7. rész

Sziasztok,

Hát, újra itt - sikerült újra előcsalogatnom magamból az írói vénát, és tegnap éjjel befejeztem a hetedik részt :). 

Jó olvasást!

Kata

Hetedik rész – Szerencsenap

(Snow Patrol - Lightning Strike)

– Gyönyörű, júliusi nap volt. Minden olyan tökéletes volt. – A hangom megremegett, ahogy visszaidéződtek az akkori érzéseim, de nem hagytam abba.  – Végeztem a szemeszterrel, kitűnő eredményekkel zártam, és nagy esélyem volt elnyerni egy európai ösztöndíjat, amiről minden iskolatársam álmodozott. Ashleyvel és Zach-kel egy prágai utat terveztünk. Hazafelé végig azon gondolkodtam, hogy mondom meg a szüleimnek, hogy a szünidő egy részét külföldön fogom tölteni – tudtam, hogy anya a legkevésbé sem lesz boldog, amiért még a nyár nagy részében sem leszek velük, de azt is tudtam, hogy meg fogják érteni. – A hangom elcsuklott, ahogy megelevenedett előttem anya arca: a sötétbarna, vállig érő, selymes haja, amibe annyiszor temettem bele az arcomat, mert pillanatok alatt megnyugtatott, és a mandulavágású, mogyoróbarna szemei, amik mindig szeretetet sugároztak felém, még akkor is, amikor a kamaszkori hévvel beletapostam a lelkébe.

– Vania… – szólalt meg Dean rekedten, aggódó arccal figyelve minden rezdülésemet –, nem muszáj, ha…

– El akarom mondani – préseltem ki összeszorult torokkal –, de nagyon nehéz. – Két hatalmas könnycsepp pergett végig az arcomon, de nem töröltem le őket.

– Ahogy kinyitottam a ház ajtaját, már tudtam, hogy valami nincs rendben. Az egész túl… csöndes volt, szinte vibrált a bensőmben. És éreztem a szagot, amiről akkor még nem tudtam, hogy mi az – borzongtam meg. – Minden sejtem azt akarta, hogy forduljak meg, és rohanjak el, amilyen messze csak tudok, de nem tettem. Beléptem a nappaliba, és rájöttem, mi az a szag, ami facsarja az orromat – a szüleim tömény vére, ami mindent beborított. A világos tapétát vörösre festette a kifröccsenő vér, a nagy, aranyozott tükrön még mindig csordogált egy kevés – suttogtam lehunyt szemmel. Éreztem, ahogy a szavak megelevenednek előttem, ahogy a fájdalom belém tép, de nem tudtam leállni, dőlni kezdtek belőlem a szavak: – Ott feküdtek a földön. Üveges tekintettel meredtek a plafonra, és az arcuk olyan… idegen volt, de mégis ők voltak azok, tudod? – markoltam a hajamba kínomban. – A szívem mintha megállt volna egy végtelen pillanatig, aztán ezerszeres gyorsasággal kezdett el dörömbölni. Hallottam, ahogy valaki sikoltozik, és azt hittem, igazából anya énekel, és ez az egész nem is történik meg, aztán helyrekattant bennem, hogy ez a saját hangom. Térdre estem, egyenesen bele egy vértócsába, és… – A szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, mintha ki akarna onnan szakadni. Ziháltam, és jéghideg kezeimmel önkéntelenül a combom fedetlen bőrébe martam, hogy eltereljem a figyelmem egy ennél sokkalta nagyobb fájdalomról – arról, ami a lelkemben szunnyadt, de most úgy hasított rajtam keresztül, mint egy rozsdás, életlen, tüzes pengéjű fűrész.

– Vania, Vania, hé, nyugodj meg! – kapta el Dean a kezeimet, és finoman, de határozottan leszorította őket, hogy ne tudjak magamban kárt tenni.

– A szomszéd talált rám. Azonnal hívta a rendőrséget, akik, miután megállapították, hogy a szüleim halottak, kórházba szállítottak. Innentől kezdve a napok összemosódtak – emlékszem, hogy többféle nyugtatót adtak nekem, amit egy idő után nem vettem be, mert képtelen voltam megmozdulni tőlük. Emlékszem, hogy bejöttek kikérdezni a rendőrök, de nem voltam gyanúsított, mert ugyan a szüleimnek átvágták a torkukat, mindkettőjükön olyan zúzódásokat találtak, amik csak egy nagyon erős embertől származhattak.

– A temetésen szinte katatón állapotban vettem részt. Utána a nagyszüleim hazavittek – hozzájuk, természetesen –, de nem bírtam elviselni a tekintetüket, így hát hagytam egy levelet, amiben megkértem őket, hogy ne keressenek, és eljöttem öt hónappal ezelőtt – fejeztem be. Kihúztam Dean markából a kezeimet, és letöröltem a könnyeimet, majd a parázsló tűzre meredtem.

A csönd úgy burkolt be minket, mint egy puha takaró. Egyikünk sem szólalt meg talán órákig. Nem éreztem az idő múlását – a gondolataim csapongtak a fejemben.

Megkönnyebbültem. Éreztem, ahogy a lelkemet nyomó súly enyhül, a tüdőmbe több levegő áramlik be, a szívem erősebben ver.

– Köszönöm, hogy elmondhattam – törtem meg a hosszúra nyúlt csendet rekedt hangon.

Dean felém fordította a fejét, és mélyen a szemembe nézett. Szavak nélkül mondta el mindazt, ami kimondva semmit sem ért volna – hogy sajnálja, ami a szüleimmel történt, és hogy nekem mindezen keresztül kellett mennem. A zöld szemekből áradó biztonságtól a testem eddig görcsbe feszült izmai elernyedtek, és elkapott a letaglózó fáradtság. Kábán összekucorodtam a kanapén, és Dean combjára hajtottam a fejemet. Még éreztem, ahogy meleg tenyerével simogatni kezdi a hátam, majd belesüppedtem a sötétségbe.

Arra keltem, hogy irtózatosan éhes vagyok. Laposakat pislogva felültem és körbenéztem.

Dean nyitott szájjal, halkan szuszogva aludt a kanapé támlájának dőlve. A keze lecsúszott a hátamról, ahogy felültem, de nem ébredt fel rá. A falióra fél kilencet mutatott, de a házban csönd honolt. Ezek szerint még Sam is alszik – suhant át az agyamon a gondolat.

A lehető leghalkabban kilopóztam a konyhába, és ittam egy pohár vizet, ám ez sem segített a gyomromat mardosó éhségen. Sorra nyitogattam ki a szekrényeket, de két üveg whiskeyn kívül üresek voltak. Ütemesen dobolva a konyhapulton, azon gondolkodtam, hogy felébresztem valamelyik testvért, és megkérem, hogy menjünk el bevásárolni. Ám ahogy a halkan szuszogó Deanhez osontam, megesett a szívem rajta. Inkább feljebb húztam az ölében heverő takarót, és Sam szobája felé vettem az irányt. Óvatosan megböktem, de válaszként csak egy halk morgást kaptam, amiből kivettem a „hagyj, különben megöllek” mondatot, majd hátat fordított nekem. Elfojtottam egy mosolyt, és Sam képességeit nem alábecsülve, jobbnak láttam inkább csendesen kihátrálni a szobából.

Hát, akkor megyek én – döntöttem el, és felmenve a szobámba, előtúrtam pár göncöt, és felöltöztem. Némi keresgélés után megtaláltam Dean levetett farmerjában az autó kulcsait, és némi készpénzt is, majd kisettenkedtem az ajtón.

Az Impalában ülve már némileg csökkent a magabiztosságom – mi van, ha a démonok megtámadnak? Hosszú percekig ültem, latolgatva az esélyeimet, de mikor a gyomrom fájdalmasan felmordult, hezitálás nélkül indítottam be a kocsit, és kigurultam a tegnapi esőtől mocsárrá változott roncstelepről. Azonnal megszólalt egy ismeretlen, de jó ritmusú szám, és a kormányon dobolva, sutba dobva minden félelmem, vezettem el a legközelebbi szupermarketig.

Egy óra múlva, három megpakolt zacskóval, mosolyogva parkoltam le a szebb napokat is látott ház előtt. Ahogy leállítottam a motort, a bejárati ajtó hangos csattanással kicsapódott, és megjelent mögötte a tajtékzó Dean. És, bár az arca is elég beszédes volt, a kiabálása még a felhúzott ablakok mellett is olyan hangerővel szólt, mintha mellettem üvöltözne.

– Hova a francba tűntél?! Azt hittem, leléptél! Sam a környéken kutat utánad! Melyik részét nem értetted annak, hogy nélkülünk nem teheted ki a lábad innen?! – Zavartan, tágra nyílt szemekkel nyitottam ki a kocsiajtót, és megálltam Dean előtt. Úgy látszott, egy pillanatra elbizonytalanította az arckifejezésem, és a vonásai megenyhültek, de aztán újra összeszűkült a szeme.

– Hol a francban voltál? – kérdezte újra, éles hangon.

– A boltban – cincogtam alig hallhatóan, és az Impala hátsó ülésén lévő zacskókra mutattam. – Arra keltem, hogy éhes vagyok, de nem találtam semmi kaját… – kezdtem bele némileg bátrabb hangon, de Dean félbeszakított.

– És mi az istenért nem ébresztettél fel minket? – A hangja még mindig dühösen csengett, de az arca már jóval nyugodtabb volt.

– Samet megpróbáltam, de csak morgott valamit, és megfenyegetett, hogy megöl – motyogtam.

– És én? – szúrta közbe Dean.

Egy pillanatig csöndben maradtam, és a földet kezdtem el fixírozni. Valahogy nem akartam kimondani, hogy „azért, mert olyan aranyosan aludtál, hogy nem volt szívem megtenni”.

– Hahó! – emelte fel a fejem az államnál fogva Dean, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

– Én… túl békésen aludtál ahhoz, hogy felébresszelek – motyogtam az eddigi hangerő tizedrészén, hátha így nem hallja meg. Ám hiú reményeket tápláltam – Dean arca azonnal ellazult, és a meglepettség váltotta fel a dühöt.

–  Öhm – kezdett bele zavartan –, azért máskor ez ne akadályozzon meg, ha vásárolgatni támad kedved – mondta felvont szemöldökkel, de a szája sarkában ezúttal már egy mosoly bujkált

– Bocs, hogy tekintettel vagyok rád – morogtam sután, mire Dean megforgatta a szemét, és elindult a kocsihoz, hogy kiszedje a zacskókat.

Fél óra múlva, miután Sam is visszajött (ő negyed annyira sem volt dühös, mint Dean), mindketten az asztalnál ülve várták, hogy eléjük rakjam az épp sülő goffrikat. Dean tágra nyílt szemmel, a száját nyalogatva várt, ezalatt Sam mindenáron segíteni akart, míg nem végül leültettem őt is a bátyja mellé. Mikor végre kiraktam az egymásra tornyozott goffrihalmot, mindhárman úgy estünk neki, mint akik évek óta nem ettek. Öt perc hangos rágás (és Dean részéről csámcsogás) után, már csak aranybarna morzsák maradtak, és döbbenten összenéztünk, majd egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés.

Így teltek a napok. Én főztem, takarítgattam, néha elővettem egy könyvet, annak reményében, hogy hátha megértek belőle akár egyetlen mondatot is, míg a fiúk belevetették magukat a kutatásba. Összességében csönd honolt a házban, amit néha csak Dean szitkozódása tört meg, Sam sóhajtozásával együtt.

Már egy egész hete voltunk a Singer roncstelepen, és kezdtem nagyon elunni magam. Unottan néztem, ahogy Sam a laptop előtt ülve belemélyed egy cikkbe, míg Dean hasonló tekintettel bámult ki az ablakon, mint én az öccsére.

– Menjünk el valahova – tört ki belőlem, mire mindkét fiú összerezzent. Sam kérdően nézett rám a kijelző mögül, de Dean arca felragyogott, és becsukva az ölében tartott ezer oldalas könnyű esti olvasmányt, felpattant.

– Ó, hála az égnek – vigyorgott rám, majd hátba veregette az öccsét. – Ne húzd a szád, Sammy, ránk fér már egy kis szórakozás!

– Jó – morogta Sam megadóan, és feltápászkodott a recsegő székből, kinyújtóztatva hosszú tagjait. – De nem megyünk sztriptízbárba, ezt most leszögezem! – nézett Deanre nyomatékosan.

– A francba – morogta lemondóan az említett, és azonnal alábbhagyott a lelkesedése. – Vania? – nézett rám könyörgően.

– Bocs, de nem. Nincs kedvem végignézni, ahogy pénzt dugdosol egy csaj bugyijába – nevettem fel, mire Sam kárörvendően a bátyjára vigyorgott.

(Renegade - Styx)

Húsz perc múlva már a kocsiban ültünk, hasítva a kihalt utakat. A mostanra már cseppet sem lelkes Dean megállt az első szembejövő bár előtt, majd vetve ránk egy duzzogó pillantást, nagyot sóhajtva kiszállt belőle – még mindig siratta a sztriptízbárját.

Miután beültünk egy eldugottabb boxba, a társalgás hamar kétoldalúvá vált – Sammel újra előszedtük a kedvenc egyetemi élményeinket, és hangosan nevetve idéztük fel, kit hogyan szívattak meg gólyakorában. Dean unott fejjel bámult a pult felé, néha beszúrt egy „ó, anyám, sosem unjátok meg?!” mondatot, de rá sem hederítettünk. Pár perc múlva azonban váratlanul felcsillant a szeme, ahogy belépett a bárba két fiatal lány, akik egyenesen a pulthoz ültek.

– Itt az idő, hogy itt hagyjalak titeket a baromi izgalmas kis történeteitekkel, és szerezzek magamnak némi izgalmat mára – csapott az asztalra, és egy pajzán kacsintás kíséretében a lányokhoz sétált.

– Nehogy azt hidd, hogy ha olyanról beszéltünk volna, ami őt is érdekli, nem ment volna el – forgatta meg a szemeit Sam, miközben a nevetgélő csapatra nézett.

– Azért ebből a szempontból sem lehet nektek könnyű – néztem rá sajnálkozva. – Az esélyetek, hogy legyen egy normális párkapcsolatotok, nagyjából a nullával egyenlő.

Sam az asztalra meredt, és elrévedve rajzolta körbe hosszú ujjaival a fa erezetét.

– Volt egy barátnőm, még hét éve. Jessicának hívták. Tudod, ő volt az a lány, akivel elképzeltem a jövőmet – akit kérdés nélkül elvettem volna, miután lediplomáztunk, hogy aztán beköltözzünk egy szép, fehér házba, nagy kerttel… – Hirtelen elhallgatott, és a keze rászorult a sörösüvege nyakára.

– Mi történt? – kérdeztem érdeklődve.

– Megölte egy démon – válaszolta szűkszavúan, és meghúzta az üveget.

Bennem rekedt a levegő, ahogy meghallottam a szavait, majd szó nélkül az asztalon heverő kezére simítottam a sajátomat.

– Nagyon sajnálom, Sam – suttogtam.

– Az volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy nem tagadhatom meg azt, ami vagyok. Nem sodorhatok veszélybe még egy embert csak azért, mert az vagyok, aki – mondta rekedten, és rábámult a kezemre.

– Egyszer jobb lesz, Sam – suttogtam, és minden erőmmel próbáltam elhinni, hogy így lesz.

Cserébe csak egy fáradt mosolyt kaptam.

– Lassan menni kéne – néztem a faliórára, miután elnyomtam egy ásítást. – Össze kéne szedni a bátyádat, aztán… – hallgattam el, amikor a pult felé pillantva megláttam Deant elég határozottan belegabalyodva a szőke lányba. – Oké, talán mégse – vontam meg a vállam vigyorogva, mire Sam felnevetett.

– Szerintem fel se tűnne neki, hogy ha lelépnénk – morfondírozott Sam hangosan.

– Szólok neki, hogy menni akarunk – tápászkodtam fel, és elindultam az ölelkező páros felé.

– Khm – köszörültem meg a torkom odaérve hozzájuk, de mintha meg se hallottak volna. Dean kezei éppen módszeresen járták be a lány vékony testét, én pedig felvont szemöldökkel néztem kettősükre.

– Dean – szóltam ezúttal a nevén szólítva, de ez sem volt képes elszakítani őt.

– Hahó! – kopogtattam meg a vállát határozottan.

– Hm? – fordult végre felém az idősebbik Winchester kérdő, de csillogó tekintettel. Finom mozdulattal megtörölte a száját, és odakacsintott a lánynak.

– Mi lelépnénk. Jössz, vagy nem? – böktem a fejemmel az ajtó felé, ahol Sam már karba tett kézzel várt rám.

– Tracy, mit gondolsz? Hazamenjek most, vagy…? – fordult oda a lányhoz, csábító mosollyal az ajkain. Tracy csak némán, pajkos tekintettel megrázta a fejét, és újra átkarolta Dean nyakát.

– Majd regg…el hazamegyek – nyögte ki Dean Tracy szájából.

– Ahogy akarod – forgattam meg a szemeim lemondóan, és szó nélkül kivettem a kabátja zsebéből a kulcsokat. Szerintem észre sem vette.

Kifelé menet a kulcsokkal babráltam, hogy megtaláljam az Impala kulcsait, amikor a fejem nekicsapódott valami keménynek.

– Oh, elnézést – kértem bocsánatot az előttem álló férfitól, aki elnézően mért végig.

– Semmi baj, kisasszony, az én hibám – válaszolta mosolyogva, és odébb állt, hogy elengedjen. Még utoljára visszanéztem rá, köszönetképpen, amikor a szemei furcsán megvillantak. A levegő a tüdőmbe szorult, és ledermedtem. Az agyam hipersebességgel kezdett el pörögni – tervek ezrei sorakoztak fel bennem, de majdnem minden második úgy kezdődött, hogy „fuss, és mentsd az életed”. Éreztem magamon a férfi pillantását, mire hirtelen elkaptam a tekintetem, majd határozottan kisétáltam Samhez, aki már az Impalának dőlve várt.

– Te vezetsz – dobtam oda neki a kulcsot tettetett nyugalommal, miközben a szemem sarkából láttam, hogy a férfi leül az egyik ablak melletti asztalhoz, és óvatosan felénk pillant.

– Ügyes – vigyorgott rám Sam, mit sem sejtve. Kényszeredetten visszamosolyogtam rá, és bemásztam az anyósülésre.

Sam jóval óvatosabban vezetett, mint a bátyja, így bőven volt időm megfigyelni a visszapillantó tükörből, ahogy a férfi kijön a parkolóba, és beül egy fekete Volvóba. Ha eddig volt kétségem afelől, hogy démon, most már mind eltűnt.

– Sam, követnek minket – fordultam felé suttogva.

– Már kiszúrtam – szólalt meg, és a keze megfeszült a kormányon. – Elmondom, mi lesz. Bemegyünk a házba, és amíg én a fürdőben leszek, te becsalogatod a nappaliba. A szőnyeg alá fel van festve egy démoncsapda – ha belesétál, nem szabadul a rohadék – húzódott feszes mosolyra Sam ajka. – Menni fog? – pislantott rám.

– Azt-azt hiszem – motyogtam közel sem olyan magabiztosan, ahogyan akartam.

Tudtam, hogy ez nagyon fontos. A testvérek semmilyen használható információt nem találtak azzal kapcsolatban, vajon mit akarhatnak tőlem a démonok, és eddig Cass sem jelentkezett. Az, hogy végre megtudhatnánk valamit a tervükről, bőven megérte, hogy legyőzzem a félelmeimet.

– Menni fog – mondtam ezúttal erős hangon, és acélos pillantással Samre néztem.

A fekete Volvo nem messze a roncsteleptől lefordult egy kis mellékutcán – innentől kezdve már nem kellett követnie minket, hiszen közel s távol ez volt az egyetlen ház arrafelé a környéken.

– Hívd fel Deant, hogy azonnal jöjjön haza – nyújtotta felém a mobilját Sam.

– Nem veszi fel – sóhajtottam fel másfél perces kicsöngés után.

– Remek időzítést talált a hempergéshez – morogta Sam epésen. – Írj neki egy SMS-t, hogy jöjjön, ahogy észreveszi ezt. Remélhetőleg a jó öreg kilopódzós trükkjét veti be, és nem szándékozik ott aludni.

A házba érve Sam megmutatta, melyik szőnyeg alá van felfestve a csapda.

– Ezt azért tedd el – nyújtotta felém a már ismert kést. – Nem lenne a legjobb, ha meghalna, mielőtt ki tudnánk vallatni, de vészhelyzet esetén használd. Természetesen itt leszek, de azért… – csukta rá a tenyerem a kés markolatára, és még utoljára bátorítóan megszorította a vállam, mielőtt bezárkózott volna a fürdőbe.

Fel-alá járkálva vártam, hogy történjen valami. Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni – a démon csak úgy rám töri az ajtót? Nem lenne okos húzás – látta, hogy Sam Winchesterrel hagytam el a bárt, és, mint megtanultam az elmúlt két hét alatt, a Winchester név egyetlen démon számára sem jelent könnyű menetet. Remélhetőleg arra alapoz, hogy nem fedeztem fel az igaz valóját, és megpróbál tőrbe csalni – helyette viszont én fogom őt.

Hirtelen meghallottam az ütemes, három kopogást a tömör bejárati ajtón. Összerezzentem, és az adrenalin halvány lökete végigszáguldott bennem. Az ajtóhoz lépkedve végig azt kántáltam magamban, hogy „csak Dean legyen az, csak Dean legyen az”, de valahogy éreztem, hogy nincs akkora szerencsém.

Kinyitottam az ajtót, és mögötte – hát persze! – a követőnk állt.

– Hé, mi ismerjük egymást – mosolyodott el lassan, bár amikor nem viszonoztam, gyorsan lelohadt az arcáról a vigyor. – Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, de csak telefonálni szeretnék egyet. A kocsim lerobbant, a telefonom akksija pedig teljesen lemerült. Lehetne esetleg, hogy használjam a telefonját? – váltott át magázásba, miután érzékelte a totál elutasító magatartásomat.

Bingó – futott át az agyamon a gondolat –, szóval nem sejti.

– Nos? – nézett rám kérdőn a férfi, és egy pillanatra megvillantak a sötét szemek a pislákoló verandai lámpában.

– Persze, jöjjön csak be – mosolyogtam rá olyan őszintén, ahogy csak tudtam, és szélesebbre tártam az ajtót. A férfi hálás mosollyal lépett be a házba, és, ha nem tudtam volna, mi ő, még el is hittem volna, hogy tényleg bajban van.

– Üljön le nyugodtan a nappaliban, addig én lehozom a mobilomat. Sajnos a tegnapi vihar miatt még mindig nem működik a vonalas telefon – mosolyogtam rá kedvesen, miközben elismeréssel adóztam a rejtett színészi képességeimnek. Végül is ezt csináltam öt hónapig…

– Oh, arra nem lesz szükség – vigyorgott rám, kivillantva a fogait, majd pislogott egyet, és a sötétbarna szemek ezúttal határozott feketévé változtak.

A rémület első, igazi szikrája felpattant bennem, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam.

– Hogy mondja? – cincogtam reszketegen, és hátrálni kezdtem, egyenesen a nappali felé.

– Ó, drága Vania, a Winchesterek ennyire rosszul képeztek ki? Még egy mezei démont sem ismersz fel? – kérdezte vicsorogva, miközben lassú léptekkel követett.

– Ó, dehogynem. – A hátam a falnak ütközött, és a számra ingerlő vigyor ült ki. – De gondoltam, játszom a te szabályaid szerint, te rohadék – sziszegtem a fogam közül.

– Nem lesz ilyen nagy szád, ha… – kezdett bele a férfi vicsorogva, és két lépéssel átszelte a szobát, amikor megtorpant. Az arcán átsuhant az értetlenség, majd a düh, ahogy minden tagját megfeszítve próbált kiszabadulni a csapdából.

– Te szajha! Csapdába csaltál! – köpött felém, de elhajoltam az útjából.

– Nem illik így beszélni a hölgyekkel – lépett ki Sam a fürdőből. – Most pedig szépen elmondod, hogy mit akartok Vaniától.