Sziasztok,
Először is,
Bár Magyarországon annyira nem ünneplik, én azért mindenkinek kívánok Jó Halloweeni Mókázást! :)
Újabb szerda, újabb rész - azt hiszem, ezt most már rendszeresnek mondhatom, és ezentúl mindig így lesz. Köszönöm az előző részhez kapott három véleményt, és az újabb rendszeres olvasókat! :)
Kata
Harmadik
rész – Rémálmok
A testem nekicsapódott a
falnak, ahogy Mrs. Campbell – vagy akárki is volt ő – a torkomnál fogva
nekidobott. A lábammal a levegőben kapálóztam. Ösztönösen a nyakamra fonódó
ujjak után kaptam, és teljes erőmmel megpróbáltam lefeszegetni őket, de ez a
valami meglepően erősnek bizonyult egy hatvan éves nénihez képest. A tüdőm
kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, és éreztem, ahogy a fejembe toluló vér
felhevíti a bőrömet. Mrs. Campbell vigyorogva nézte, ahogy kétségbeesetten
vergődöm, és még erősebben tartott. A látóperemem szélén fekete pontok
ugráltak, és kezdtek beteríteni mindent. Mrs. Campbell pislogott egyet, de a
megszokott kék szemek helyett már csak két, fekete szemgödröt láttam.
– Te akartad a nehezebb
utat, aranyom – vicsorgott rám. Szavait csak elmosódott zajként hallottam a
fülemben doboló vértől, és a testem lassan kezdte megadni magát. A sötétség már
szinte mindent elfedett. A kezem erőtlenül lehanyatlott, ahogy kiszállt belőlem
minden akarat.
Azonban, mikor már mindent
feladtam, az ujjak hirtelen elengedtek. Hörgő lélegzettel habzsoltam a levegőt,
és a fal tövébe roskadtam. Heves köhögőroham kapott el, de még azon túl is
hallottam a csattanásokat. Megpróbáltam felfogni, mi történik körülöttem, de
csak homályos foltokat láttam. Védekezően az arcom elé emeltem a kezem, de több
mozgásra nem voltam képes. Aztán hirtelen
csönd lett – még egy utolsó, tompa puffanás, és már csak a saját zihálásom hallatszott.
Lassan leeresztettem a karom, és körbenéztem.
Mrs. Campbell előttem
hevert – fehér hálóingét vörösre festette a vére, a teste rángatózott, és az
eddig fekete szemekben most narancssárga villámok táncoltak.
Tágra nyílt szemmel néztem
fel az előttem álló Deanre, aki a kezében egy véres kést tartott.
– Démonok – szólalt meg
kissé zihálva, és letörölte felrepedt ajkáról lecsorduló vért.
Egy szót sem tudtam szólni
– a sokk megnémított. A tekintetem először a késre, majd az előttem heverő Mrs.
Campbellre vándorolt, végül Deanre, akin látszott, hogy türelmetlenül várja, hogy
végre megszólaljak.
– Most már biztonságban
vagy, elviszlek innen – elégelte meg a várakozást, és a kezem után nyúlt.
Erőtlenül nyújtottam felé a karom, de ahogy talpra állított, a lábaim
összerogytak, és térdre estem.
– Na jó, ez így nem fog
menni – mormolta, és a következő pillanatban már a karjaiban voltam. Ahogy
realizáltam, hogy most már nem eshet bántódásom, a fejem a vállára bicsaklott,
és elájultam.
– De mit akarhatnak tőle?
– A szavak messziről jöttek, mintha víz alatt lennék.
– Sammy, ha még ezerszer
megkérdezed, akkor sem tudok rá jobb választ adni, mint a fogalmam sincs –
válaszolta egy érdes hang halkan.
– Kutattam egy kicsit
utána, de semmi szokatlan. Azon kívül, ami a szüleivel történt, minden normális
és hétköznapi. – A hangjuk tisztábban csengett, ahogy egyre jobban
visszanyertem az uralmat az érzékeim felett. A szemem megrebbent, és kezdtem
felfogni a körülöttem zajló dolgokat.
Egyből tudtam, hogy a
motelban vagyok. A dohos szag, és a durva takaró meztelen karom alatt elég árulkodó
jel volt. Azt is tudtam, melyik szobájában lehetek – a C-3-ban. Sam és Dean
Winchesternél.
Óvatosan nyitottam ki a
szemeimet, de a szobában kellemes félhomály uralkodott, csak az íróasztal
kislámpája égett. Sam a szemközti ágyon ült, és engem vizslatott.
– Jól vagy? – kérdezte
komolyan, miután észrevette, hogy felébredtem, és elém guggolt.
– Azt hiszem… – suttogtam
elhalóan. A torkom sajgott, de máshol nem éreztem fájdalmat. Körbenéztem a
szobában, míg Dean mélyzöld szemeivel találkozott a tekintetem. Csak egy dolgot
tudtam biztosra az ezernyi zavaros gondolat közül – mégpedig, hogy az életemet
köszönhetem neki.
– Köszönöm – nyögtem ki,
és próbáltam annyi hálát sűríteni gyenge hangomba, amennyit csak tudtam.
– Ez a dolgom – mosolyodott
el, és keresztbefonta a karjait a mellkasa előtt.
– Biztos rengeteg kérdésed
van. – Sam, miután megbizonyosodott róla, hogy nem ájulok el újra, visszaült az
ágyra. Mindketten várakozóan néztek rám, tapintatosan hagyva, hogy egyedül
dolgozzam fel a történteket.
– Démonok. – Ezt nem is
kérdésnek szántam. Egyszerűen ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.
– Az, aki rád támadott, nem
az ismerősöd volt. Megszállták őt, és minden, amit tett, vagy mondott, a démon
miatt volt – adott magyarázatot Sam. – Mondott valamit, mielőtt neked esett?
– Ez nagyon fontos lehet –
szúrta közbe Dean komolyan.
– Én... - nem is emlékszem
rá, akartam mondani, amikor újra felhangzottak bennem Mrs. Campbell – vagyis a
démon – szavai. – El akart vinni a Mesteréhez – néztem fel rájuk értetlenül.
– Nem nevezte meg? –
csapott le azonnal Dean, vibráló izgalommal a hangjában.
– Nem – ráztam a fejem –, csak
azt, hogy majd ő meggyógyít, ha megsérülnék. Ja, és hogy nem fog örülni, amiért
a Winchesterekkel „barátkozom” – tettem idézőjelbe a szót.
– Hát azt nem csodálom – horkantott
fel Dean vigyorogva. – Egy pár rohadékot már visszaküldtünk a pokolra – és
igen, szó szerint a Pokolra gondolok – válaszolt ki nem mondott kérdésemre.
– Szóval létezik... –
nyögtem ki. Most jött el az a pillanat, hogy megpróbálom elfogadni a
természetfeletti létezését. Bár, tekintve a kajáldában történteket, már nem is
ment olyan nehezen, bár még mindig az egész egy nagy, őrült massza volt.
– Bizony. És hidd el, nem
egy kellemes hely. – Dean arca elsötétült, és alig észrevehetően megdörzsölte a
vállát.
– De ha ez megnyugtat,
Mennyország is van. Angyalokkal együtt. – Sam tényleg próbált nyugtató hangon beszélni,
de nem sokat segített vele. Pokol, Mennyország, démonok, angyalok. Szóval
minden létezik, amiről eddig azt hittem, csak azért találták ki őket, hogy az
embernek legyen miben hinnie. Kinek ebben, kinek abban.
– Nem akarok
hangulatromboló lenni – kezdett bele Dean, miután egy percre néma csönd
telepedett közénk –, de minél hamarabb le kéne
lépnünk innen. Nem kell hozzá sok idő, és valaki észre fogja venni Pokolbéli
barátaink közül, hogy az egyikük kipurcant. Én visszamegyek, és eltűntetem a nő
hulláját, meg elhozom a cuccaidat, addig Sam mesél neked egy kicsit arról, hogy
mibe is csöppentél egészen pontosan – mondta, de választ sem várva eltűnt az
ajtó mögött.
– Megértem, hogy vannak
kétségeid velünk kapcsolatban, de hidd el, mi a jó fiúk vagyunk. Meg akarunk
védeni téged – nézett a szemembe komolyan Sam.
– Én… nem is tudom, mit
mondjak – dadogtam. – Menjek veletek? De hova? – néztem rá elképedve.
– Még én sem tudom, Vania
– válaszolta összeráncolt homlokkal. – De Deannek igaza van. Ha nem megyünk el
innen minél gyorsabban, észre fogják venni, hogy valami nincs rendben, és akkor
már nem csak egy jön.
– Ez az egész őrület –
nyögtem ki.
– Tudom – tette rá a kezét
a vállamra. – De nincs más választásunk.
Hosszú percekig ültem
némán, próbáltam kibogozni kusza gondolataim fonalát. Tudtam, hogy igazuk van –
veszélyben vagyok. Bár fogalmam sem volt arról, hogy ki, vagy inkább mi által,
de egy eddig rejtve maradt érzékem is ezt súgta.
Hirtelen kicsapódott az ajtó
– ijedten megugrottam, de lassuló pulzussal nyugtáztam, hogy csak Dean tért
vissza. A keze újfent véres volt, és a farmerján is jóval több szakadás
látszott, mint eddig.
– Mi történt? – kérdezte
Sam felvont szemöldökkel.
– Volt még egy rohadék
Vania lakása előtt – válaszolt, miközben megpróbálta lemosni a kezére ragadt vért
a mosogatónál –, de elintéztem – fordult hátra egy elégedett vigyorral. – Kezdj
el pakolni, Sammy, ideje elhúzni innen a csíkot.
– Hova akarsz menni? –
kérdezte Sam, de közben már el is indult a szoba túlsó felébe a fal mellé
dobott khakizöld táskáért.
– Lehetőleg minél messzebb
innen. Nem hiányzik egy újabb verekedés, és szerintem Vaniának is elég volt
ennyi mára a halálközeli élményekből – bökött felém a fejével.
Szótlanul néztem, amíg ők
összekapkodták a cuccukat, de nem mozdultam. Nem tudtam, mit mondjak, vagy
tegyek. Sam vette észre először, hogy csak ülök ott tehetetlenül.
– Figyelj, Vania – térdelt
elém, és rátette a kezét a karomra –, nem kényszeríthetlek, hogy velünk gyere,
de ha itt maradsz, pár perc múlva megtalálnak. Nem akarhatod ezt – nézett a
szemembe kérlelően, és bátorításul bólintott egy aprót.
Az a bizonyos hatodik
érzék, mintha megelevenedett volna – hirtelen megvilágította a fejemben
uralkodó káoszt, és megmutatta a helyes utat. Némán bólintottam egyet, és
hagytam, hogy Sam mosolyogva felhúzzon az ágyról.
Dean határozott léptekkel
a már jól ismert kocsihoz ment, és bedobta a csomagtartóba a két táskát az én
bőröndöm mellé, majd beült. Kábultan néztem, ahogy Sam megkerüli az autót, és elfoglalja
a helyét az anyósülésen. Egy másodperccel később azonban kételyek nélkül, határozottan
nyitottam ki a nyikorgó ajtót, és ügyetlenül bekászálódtam hátulra. A kocsi
hangosan bömbölve kelt életre, és padlógázzal farolt ki a motel parkolójából.
Én csak kibámultam az éjfekete égboltra, és próbáltam elhinni, hogy tegnap este
óta az életem öt hónap után újra teljes fordulatot vett.
Arra keltem, hogy a Nap
erősen tűzi az arcomat. Persze, nem erre ébredtem
– csak remélni mertem, hogy ezúttal nem
sikítottam hangosan. Az álmom ezúttal árnyalatnyit megváltozott – mikor újra
szembenéztem a szüleim vérbefagyott arcával, az üveges tekintetek helyett
fekete gödrök bámultak vissza rám.
– Minden rendben ott
hátul? – szólalt meg Dean rekedten, miután kisöpörtem a hajam az arcomból, és
felültem. – Ide-oda vergődtél egész éjszaka. Sam megpróbált felébreszteni, de
pofán vágtad – vigyorgott rám a visszapillantó tükörből.
– Egy kicsit megviselt ez
az egész „megpróbált megölni egy démon” dolog – válaszoltam álomittas hangon,
némi iróniával. Szóval nem sikoltoztam. Fejlődöm, ezt el kell ismernem.
– Kezdj hozzászokni. Nem
is tudom, mikor álmodtam utoljára másról – sóhajtott fel vágyakozva.
Nem akartam
felvilágosítani, hogy nem vagyok kezdő rémálmok terén, így inkább csak csöndben
maradtam, és elkezdtem feltérképezni a külvilágot.
Az országúton
száguldottunk. A táj kopár volt, sehol egy tábla, ami jelezné, merre is járunk.
A rádióból halkan szólt a zene, mégis felismertem – AC/DC – Thunderstruck. Halványan
elmosolyodtam, ahogy akaratlanul is eszembe jutottak a régi hétvégéim. Apa dél
körül berakta ezt a számot maximális hangerőre, és addig nem kapcsolta ki, míg
elő nem kászálódtam az ágyból.
A szemeim hirtelen megteltek
könnyel, de gyorsan megdörzsöltem őket. Nem fogok sírni. Nem tehetem, ha nem
akarom megismételni a raktárban történteket.
– Nem zavar a zene? –
szakított ki Dean a gondolataimból.
– Nem, szeretem ezt a
számot – mosolyogtam rá.
– Akkor jó, mert nem tűrök
el semmi mást az én Bébimben, csak normális zenét. És ez alatt értek mindent,
ami még 1969 előtt jött ki – mondta, majd végigsimított a műszerfalon.
– A te… Bébid? – nevettem
fel hangosan.
– Komolyan mondja –
szólalt meg az eddig alvó Sam kásás hangon az anyósülésről.
– Ez egy 1967-es Chevy
Impala, és igen, ő az én Bébim. – Dean hangja sértődötten csengett, és láttam a
visszapillantó-tükörből, ahogy összehúzott szemöldökkel néz rám.
– De hát ez csak egy autó
– bukott ki belőlem, mielőtt még végiggondolhattam volna. Dean arca még jobban
elkomorult.
– Nem úgy értette, kicsikém
– súgta oda a kormánynak, majd tüntetően az utat kezdte el pásztázni.
– Szerintem most nem fog
hozzád szólni egészen Oklahomáig – sóhajtott fel Sam, és megpróbált
nyújtózkodni a lehetőségeihez mérten.
– Nem azt mondtam, hogy
nem szép autó, csak mindössze kicsit túlzásnak érzem a Bébi elnevezést –
magyaráztam. – Ap… az egyik ismerősömnek – korrigáltam azonnal, mielőtt
kimondtam volna az Apa szót – egy 1965-ös Ford Mustangja volt. Ő Szépségemnek
hívta, és úgy óvta, mintha egy műkincs lenne, csak különleges alkalmakkor
vezette, amúgy meg a garázsban állt.
– Egy ’65-ös Mustang
tényleg igazi műkincs – húzta fel a szemöldökét Dean, megszegve a
csendtilalmát. – De ti, nők, persze nem értetek ehhez…
Megjegyzés nélkül hagytam
ezt a némileg hímsoviniszta kijelentést – már csak azért is, mert igaza volt.
Tényleg nem láttam mást ebben a kocsiban azon kívül, hogy csillogó fekete, a
bőrülése kényelmes, és meglepően nagy.
– Amúgy hol vagyunk? –
kérdeztem pár perc múlva, miután újra csend telepedett közénk.
– Útban Georgia felé –
tekerte fel a hangerőt Dean, és hátranyújtott egy térképet. – Egész éjszaka
vezettem, szóval még mielőtt odaérnénk, megállunk Chesterfieldben, reggelizünk –
hangsúlyozta ki –, te pedig átöltözhetnél valami kevésbé… rövidbe – vigyorgott
rám kajánul. Észre sem vettem, hogy az amúgy térdig érő szoknyám most a combom
közepéig felgyűrődött, de most gyorsan megigazítottam Dean pillantásainak
kereszttüzében.
– És miért is megyünk épp
Georgiába? – kérdeztem, miután minden ruhadarab a kellő mértékig takart.
– Személyit, bankkártyát
és jogsit kell neked csináltatni – válaszolt Sam hátrafordulva. – Nem
használhatod többé sem a Vania Ross, sem az Amy Russou nevet nyilvánosan, mert
percek alatt megtalálnak.
– Mióta csináljátok ezt? –
kérdeztem elképedve. Ha már irathamisítókat ismernek, régóta lehetnek a…
szakmában.
– Ez amolyan családi
vállalkozás. Az apánk így nevelt, szóval amióta csak az eszemet tudom, ezt
csinálom – válaszolt Dean szűkszavúan.
– És sosem próbáltatok
kiszállni? – kérdeztem meggondolatlanul. El sem tudtam képzelni, hogy ez
élvezetes lehet számukra.
Mindketten elhallgattak
egy pillanatra, és a szemem sarkából láttam, ahogy Dean az öccsére pillant egy
másodperc erejéig.
– Én tizennyolc évesen otthagytam
a családomat, hogy egyetemre járhassak – szólalt meg Sam. – De négy évvel
később elbuktam minden lehetőséget a normális életre, és újra vadászni kezdtem
– folytatta az ablakon kibámulva.
– Ne haragudjatok, nem
tudtam, hogy ez kínos téma – szólaltam meg feszengve.
– És te? – törte meg a
csendet Dean, és hátrapillantott rám.
– És én? – kérdeztem
vissza értetlenül.
– Miért tűntél el a világ
színéről öt hónapja? – egészítette ki a kérdését.
Egész testemben
összerándultam, de nem hagytam magam szétesni. Elkaptam Sam érdeklődő
pillantását, de nem gyengültem el.
– Erről nem szeretnék
beszélni – passzíroztam ki magamból, és tüntetően az ablak felé fordultam, hogy
még csak véletlenül se jusson eszükbe tovább firtatni a témát.
– Oké. – Dean hangja egy
pillanatig bosszúsnak tűnt, de aztán már jóval gyengédebben tette hozzá: – Ne
haragudj, hogy felhoztam.
Csak némán megráztam a
fejem, jelezve, hogy semmi baj.
– Mikor érünk oda
Chesterfieldbe? – terelte el Sam gyorsan a kínos csöndet, miután végigpásztázta
az arcom minden egyes rezdülését.
– Még tíz perc, és ott
vagyunk. Reggelizünk, aztán indulunk tovább Georgiába –
diktálta, miközben bekanyarodott egy mellékútra.
– És mégis miből éltek? – jutott
hirtelen eszembe a reggeliről, és annak való kifizetéséről. – Gondolom, nincs
órabéretek, vagy ilyesmi.
– Az nincs, de van egy pár
bankkártyánk – vigyorgott rám Dean, és a kesztyűtartóból előhalászott egy
dobozt, majd hátraadta.
A lehető legkülönfélébb igazolványok
tárultak elém, a dobozt felnyitván. Meg sem tudtam számolni, hány különböző
kormányhivatali jelvény hevert benne, bankkártyákkal körbevéve. Ami feltűnt,
hogy mindegyiken más név állt – a fiúk fényképével. Csak úgy találomra kivettem
egyet, és jobban szemügyre vettem.
– Steven Tyler? – néztem
fel hitetlenkedve. – Komolyan az Aerosmith énekesének nevét használod az FBI-os
kamuigazolványodhoz?
– Szóval nem csak az
AC/DC-t szereted – nézett rám elismerően Dean. – Sammy, le foglak cserélni – vigyorgott
rá az említettre, és miután csak egy morcos pillantást kapott cserébe,
elnevette magát.
– Mi volt annak a lemeznek
a címe, amin megjelent a Hell’s bells c. szám? – nézett rám sanda mosollyal
Dean.
– Back in Black – vágtam
rá gondolkodás nélkül. 1980 – tettem hozzá vigyorogva.
– Szép
– emelte meg a szemöldökét elismerően.
Elégedetten mosollyal az
arcomon dőltem hátra. Sam alig hallhatóan morgott valamit arról, hogy mi is a
baj a popzenével, de egyikünk sem reagált rá.
Negyed óra múlva már egy
étteremben ültünk – bár csak jóindulattal mertem annak nevezni, tekintve, hogy
alig különbözött a Jeff’s Hamburgerstől. Még az étlap is ugyanazt tartalmazta.
Alig bírtam elrejteni a fintoromat, mikor kényszeredetten rendeltem egy kis
adag palacsintát, miközben Dean csillogó szemekkel kért egy dupla adag kolbászt
jól átsütve, Sam pedig az enyémhez hasonló arckifejezéssel végül a saláta
mellett döntött. Ahogy meghozták a rendelést, Dean nekiesett a reggelijének, és
újfent elképedve néztük, mennyit bír egyszerre a szájába tömni. Bár az övé volt
a legnagyobb adag, mégis ő végzett elsőként. Jólesően megsimogatta a hasát, de
közben fél szemmel a megmaradt palacsintámat leste.
– Kéred? – toltam felé a
tányért, miután egyre feltűnőbben mustrálta a tányéromat.
– Most, hogy így
megkérdezed… – válaszolt, és villámsebességgel lecsapott. Samből és belőlem
egyszerre robbant ki a nevetés, Dean csak értetlen arccal nézett fel, miközben
a juharszirup végigcsorgott az állán.
– Most mi van? – kérdezte
értetlenül, teli szájjal.
– Hihetetlen vagy –
ingatta a fejét Sam lemondóan, de a hangsúlyán érződött, hogy már rég elfogadta
a bátyját olyannak, amilyen.
Dean csak vállat vont, és
folytatta tovább a zabálást.
Fél óra múlva, immár átöltözve
ültem vissza a hátsó ülésre, hogy újra nekivágjunk az országútnak. Dean
láthatóan kisimult, és az elégedettség minden jele megmutatkozott rajta.
Elgondolkodtam, hogy vajon milyen igényei lehetnek, ha az alapvető alvás, és
valami ócska kajáldában bedobott reggeli máris kielégíti a vágyait – de inkább
nem hoztam szóba.
Egészen az éjszakába
nyúlóan száguldottunk Georgia felé. Sam és Dean azt találgatták, vajon ezúttal
mivel kerülhettek szembe, és mi az én részem az egészben, de miután olyan
szavak hagyták el a szájukat, amiket még életemben nem hallottam, inkább
kibámultam az ablakon, és hagytam, hogy az agyam végigpörgesse az elmúlt
huszonnégy óra alatt történteket.
Őrület. Nem találtam jobb
szót rá. Mégis, nem azt éreztem, amit kellett volna – vagyis amit hittem, hogy
kellene éreznem. A tegnapi
bizonytalanságom ellenére most már pontosan tudtam, hogy jól döntöttem. A
belsőm vibrált az izgalomtól, a vérem száguldott az ereimben – olyan érzés
volt, mintha egy hosszú kóma után tértem volna magamhoz.
Öt hónapon keresztül
minden egyes nap az elviselhetetlen fájdalommal keltem, és úgy feküdtem, hogy
tudtam, újra át kell élnem azt. Bár
próbáltam elterelni a figyelmem, mégsem tudtam teljesen kiirtani magamból –
elég volt egy név, egy hangsúly, vagy akár csak egy illat is, és máris
észrevétlenül beszivárogtak a gondolataim közé. Most azonban minden
megváltozott – és mindez akkora őrültségnek tűnt, hogy már nem is rémített meg.
– Vania? – fordult hátra
Dean, és úgy nézett rám, mint akitől vár valamit.
– Igen? – kaptam fel a
fejem, kizökkenve a saját kis világomból.
– Azt mondtam, hogy majd
csak holnap reggel megyünk el Arnie-hoz, és addig kiveszünk egy motelszobát.
– Persze, oké – vágtam rá.
Őszintén szólva nem bántam, hogy a ma éjszakát már nem az autóban töltöm.
Pár percig még némán róttuk
Atlanta utcáit, míg meg nem láttuk a villódzó neonfeliratot. Elgémberedve
kászálódtam ki a kocsiból, és már nem is vágytam semmi másra, mint egy gyors
tusolásra, és puha ágyra.
– Egy három ágyas szobát
szeretnénk kivenni – mondta Sam az öreg recepciósnak, aki furcsán végigmért
minket. Végül is mit akarhat két férfi és egy nő éjszaka, hármasban, egy
szobában?
– Már kiadtuk az összeset –
szólalt meg végül mogorván, rekedtes hangon. – Csak egy franciaágyas, és egy
egyágyas szobánk van.
– Fantasztikus – morogta
Dean lemondó pillantással.
– Semmi baj, srácok,
szívesen alszom egyedül – szólaltam meg. Még kapóra is jött – így nem kell
félnem attól, hogy másnap reggel kérdezősködnek, miért dobáltam magam végig az
éjszakán.
– Nem hagyhatunk egyedül –
szólt közbe Sam. – Nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy nyomunkat
vesztették – nézett a szemembe nyomatékosan. Fél szemmel láttam, ahogy a
recepciós a fülét hegyezi pletykaéhesen, így csak bólintottam egyet, igazat
adva nekik.
– Akkor most már csak azt
kell eldönteni, ki alszik egyedül – sóhajtott fel Dean. Szó nélkül a zsebébe
nyúlt, elővett egy érmét, majd feldobta.
– Fej vagy írás? – nézett
fel Samre, miután elkapta, és a kézfejére szorította az ötcentest.
– Írás – válaszolt a
kérdezett rövid mérlegelés után. Dean elvette a kezét, majd egy szó nélkül Sam
kezébe nyomta az egyágyas szoba kulcsát.
Kissé rémülten néztem Sam
után, miután egy „Jó éjt!”-tal kisétált az ajtón. A szemem sarkából Deanre
pillantottam. Valahol mélyen reménykedtem, hogy Sammel kerülök egy szobába –
már az első találkozásnál is úgy találtam, hogy kettejük közül ő a
tapintatosabb és együttérzőbb, mostanra pedig már számos közös vonást
felfedeztem kettőnk között. Dean már más helyzet volt – távolinak éreztem, a
rockzenén kívül semmi közös nevezőt nem találtam kettőnkben.
A szobába érve egyből
elindultam a fürdő felé, és a ruháimat lekapkodva beálltam a tusoló alá. Nem
hagytam magam sokáig kényeztetni – a forró víz ellazította az utazástól merev
izmaimat, és mérhetetlen álmosság tört rám. Csak akkor döbbentem rá, hogy nem
hoztam be magammal a pizsamának szánt pólót és rövidnadrágot, mikor ott álltam
egyetlen, meglehetősen rövid törülközőbe csavarva. Nagyot sóhajtva nyitottam ki
az ajtót, remélve, hogy Dean figyelmét valami lefoglalja – de tévednem kellett.
Az ajtónyitásra azonnal felkapta a fejét, és alig észrevehetően végignézett
rajtam, majd megakadt a tekintete fedetlen combjaimon. Egy pillanatra
féloldalas vigyor villant fel az arcán, aztán elkapta a tekintetét, és megköszörülte
a torkát. Éreztem, ahogy elpirulok, és mielőtt még megszólalhatott volna, kikaptam
a bőröndből a pizsamát, és visszasiettem a fürdőbe.
Kellett még pár pillanat,
mire az arcom visszanyerte a normális színét, és még újabb öt perc, mire visszamertem
menni. Mikor végre rászántam magam, rá se nézve Deanre, bebújtam az ágyba, és
nyakig magamra húztam a takarót. Ezúttal Dean megengedett magának egy halk
nevetést is, majd ő is bezárkózott a fürdőbe. Nekem csak egy gondolat dübörgött
végig az agyamon – határozottan jobb lett volna, ha Sam aludna mellettem ma
éjszaka. Fél kézzel lekapcsoltam a még égő kisvillanyt, és megpróbáltam
tudomást sem venni a vízcsobogásról, és Dean alig hallható dudorászásáról. De a
fáradtságot, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is űzte ez a kis közjáték,
és éberen feküdtem még jó húsz perccel később is, mikor Dean végre abbahagyta a
fürdést. Bár azonnal behunytam a szemeimet, alvást tettetve, ahogy kijött, de
három másodperccel később reagáltam, mint kellett volna, így akaratlanul is
szemrevételezhettem őt félmeztelenül. Meg kellett állapítanom, hogy a teste
tökéletes, és ettől a kósza gondolattól újra elöntötte az arcomat a vér. Éreztem,
ahogy benyomódik mellettem az ágy, és Dean elégedetten felsóhajtott.
– Jó éjt – mondta, és bár
nem láttam, le mertem volna fogadni, hogy a vigyor még mindig nem tűnt el az az
arcáról.
– Neked is – morogtam
vissza bosszúsan, és erőnek erejével próbáltam koncentrálni, hogy végre
elaludjak.
Ugyanaz a kép: remegve
álltam álltam a folyosónkon. Nem volt erőm ellenállni – elgyengülve hagytam,
hogy a testem bevezessen a nappaliba. Ezerszer átéltem már ugyanezt a
pillanatot, mégis, minden alkalommal olyan érzés volt látni a szüleimet vérbe
fagyva, mintha a fájdalom ezernyi éles késsel szaggatna darabokra. Próbáltam
felkészülni, de döbbenten torpantam meg, mikor belépve az ajtón, más látvány fogadott.
A szüleim a kanapé előtt
álltak, és meleg mosollyal néztek rám. Ledermedve bámultam rájuk – képtelen
voltam hinni a szememnek.
– Már vártunk rád, kicsim
– szólalt meg anya csengő hangon, és kinyújtotta felém a kezét. Botladozva
léptem feléjük, de ahogy megéreztem édesanyám ismerős illatát, ami keveredett a
virágillattal és öblítővel, nem tudtam visszafogni magam, és a karjaikba
vetettem magam. Zokogva öleltem őket olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Mélyen
beszívtam az illatukat, és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák mindkettőjük
vállát.
Ám a következő pillanatban
minden megváltozott. A szoba hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett, és
egy idegen erő kiszakított a szüleim karjából. Ösztönösen kézzel tompítottam az
esést. A virágillatot felváltotta a gyomorforgató vérszag – ezúttal sokkal
erősebb volt. Felpillantva szembe találtam magam a tükörrel, és még a sikoly is
belém szorult, mikor észrevettem, hogy a szemeimből könnyek helyett vérpatakok
csordogálnak.
– Kicsim – szólalt meg
mögöttem egy reszelős hang. Megpördültem, de a látvány, ami fogadott, mindennél
borzalmasabb volt.
Anyám karnyújtásnyira állt
tőlem, a ruháját mindenhol vér borította, és a tekintete üvegesen meredt rám.
– Te tetted ezt velünk –
hörögte eltorzult arccal, miközben elvágott torkából bugyogott a vér, még
vörösebbre festve fehér blúzát. Imbolyogva felém indult, és én ösztönösen
hátrálni kezdtem, de nekiütköztem valami puhának – az apámnak.
– Miattad haltunk meg –
súgta a fülembe vérfagyasztó hangon, és a karomnál fogva magához szorított. Meg
sem próbáltam szabadulni – képtelen voltam rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy
újra hallom a hangjukat, érzem az érintésüket. Anyám egyre csak közeledett
felém, és a szám néma sikolyra nyílt, ahogy megláttam a fekete szemeit…
A világ újra rázkódni
kezdett körülöttem, és már csak elmosódva érzékeltem a nappalinkat, apám
szorítását, és a tömény vérszagot.
– Ébredj fel, Vania!
Hallod? Ébredj már fel, ez csak egy álom! – hallottam meg távoli zúgásként egy
ismerős hangot. Csak akkor jöttem rá, hogy már vége, mikor meghallottam a saját,
fuldokló zokogásomat.
– Cssss, cssss, már vége,
minden rendben – suttogta megnyugtatóan Dean, és egy pillanat múlva megéreztem,
ahogy a hátam alá nyúl, és az ölébe húz. Úgy ringatott, mint egy kisgyermeket –
a keze a hátamat simogatta ütemesen, és továbbra is csak azt hajtogatta, hogy
„minden rendben, nyugodj meg, már vége”. A nyakába kapaszkodva zokogtam tovább.
Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy ki ő, és talán nem illene a fedetlen
mellkasához bújnom – egyszerűen éreznem kellett, hogy nem vagyok egyedül.