean odakapta a fejét.

– Szia – köszönt halkan, és halványan rám mosolygott. Az arca egyáltalán nem árult el meglepődést, mikor meglátott.

– Szia – viszonoztam a mosolyát, és puha léptekkel elindultam felé, majd leültem mellé.

– Újra a rémálmok? – kérdezte lassan, a tűzbe bámulva.

– Igen – válaszoltam hosszas hallgatás után. A kérdésétől újra végigpergett bennem minden, és megborzongtam. – És te miért nem alszol? – kérdeztem gyorsan, elterelve a figyelmem.

– Jól esik néha egyedül lenni, és végiggondolni, ki is vagyok valójában – mondta szokatlan lágysággal, és újra rám mosolygott.

– Akkor nem zavarlak tovább – álltam fel azonnal. – Csak egy pohár vízért jöttem – mutattam a konyha felé.

– Ne! – kapta felém a fejét. – Már kezdem unni önmagam elemzését – vigyorgott rám. – Maradj, kérlek – nézett mélyen a szemembe, miután látta az arcomon a hezitálást.

Szótlanul visszaültem mellé, és felhúztam a lábaimat, majd átkaroltam őket. Meglepődtem – ez egy teljesen új Dean volt, mint akit eddig ismertem. Sam ebben is különbözött tőle – ő sosem mutatta magát másnak, mint amilyen valójában, de Dean hajlamos volt teljesen bezárkózni.

– És, mire jutottál? – szólaltam meg pár perces hallgatás után.

– Mivel kapcsolatban? – pillantott rám.

– Magaddal. – Dean arcára furcsa árnyékot vetítettek a lángok, mintha az ő arcát nyaldosnák végig.

– Kezdek belefáradni ebbe az egészbe – kezdett bele lassan. – Régebben el sem tudtam volna képzelni az életemet máshogy. Szerettem végigszáguldani Amerikán, gyorskaját enni és olcsó motelszobákban megszállni, mert tudtam, hogy megéri. Emberéleteket mentek, és ez a legjobb dolog, amit tehetek az életben. És ennek ellenére mostanában újra és újra felötlik bennem a kérdés: meddig kell még ezt csinálnom? Miért pont mi? – nézett rám fájdalmasan.

– De mindkettőre tudom a választ – jelentette ki fél perces hallgatás után keményen. – És azt is tudom, hogy nincs kiszállás. Samnek sem sikerült, én pedig meg sem próbálhatom. Mert erre születtem, Vania – nézett rám újra, válaszolva ki nem mondott kérdésemre.

Szerettem volna megérinteni, mégsem tettem. Szerettem volna kinyúlni, és végigsimítani az arcán, és varázsütésre eltüntetni róla a hosszú évek alatt felgyülemlett fájdalmat, kínokat és kimerültséget, amit most szabadjára engedett.

Tudtam, hogy az, hogy ennyire megnyílt előttem, Dean számára ijesztő és új dolog lehet. És ha már képtelen voltam megszüntetni az őt marcangoló érzéseit, azt is tudtam, hogy hogyan viszonozhatnám a kitárulkozását.

– Kíváncsi voltál, hogy miért menekültem el Seattle-ből – szólaltam meg rekedt hangon. – Elmondom – néztem mélyen a szemébe, és belekezdtem a történetbe, hogy hogyan is változott az életem a tökéletesből a borzalmak borzalmába.