10. rész

Sziasztok,

Először is, bocsánatot kérek a hosszú szünetért, de egyrészt sok volt az esti programom, másrészt ez a fejezet szerintem rekordot döntött nálam a maga 4753 szavával - remélem, legalább ez kárpótol titeket a hosszú kimaradásért! :)
Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást, és ezúttal is nagyon érdekel a véleményetek!!! :)

Kata

PS.: egész éjszaka írtam, szóval előfordulhatnak benne apróbb hibák vagy szóismétlések, nézzétek el nekem :).

(némi képmagyarázat a rész végén található)

10. rész – Kívánj valamit!

(Martin Solveig feat. Dragonette - Hello)

Összezárt szemekkel, magam elé tartott kezekkel ültem fel, várva a csattanást – de miután ez nem történt meg, résnyire nyitottam a szemem, és döbbenten körbenéztem.

Egy sötét szobában feküdtem. Körülöttem kabátok, cipők és táskák hevertek. Kintről beszűrődött a hangosan dübörgő zenével keveredett sikongatás. Tágra nyílt szemmel néztem végig magamon – egy kivágott topot és forrónadrágot viseltem tizenöt centis magassarkúval megtoldva. Zavartan megráztam a fejem, és elindultam az ajtó felé, hogy minél hamarabb kijuthassak innen, és kiderítsem, hogyan kerültem ide, és hogy egyáltalán hol vagyok.

Kilépve az ajtón fejbevágott a rengeteg összezsúfolódott testből áradó hő, és a hozzá társuló tömény sörszag. Furcsán ismerősnek találtam ezt a kombinációt, de nem álltam meg gondolkodni rajta – határozottan, bár lassan próbáltam eljutni az ajtóig, hogy távol a zajtól tiszta fejjel végiggondolhassak mindent. Lehajtott fejjel motyogtam az elnézéseket, ahogy nekiütköztem az embereknek, mikor elkapott egy kéz.

– Jobban lettél, Van? – ordított a fülembe egy ismerős hang. Elkerekedett szemmel néztem fel, és a döbbenetem tovább fokozódott, mikor szembetaláltam magam Ashley aggódó arcával.

– Te… te mit keresel itt? – dadogtam, és meg kellett kapaszkodnom a kezében, ha nem akartam eldőlni a magassarkúmban.

Ashley volt a legjobb barátnőm, és egyben az egyetemi szobatársam. Ám amikor a szüleim meghaltak, egyetlen szó nélkül hagytam ott mindent és mindenkit, és azt hittem, már sosem látom őket viszont…

– Egy szót sem hallok! – mutatott a fülére Ashley nevetve, majd húzni kezdett maga után, és nekem nem volt más választásom, csak imbolyogva követni őt.

– Szóval? – fordult felém Ashley, miután bezárta maga mögött a konyha ajtaját.

– Hol vagyok? – böktem ki az első kérdést, miközben végignéztem a barátnőmön.

– Az évszázad partiján, csajszi – vigyorgott rám lehengerlően, majd miután csak egy értetlen, összezavarodott pillantást kapott, összevonta a szemöldökét. – Jól vagy, Nia?

– Nem. Igen. Azt hiszem – habogtam össze-vissza, miközben végignéztem a konyhán. Ahogy megláttam egy rendkívül ismerős bögrét, rájöttem, hol vagyok: Seattle-ben. Méghozzá Zach lakásán.

Zach-et még elsős korunkban ismertük meg, miután a gólyaavató bulin leszedett rólunk két igen nyomulós srácot. Ő egy évvel felettünk járt, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy ezután mindent hármasban csináljunk.

– Már felhívtam a rendkívül szexi barátodat, hogy vigyen el magához –mellesleg utállak, hogy rád bíztam, hogy vidd el a kocsim megszereltetni! – szúrta közbe nevetve, de miután nem csatlakoztam hozzá, folytatta –, mert miután elájultál, kicsit megijedtünk. Mindjárt itt lesz érted.

– Hogy kit hívtál? – néztem rá teljesen értetlenül, mikor Zach berobbant az ajtón, kezében két sörrel.

– Na, ki rendezi a legjobb „éljen, levizsgáztunk bukás nélkül!” partikat? – sétált mellénk vigyorogva.

– Nia, te… sírsz? – kerekedett el a szeme, miután legördültek az első könnycseppek az arcomon. – Mi a baj? – tette le sietve a két sört a pultra, majd a vállamra tette a kezét.

– Én… én azt hittem, hogy soha nem látlak titeket többé – hüppögtem, miközben letöröltem az arcomról a könnyeket.

Érzékeltem, ahogy Ashley és Zach összenéznek fölöttem, de nem érdekelt. Mostanra már biztos voltam benne, hogy csak álmodom, de nem akartam elszalasztani az alkalmat. Mindkettőjük dereka köré fontam a karomat, és magamhoz szorítottam őket.

– Annyira hiányoztatok! – mormoltam a vállukba, és beszívtam a kettejük ismerős illatát.

– Édesem, nagyon beütötted a fejed? – susogta Zach nevetve a fülembe, de viszonozta az ölelésem.

– Minden rendben? – csatlakozott Ashley is. – Nem úgy tűnsz, mint aki teljesen oké.

– Nem, minden rendben van, srácok – toltam el magamtól őket mosolyogva. – Csak… mindegy, nem lényeges – nevettem fel az összezavarodott arcuk láttán.

Az idilli pillanatot Ashley telefonjának a csörgése szakította félbe.

– Na, itt is van érted – tette le fél perc után, és bátorítóan megsimogatta a karomat.

– De én nem akarok elmenni! – görbült le a szám. Fogalmam sem volt, ki jött értem, de nem is érdekelt – itt akartam maradni a barátaimmal, ameddig csak lehetséges.

– Kizárt, Van. Akkorát koppant a fejed a padlón, hogy azt hittem, betört – rázta meg a fejét ellentmondást nem tűrően Ashley. – Zach, lekíséred? Csak a biztonság kedvéért – fordult felé, miután durcás arccal néztem rá, de nem ellenkeztem.

– Persze. Na, gyere – ragadta meg a karom, attól félve, hogy újra elájulok. Még utoljára megöleltem Ashleyt, majd Zach kezébe kapaszkodva (mert ugyan az ájulás közelében sem voltam, a cipőim még mindig életveszélyesek voltak), kitipegtem a konyhából. Még a bejárati ajtóból utoljára visszanéztem, hogy jól magamba véssem, milyen is volt az, amikor még csak egy átlagos egyetemista voltam, majd kisétáltam a régi életemből.

– Ki is jött értem pontosan? – fordultam Zach felé a lépcsőházban, miután elhalt mögöttünk a dübörgő zene.

– A pasid. Tudod, aki szemtelenül felszedett az autószervizben… – nézett rám összevont szemöldökkel Zach.

– Ja, hogy ő! – csaptam a homlokomra, mintha most már tudnám, de az igazat megvallva, fogalmam sem volt, kiről lehet szó. Tudomásom szerint nem volt barátom, ráadásul soha életemben nem voltam még autószervizben.

Kiérve a ház elé az első, amit megláttam, egy nagyon-nagyon ismerős autó volt. A levegő bennem akadt, ahogy megláttam a benne ülő alak sziluettjét. Kétségbeesve Zach felé fordultam, de ő már elengedte a karomat, és megkocogtatta az autó ablakát.

– A hölgy leszállítva, haver – szólt be vigyorogva, miután a kocsi ablakát letekerték.

– Te hogy a pokolba kerülsz ide?! – néztem rá továbbra is teljesen döbbenten.

– Jöttem, hogy hazavigyelek – hajolt ki az ablakon Dean hasonlóan zavarodott tekintettel, ahogy Zach pislantott felém. – Ashley felhívott, és elmondta, hogy elájultál…

– Oké, fogalmam sincs, mi folyik itt – fújtam ki a levegőt.

– Szerintem ugorj be vele egy dokihoz, mert folyamatosan hülyeségeket beszél. Nagyon beüthette azt a csinos kis buksiját – rázta meg a fejét Zach nevetve.

– Semmi baja nincs a fejemnek! – jelentettem ki durcásan, mire mindkét férfi elvigyorodott.

– Na, gyere, hazaviszlek – nyitotta ki az ajtót Dean, és beindította az Impalát.

– Ha felkeltél holnap, hívj fel, hogy minden rendben van-e, jó? – húzott magához Zach, és nyomott egy puszit a homlokomra. – Vigyázz rá, oké? – fordult Dean felé.

– Ahogy mindig – kacsintott rá Dean cinkosan.

Zach még utoljára felénk intett, majd miután az egyik csoporttársunk kiüvöltött az ablakon, hogy siessen visszafelé, mert kezdődik a sörpong, sprintelve feltépte az ajtót, és eltűnt mögötte.

– Jó, most már nincs itt Zach, elmondhatod, hogy hogy kerültél ide igazából – fordultam Dean felé, miután beültem az anyósülésre.

– De már elmondtam. Jöttem érted, mert Ashley felhívott – nézett rám összevont szemöldökkel. – Lehet, hogy tényleg be kéne ugranunk egy orvoshoz…

– Semmi bajom! – csaptam a műszerfalra indulatosan, mire kinyílt a kesztyűtartó, és kiborult belőle az oda dugdosott szemét.

– Oké, oké, megadom magam! – tette fel a kezeit Dean, majd megforgatta a szemét. – Rossz napod volt, vagy mi? – pislogott felém.

– Vissza fogsz vinni Bobby házába? – kérdeztem, figyelembe sem véve a kérdését.

– Bobby házába? Már miért vinnélek Sioux Fallsba? – ráncolta össze a homlokát.

– Hogy lelakatolj egy székhez, nehogy megöljek egyetlen démont is – meredtem rá dühösen, amiért játssza a hülyét.

Dean vagy egy percig bámult rám – az arcán a döbbenettől az aggódásig minden érzelem átfutott, mire végül megszólalt.

– Tudod mit? Most hazamegyünk, csinálok neked egy relaxáló fürdőt, aztán lefekszünk, és holnapra ezt elfelejtjük, jó? – tette a fedetlen combomra a kezét megnyugtatóan, de alig tűnt fel.

A Dean arcára kiülő őszinte aggodalomtól gondolkodóba estem. Ez az egész helyzet furcsa volt – nem, nem is furcsa, egyenesen irracionális – de mégis, mi volt benne a rossz? Ez úgyis csak egy álom, ami meglepően valóságos. Talán még mindig Sioux Fallsban vagyok, és a fotelben alszom.

– Csak ugrattalak – nevettem fel őszintén, miután rájöttem, hogy nincs mi ellen harcolnom. – Kíváncsi voltam, mennyire jó a színészi tehetségem – kacsintottam Deanre, aki, miután megkönnyebbülve kifújta a levegőt, rám vigyorgott.

– Te kis pimasz dög! – rázta meg a fejét nevetve, majd benyomva a zenét, kifarolt a ház elől.

Az ablaknak döntött fejjel gyönyörködtem Seattle éjszakai látványában. Látszott, hogy a vizsgaidőszaknak vége – az utcán nyüzsögtek a barna papírzacskóba rejtett alkohollal felszerelkezett diákok, és üvöltözve adták mindenki tudtára, hogy itt a nyár, és ideje a féktelen bulizásnak. Nosztalgikusan gondoltam vissza a régi szép időkre, mikor a hármasunk ugyanilyen hévvel vetette bele magát az éjszakába, hogy másnapra a fejünket rázva megbánjunk minden egyes kortyot, aztán a következő nap ugyanígy elkövessük ezt a hibát.

Tíz perc autókázás után Dean leparkolt egy, a belváros csendesebb részén lévő ház előtt.

Betipegve a lépcsőházba a tekintetemmel azonnal keresni kezdtem a liftet, de legnagyobb csalódásomra semmi jel nem mutatott arra, hogy lenne. Nagyon reménykedtem, hogy Dean nem az ötödiken lakik, de miután már a második emeletet másztam meg imbolygó sarkakkal, felsóhajtottam, és belekapaszkodva Dean karjába, lekaptam magamról a cipőt.

– Máris jobb – sóhajtottam fel elégedetten, és elhatároztam, hogy eldugom őket a polcom legmélyére, hogy még csak véletlenül se vehessem fel őket.

– Pedig elég szexi volt – biggyesztette le az ajkát Dean álszomorúsággal.

– Akkor majd következőnek te mész el benne – fintorogtam rá, majd elkezdtem kuncogni, ahogy megjelent előttem a kép a magassarkúban parádézó Deanről.

– Már az is bőven elég volt, hogy a múltkor fél napig csillogott a szám a hülye szájfényedtől. A srácok a műhelyben betegre röhögték magukat – vágott egy grimaszt Dean, de azért átkarolta a derekam.

Mielőtt még bármit válaszolhattam volna, Dean kinyitotta az egyik félreeső sarokban lévő ajtót, majd felnyomta a villanyt, és előreengedett. Miután leraktam a cipőket, körbenéztem.

– Meglepően otthonos – néztem körbe a kicsi, de mégis hangulatos szobán. A fal egyik része tele volt régi filmposzterekkel, a másik részét felfüggesztett bakelitok terítették be. A bőrkanapé megrepedezett huzatán már látszott, hogy elég régi, de tökéletesen beleillett a képbe.

– Hát, miután kényszerítettél, hogy szedjem le a rendszámtáblákat meg a meztelennős naptáramat, kénytelen voltam valamit kezdeni vele – forgatta meg a szemét újfent, de elmosolyodott közben.

– Én elmennék zuhanyozni, ha nem bánod – mondtam, miután végighúztam a kezem az agyonhajlakozott tincseimen, amik undokul összeragadtak. – Hol találom a törülközőket? – fordultam vissza a fürdő ajtajából.

– Ott lóg a fogason a tiéd – válaszolta Dean, miközben kivett egy üveg sört a hűtőből.

– Hát persze – motyogtam lesütött szemmel, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon mikor ébredek fel. Elképzeltem magam, ahogy a valóságban nevetve mesélem Deannek, hogy álmomban saját törülközőm volt a lakásán, de aztán gyorsan meg is állítottam ezeket a gondolatokat. Azt leszámítva, hogy momentán nem vagyunk beszélőviszonyban, elég furán jönne ki, ha elárulnám neki, hogy arról álmodozom, hogy ő meg én…

(Kings of Leon - Sex on Fire)

*apróbetűs megjegyzés: a következő részlet tartalmaz némi +18 karikás leírást, úgyhogy aki erre nem kíváncsi, csak görgessen tovább a következő zenéig :).

Gyorsan hámoztam ki magam a ruháimból, hogy mihamarabb megszabadulhassak a hajamból áradó hajlakk, füst- és sörszag érdekes kombinációjától. Megnyitottam a csapot, és hagytam, hogy a meleg víz végigcsorogjon rajtam.

Hirtelen egy puha kéz simított végig a derekamon. A szívem kihagyott egy dobbanást az ijedtségtől, és villámgyorsan megpördültem.

Dean éhes tekintettel simogatta végig a testem a pillantásával. Egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy mindketten meztelenek vagyunk, csak a szeméből áradó vágy foglalt le. Aztán ahogy újra felnézett a szemembe, kitört belőlem:

– Baszki, teljesen meztelen vagyok, menj… – hadartam vérvörös arccal, de Dean egy villámgyors mozdulattal nekinyomott a hideg falnak, és megcsókolt.

A szavak bennem akadtak, ahogy megéreztem az ajkait a sajátomon. Mindössze egyetlen másodperc töredék része kellett ahhoz, hogy a testem magához térjen a sokkból, és hezitálás nélkül reagáljon – megadóan visszacsókoltam, és az ujjaim önálló életre kelve végigszántották a már vizes tincseit. Dean a kezei közé zárta az arcomat, úgy csókolt tovább. Éreztem, ahogy a pulzusom egyre gyorsul, miközben Dean ujjai végigsiklottak a vállamtól egészen a fenekemig. Ösztönösen végigszántottam a körmömmel a hátán, mire előtört belőle egy torokhangú nyögés. Durván markolt bele a fenekembe, és magához rántott. A testünk összesimult, és éreztem, ahogy a formát öltött vágya nekinyomódik a hasamnak.

A gondolatok elszivárogtak az agyamból – képtelen voltam visszaidézni, hogy miért is kéne ellenkeznem. Csak azt tudtam, hogy ez kell nekem – a finom, sikamlós csókok a nyakamon, a zongorázó ujjak a csípőmön, és az izmos férfikar a derekam körül.

– Ó, jézusom… – csúszott ki a számon halkan, ahogy az ujjai megtaláltak egy különösen érzékeny pontot. Viszonzásképpen finoman a nyakába haraptam, és a hajába markoltam. A lábam remegni kezdett, ahogy az ujja egyre gyorsabban mozgott, és átkaroltam a nyakát, hogy össze ne essek – ám mielőtt ez még megtörténhetett volna, Dean egy kaján mosollyal a fenekem alá nyúlt, és felemelt. A lábaimat ősztönösen a dereka köré kulcsoltam, és hátrahajtottam a fejem, hogy szabad utat engedjek a nyakamhoz, miközben a körmömmel újra és újra végigkarmoltam a hátát.

Éreztem, ahogy a bőröm lángolni kezd az ujjai alatt, és ezen mit sem enyhített a hátamnak nyomódó hideg fal.

– Kérlek… – csúszott ki kérlelően, remegő hangon a számon, miközben Dean a melleimet cirógatta.

– Vesztettél – lehelte a nyakamba érdes hangon, amitől kellemesen megborzongtam. Már épp visszavontam volna a kérésem, de amikor egy erőteljes lökéssel belém hatolt, bennem akadt a szó.

A pulzusom őrülten száguldozott, ahogy Dean hol lassú, hol gyorsabb lökésekkel sodort a kielégülés édes kapuja felé. Az ő rekedt, torokhangú nyögései összeolvadtak az én hangos zihálásommal, gyönyörű kompozíciót alkotva. A gondolataimat csak a szikrázó, pulzálva növekvő gyönyör töltötte be.

Dean gyorsított a tempón, mire a torkomból egy hangos sikoly tört fel – és ezzel egy pillanatban a gyönyör ezernyi csillogó darabkára robbant szét bennem. Önkéntelenül is belemélyesztettem a körmöm Dean hátába, de a fájdalmas felszisszenés helyett egy rekedt, elégedett nyögés hagyta el az ajkait, ahogy csatlakozott hozzám az édes kielégülésben.

Dean óvatosan eresztett le, miután mindkettőnk légzése hangos zihálásból halk szuszogássá csillapodott, majd belenézett a szemembe, és lágyan megcsókolt. Ám mielőtt még egy szót is szólhattam volna, kilépett a zuhanyzóból.

– Az ágyban találkozunk – kacsintott rám, majd felkapott egy törülközőt, és magamra hagyott.

Önkéntelenül is vigyorogva néztem utána, és a folytatás reményében minél hamarabb igyekeztem befejezni a zuhanyzást. Miután félig-meddig szárazra dörgöltem magam a nevemmel ellátott törülközővel, gyorsan fogat mostam egy rózsaszín fogkefével (gondoltam, ez szintén az enyém lehet), majd a törülközőbe csavarva betáncikáltam a hálószobába, ahol Dean ugyanolyan éhesen pillantott rám, mint fél órával ezelőtt…

(Bad Company - She Brings Me Love)

Mosollyal az arcomon ébredtem fel. Az álmom – bár meglehetősen furcsa és arcpirító volt – örömmel töltött meg a hosszú napok óta dédelgetett haraggal szemben. Csukott szemmel, boldogan állapítottam meg, hogy nem feküdtem el a nyakam a fotelben, ahol valószínűleg elaludhattam – de ekkor megéreztem a derekamra nehezedő kart, és a szemem úgy pattant fel, mintha lelocsoltak volna egy vödör jéghideg vízzel.

Dean feküdt velem szemben – az arca mérhetetlenül békés volt, és halkan szuszogott.

– Mi a… – csúszott ki a számon hangosan, de félbehagytam a mondatot, ahogy döbbenten konstatáltam, hogy teljesen meztelen vagyok. Persze, álmomban pontosan így aludtam el, de az csak egy… álom volt.

Mi a fene történik? Még mindig álmodom? – pattogtak bennem a megválaszolatlan kérdések, de még mielőtt bármelyiket is végiggondolhattam volna, Dean álmában megfordult, és magával rántotta az én takarórészemet is. Automatikusan utánakaptam, de véletlenül fejbe vágtam őt, mire ugyan még mindig csukott szemmel, de rekedten megszólalt:

– Jó reggelt, bébi – motyogta a párnájába.

– Jó reggelt – nyüszögtem kétségbeesetten, mivel a takarót még mindig nem sikerült visszaszereznem. Az egy dolog, hogy Dean már látott meztelenül tegnap (ha még csak látott volna – suhant végig az agyamban viháncolva egy apró gondolat), de akkor azt hittem, az csak egy álom! Most meg… hát, fogalmam sincs.

– Mi a baj? – nézett fel Dean álmos szemekkel, de azonnal visszanyomtam a fejét a párnába.

– Semmi, csak… ne nézz ide, jó? – kérleltem őt kétségbeesetten, miközben a tekintetem szélsebesen végigszáguldott a szobán, keresve valamit, amit felvehetek.

– Eddig nem voltál túl szégyenlős. Tegnap este meg főleg nem… – vigyorodott el Dean kajánul, és újra felemelte a fejét – hogy aztán újra belenyomhassam a fejét a párnába.

– Maradj csöndben – morogtam, de a testemen a tegnap este említésétől végigfutott egy apró remegéshullám.

– Jézusom, jól van, na. Mi van, bal lábbal keltél? – hümmögte, de nem emelte fel a fejét.

Végre megláttam a sarokba dobva egy pólót, és mikor nyugtáztam, hogy Dean továbbra is engedelmesen a párnájába szuszog, felpattantam, és villámsebességgel magamra kaptam azt.

– Oké, most már idenézhetsz – szóltam, miután visszamásztam a takaró alá, hogy a lábaimat is eltakarhassam.

– Remélem, azért a szüleiddel kedvesebb leszel – emelte fel a fejét Dean morogva.

– A… szüleimmel? – A szótól egy pillanatra megállt bennem a lélegzet.

– Elfelejtetted, hogy ma megyünk hozzájuk? Tegnapelőtt azt mondtad, hogy már nagyon várják, hogy megismerhessenek – kacsintott rám Dean.

– Anyáék életben vannak? – kérdeztem remegő hangon, és a szememet elöntötték a könnyek a gondolattól.

– Öhm, persze – nézett rám Dean furcsán. – Vagyis két napja semmi bajuk nem volt még… De ez most honnan jött? – kérdezte összeráncolt homlokkal.

– Semmi, semmi – motyogtam, miközben felpattantam az ágyból. – Nem tudod, hol a telefonom? – álltam meg előtte, és a legkevésbé sem érdekelt, ahogy újfent vigyorogva végigmérte a lábaimat.

– Gondolom, a táskádban van, kint a fogason – mondta Dean, és ő is kikászálódott az ágyból.

Lobogott rajtam a két számmal nagyobb póló, ahogy kirohantam az előszobába. Őrült módjára túrtam fel az apró táskát, míg nem végül megtaláltam a mobilomat – azt, amit még az egyetem alatt használtam.

A háttérképem megdöbbentő módon a mosolygó Dean és én voltam, ahogyan meghitten összedugjuk a fejünket. Egy pillanatra elmerengtem azon, hogy milyen boldognak tűnünk, de aztán újra eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt, és kapkodó mozdulatokkal beütöttem a számokat.

Amíg kicsörgött, visszatartottam a lélegzetemet. Ha igaz, amit Dean mondott, most hallani fogom a szüleim hangját – viszont ha nem…

– Ross lakás – szólt bele kásás hangon egy ismerős a telefonba.

– Apa? – kérdeztem remegő hangon. El sem mertem hinni, hogy ez tényleg az ő hangja.

– Szia, kicsim – mondta kedvesen. – Azt hittem, te ilyenkor még messze nem vagy ébren…

– Anya is ott van? – szakítottam félbe, miközben az arcomon végiggördült egy könnycsepp.

– Még alszik. Szerintem tőle örökölted az alvási képességeid – nevetett fel apa dörmögő hangon. – De felébreszthetem, ha akarod. Valami baj van? – kérdezte, miután nem nevettem vele a torkomat fojtogató könnyek miatt.

– Nem, apa… nincs semmi baj – préseltem ki magamból. – Minden tökéletes. – Akárhogy is próbáltam visszafogni magam, a könnyek utat találtak maguknak, és csukló hangon felzokogtam.

– Valami baj csak van, ha pityeregsz – szólalt meg apa ijedt hangon. – Talán veszekedtetek Deannel? Mert ha megbántott…

– Nem, semmi ilyesmi, csak… úgy örülök, hogy hallom a hangod – hüppögtem bele a telefonba.

– Jaj, kicsim, ne mondj ilyeneket, mert a végén még elpirulok – mondta nevetve, és ezúttal már én is vele nevettem.

– Amúgy én is fel akartalak hívni, csak egy kicsit később. Anyád azon tipródik két napja, hogy mit főzzön mára, hogy levegye a híres-neves Deant a lábáról – morogta apa, és szinte láttam, ahogy megforgatja a szemét.

– Ha teljes sikert akar, akkor hamburgert és pitét – vágtam rá azonnal, majd újra felnevettem.

– Nem túl nagy igényű a fiúd – hümmögte apa.

– Mi a bajod vele? – kérdeztem meglepődve, ahogy kihallottam a hangjából a rosszallást.

– Az, hogy az én kicsi lányommal találkozgat – horkant fel apa, mintha ez teljese egyértelmű lenne.

Újra felkacagtam, és elöntött egy nagyon régen érzett, szívmelengető érzés.

– Apa, tudok vigyázni magamra, és Dean rendes srác. Biztos vagyok benne, hogy hamar meg fogjátok kedvelni egymást – mondtam mosolyogva.

– Hát, majd ma kiderül – mondta enyhe kétkedéssel a hangjában. – Akkor kettőre várunk titeket.

– Ott leszünk! – ígértem csillogó szemekkel.

– Szia, kicsim – mondta apa.

– Apa, várj! – tört ki belőlem, mielőtt még lerakhatta volna. – Ugye tudjátok, hogy nagyon szeretlek titeket? – kérdeztem egy finom mosollyal az arcomon.

– Persze, hogy tudjuk. Te pedig a legjobb dolog vagy, ami valaha történhetett velünk az életben – válaszolta apa lágyan.

A szememet újra elfutották a könnyek, de mosolyogva töröltem le őket.

– Szia, apa – suttogtam a telefonba, majd kinyomtam.

– Minden rendben, bébi? – ölelt át hátulról Dean finoman.

– Igen, minden tökéletes – leheltem őszintén, miközben a szám egy széles mosolyra húzódott. Már nem érdekelt, hogy hol vagyok és hogy kerültem ide – hat hónap bújkálás és menekülés után végre újra visszakaptam a régi életemet, némi extrával. Az érzés melengetően szétterjedt bennem, egy hatalmas boldogságbuborékba zárva. Hirtelen megpördültem, és a meglepett Dean ajkaira nyomtam a sajátomat. A bizsergés fokozódott, ahogy a tenyere egy másodpercnyi késlekedéssel becsusszant a pólóm alá, de ezúttal nem volt helye szégyenlősségnek – a testem természetesnek vette a puha érintést, és azonnal reagált rá, én pedig engedtem neki…

Másfél óra múlva újra kikászálódtam az ágyból a vigyorgó Dean mellől, és elindultam a konyha felé, hogy szerezzek valami reggelifélét, de a szemem megakadt a falon lógó képeken. Sorra végignézegettem Dean családi fényképeit – elmosolyodtam, ahogy megláttam a szőke, zöldszemű kisfiút foghíjasan vigyorogva, míg egy kisbabát tart a karjában – Sammyt.

– Tényleg, hol is van most Sam? – kiáltottam be a hálóba. Bár már nem érdekelt, hogy hogy is kerültem ide, emlékeim nem voltak a tegnapi nap óta.

– Hát, gondolom, kiélvezi a szabadságát Jessel – kiáltott vissza perverz hangon. – De ma este átmegyünk hozzájuk, azt mondta, valami meglepetéssel készülnek. Remélem, nem akarja megmutatni a házi szexvideóit…

– Dean, fúj… – kezdtem bele szemforgatva. – Várj, Jesst mondtál? Az a Jess, akit még gólyakorában ismert meg? – meredtem a mosolygó kisbaba képére.

– Hát, az már elég rég volt… Már hat éve házasok – mondta Dean, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. – Én mondtam neki, hogy nem hajtja a tatár, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elvegye Jesst, miután mindketten letették az államvizsgát. De be kell vallanom, náluk összeillőbb párt még nem láttam – morogta Dean, mintha helytelenítené a dolgot, de nem tudta teljesen elfojtani a hangjából kicsendülő büszkeséget.

– Szóval Sam boldog – suttogtam magam elé mosolyogva. – Sőt, mindenki az – tettem hozzá magamban, majd halkan dúdolgatva egy rajzfilm szignálját, kisasszéztam a konyhába.

Ahogy az Impala begördült az ismerős utcába, a szívem a torkomba szökött. Hangos ki- és belégzésekkel próbáltam csitítani a kezem remegését, de vajmi keveset segített. Dean féloldalas pillantást vetett rám, de az ő tekintete sem volt teljesen nyugodt.

– Na mi van, a nagy Dean Winchester csak nem fél? – vigyorogtam rá pimaszul, hogy eltereljem a figyelmem az idegességemről.

– Nagyon vicces – grimaszolt felém. – Csak tudod, nem vagyok az a „minden szülő álma” srác. Sőt, azt hiszem, még senki nem vitt haza egy éjszakánál többet – vonta fel a szemöldökét ingerlően.

– Ha lehet, ezt azért ne nagyon hangoztasd apa előtt, mert a végén még „véletlenül” beleállítja a villáját a kezedbe – nevettem fel, és bár ez Deant a lehető legkevésbé nyugtatta meg, az én szívem visszatért a régi, egyenletes ritmusához.

– Ez az – szóltam, mikor megláttam a házat. Alig mertem elhinni, hogy újra itt vagyok. Hirtelen ragadtak magukkal az emlékek – szinte láttam magam, ahogy tíz évesen, két copfba font hajjal ugrálok a járdára rajzolt ugróiskolán, majd jó pár évvel később Ashley-vel karöltve rohanunk a közeli buszmegálló felé…

– Showtime – nyelt egy nagyot Dean, és már készült kiszállni, mikor elkaptam a karját, és visszahúztam őt. Egy pillanatig a zöld szemekbe meredtem, majd egy röpke másodpercre hozzányomtam az ajkaimat az övéihez. Éreztem, ahogy a teste ellazul az érintésemtől. Végül mosolyogva vált el tőlem.

– Ezért megéri, még ha az apád ki is herél a vajazókéssel – mondta félmosolyra húzva a száját, majd a fülem mögé simított egy kósza tincset.

– Kedvelni fognak, hidd el – viszonoztam a mosolyát, és meg sem várva a válaszát, kilöktem az Impala nyikorgó ajtaját, és felfutottam a lépcsőn, majd megnyomtam a csengőt.

Az autóban érzett izgalom újra magába szippantott – a szívem eszeveszetten vert, és a tenyerem izzadni kezdett. A szám kiszáradt, ahogy némán számoltam a másodperceket. Alig érzékeltem, ahogy Dean átöleli a derekamat, csak azt vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó…

– Sziasztok! – Anya arca ragyogott, ahogy meglátott minket a küszöbön.

A fülemben éreztem, ahogy a pulzusom még gyorsabb tempót diktálva keresztülszágudt rajtam. A látásom elhomályosult, de mégis tisztán láttam a mosolygó, szív alakú arcot. Önkéntelenül is közelebb léptem hozzá, majd a nyakába vetettem magam, és kontrollálhatatlanul kitörtek belőlem a könnyek.

– Vania, minden rendben? – kérdezte anya meglepett hangon, de azonnal viszonozta az ölelésem, és erősen magához szorított.

– Persze – préseltem ki magamból, de ahelyett, hogy abbahagytam volna a sírást, még jobban rákezdtem.

– Apád mondta, hogy már reggel a telefonban is elég furcsa voltál, de… ha nincs baj, akkor miért sírsz? – simogatta meg a hátam megnyugtatóan.

– Nem tudom – nyüszögtem. Az arcomat mélyen belefúrtam anya zöld kasmírpulcsijába, és mélyen beszívtam az illatát – ez segített abban, hogy szépen-lassan elmúljon a sírógörcsöm.

– Biztos megviselt a vizsgaidőszak – szólaltam meg újra, mikor kibontakoztam az öleléséből, és letöröltem a nedvességet az arcomról.

Ekkor tudatosult bennem, hogy szerencsétlen Dean úgy álldogál mellettem, mintha azt sem tudná, melyik bolygón vagyunk.

– Jaj, anya, hadd mutassam be Dean Winchestert – fordultam Dean felé, és újra belekaroltam.

– Már nagyon sokat hallottam rólad, Dean. – Anya mosolyán egyből láttam, hogy rá sincs semleges hatással Dean sármja, mire én is elmosolyodtam.

– Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Ross – húzta ki magát Dean magabiztosan, és finoman megrázta anya kezét.

– Tegezz nyugodtan, Julia vagyok. De gyertek be, már megterítettem az ebédhez – lépett hátrébb anya az ajtóból, hogy bemehessünk.

Ahogy végiglépdeltem a előszobán, a torkomat újra fojtogatni kezdte egy láthatatlan kéz. Önkéntelenül is belemarkoltam Dean karjába, ahogy elhaladtunk a nappali mellett, de miután minden egyes tárgy a helyén volt, és a tapéta is érintetlenül fénylett, hangosan kifújtam a levegőt, és mosolyogva léptem be anya után a konyhába.

Apa félig mosolyogva, félig összehúzott szemöldökkel pillantott ránk. Tudtam, hogy a szigorú tekintet Deannek szól, és majdnem felnevettem, ahogy a szemem sarkából megláttam, hogy Dean nyel egy hatalmasat.

– Szia, apa – léptem oda hozzá, és bebújtam a karjaiba. Csak akkor voltam hajlandó elengedni őt, mikor apa megköszörülte a torkát.

– Nem szeretnéd bemutatni a lovagodat? – kérdezte meg, miután visszaléptem Dean mellé.

– Dean Winchester vagyok – vette át a szerepemet Dean bátran. – Örülök, hogy megismerhetem – nyújtotta apa felé a kezét, mire kapott egy kézropogtató szorítást.

– Az én szerencsém – morogta apa a foga között, de miután anya alig láthatóan hátba bökte, feszes mosolyfélére húzta a száját, és hozzátette: - Én is örülök.

– Itt az ideje, hogy együnk! – csapta össze a kezét anya gyorsan, hogy elterelje a figyelmet az előbbi kínos incidensről. Én halkan felkuncogtam, ahogy Dean elfordulva apától, vágott egy fájdalmas grimaszt, miközben a kezét dörzsölgette, de végül követtük anyáékat az étkezőbe.

Három óra múlva, teli hassal és vidáman integettünk a kocsi mellől az ajtóban álló apáéknak. Anya titkos receptből készült hamburgere és meggyes pitéje elsöprő sikert aratott mindenki – de főleg Dean – körében.

Apa az ebéd alkalmával folyamatosan faggatta Deant, aki a lehető meggyőzőbben válaszolt mindenre – de végül akkor nyerte el apa teljes szimpátiáját, mikor ebéd után körülbelül húsz perc alatt megjavította apa titkos betegségben szenvedő ’65-ös Ford Mustangját. És amikor ráadásban még elkezdte dúdolni a Traveling Riverside Bluest a Led Zeppelintől, csak kis híján múlott, hogy apa nem hajította el a csavarkulcsot, és ölelte meg.

– El kell ismernem, rekordidő alatt levetted apát a lábáról – fordultam a vigyorgó Dean felé, miután beültünk a kocsiba.

– Korábban is megemlíthetted volna, hogy van egy Mustangja, és imádja a klasszikus rockot, és akkor talán nem paráztam volna végig két éjszakát – mondta morogva, bár az arcán nem látszott neheztelés.

– Hidd el, apa egyből kiszúrta volna, ha hazudsz, vagy színlelsz. Régebben is mindig ő buktatott le, ha kamuztam valamiért – dőltem hátra a puha bőrülésen elmerengve.

– A lényeg, hogy kedvelnek – fordult felém vigyorogva, majd benyomott egy Bad Company kazettát, amit aztán végigénekeltünk, míg Samék otthona felé tartottunk.

Mikor megálltuk egy nagy, kék ház előtt, akaratlanul is elmosolyodtam. Sam mindig is az a típus volt, aki örömmel nyír füvet és javítja meg a tetőt, ha arra kerül a sor.

Miután besétáltunk a fehérre mázolt kertkapun, a bejárati ajtó kinyílt, és a mosolygó Sammel találtuk szembe magunkat.

– Haver, a kocsidat még mindig mérföldekre hallani – szólalt meg Sam, miután összeölelkeztek Deannel.

– Hé, több tiszteletet, ha róla beszélsz! – válaszolt Dean tettetett felháborodással. – A te szappantartódat az én kicsikém két szempillantás alatt lenyomná – bökött a fejével a garázs előtt parkoló szintén fekete autó felé Dean, ami – valljuk be – tényleg hasonlított egy szappantartóhoz.

Egy alapos szemforgatás után Sam újra mosolyogva fordult felém. Egy pillanatra eltöprengtem, hogy vajon ebben az életben találkoztunk-e valaha, de miután Sam egy bordaropogtató ölelésben részesített, úgy gondoltam, mindenképp.

– Nem is értem, hogy bírod elviselni a bátyámat – suttogta a fülembe épp elég hangerővel, hogy Dean is meghallhassa.

– Igen, ez számomra is titok – bontakoztam ki az öleléséből nevetve.

– Ugyanezt megkérdezhetnénk Jesstől is – forgatta meg a szemét Dean.

– Na, gyertek be – lépett beljebb Sam, hogy beférjünk az ajtón mi is.

A tágas nappaliban ott ült Jessica. Miután Sam bemutatott minket egymásnak – vele még nem találkoztam ezek szerint – mindannyian leültünk a dohányzóasztal köré, és csevegni kezdtünk teljesen hétköznapi dolgokról. Kiderült, hogy Jess húga az évfolyamtársam az egyetemen, és ez máris egy jó beszélgetési alapot adott nekünk – nem kellett hozzá sok idő, és megkedveltem Jesst a sugárzó mosolyával együtt.

– Na, de Sammy, mi is az a meglepetés? – csapta össze a tenyerét Dean, miután egy lélegzetvételnyi szünet állt be a beszélgetésben.

Sam és Jessica mosolyogva összenéztek, majd az asztalon heverő iratkupac alól egy kis, fekete-fehér fényképet húztak elő, majd elénk tolták. Egy pár pillanatig értetlenül meredtem a fekete-fehér pacákat ábrázoló képre, amikor a szemem sarkából megláttam, ahogy Jess végigsimít a tökéletesen lapos hasán, és egyből más szögből láttam mindent.

– Ez az, amire gondolok? – emelte fel a fejét Dean elkerekedett szemekkel.

– Hát, ha arra gondolsz, hogy nagybácsi leszel, akkor igen, azt – nevetett fel Sam.

– Azt a… – kezdett bele Dean, de végül benne akadt a szó.

– Gratulálok! – álltam fel egy széles mosollyal, és megöleltem Samet, majd Jessicát is. – Ez fantasztikus! – lelkendeztem őszintén.

– És én még azt hittem, a házi pornóvideódat akarod megmutatni! – tört ki Deanből vigyorogva.

– Haver, ne keverj össze magaddal – grimaszolt Sam, de miután Dean odalépett hozzá, és egy levakarhatatlan vigyorral az arcán magához ölelte, már boldogan mosolygott ő is.

Órák múlva, mikor már az ágyban feküdtem, mellettem a békésen szuszogó Deannel, végigpörgettem magamban a nap minden egyes pillanatát – a szüleim mosolygó arcát, Deant, ahogy büszkén kihúzza magát, miután apa megdicsérte, és természetesen a Samből és Jessicából áradó boldogságot. Az édes emlékektől egy halvány mosollyal az arcomon aludtam el.

– Vania, ébredj fel – hallottam meg elmosódottan egy érdes, komor hangot, ami határozottan nem Deané volt. Álmos pillantással nyitottam ki a szemeimet, de alig láttam valamit a szobában uralkodó sötétségtől – végül résnyire nyitott szemmel észrevettem az ajtóban álló alak sziluettjét, és egy csapásra éber lettem…

***

az első képen Vania édesanyja, Julia Ross látható (aki eredetileg Julianne Moore) - a második képen Vania Ashley-vel és Zach-kel van (sajnos csak a Vaniának arcot adó modellt ismerem, aki Emily DiDonato) - a harmadik képen ugye Sam és Jessica látható, míg az utolsón Vania apja, Ted Ross van (akihez Matthew Settle adja az arcát :).

9. rész

Sziasztok,

Mivel már hajnali negyed öt van, nem vagyok túl beszédes... Leginkább csak annyit mondanék, hogy a véleményeteknek MINDIG örülök, és hogy jó olvasást! :)

Kata

9. rész – A hét főbűn egyike

– Ennyi? – nézett kérdőn Dean Castiel komolyságot sugárzó arcára. – Talán mindenkiről van ott fent egy feljegyzésetek, vagy mi?

– Minden egyes emberi lény nyilvántartásba van véve, igen – bólintott Cass.

– Hát, akkor Vaniáé biztosan elkeveredett. Ti, angyalkák sem lehettek olyan tökéletesek, nem? – vonta össze a szemöldökét Dean.

– Ilyesmi nálunk nem fordulhat elő – lépett közelebb hozzánk Cass. – De ha mégis, Vaniánál nem ez történt. Valaki megsemmisítette az aktáját, mielőtt odaértem volna.

– Oké, ez kezd egyre zavarosabb lenni – szólalt meg Sam egy pillanatnyi hallgatás után. – Biztosak voltunk benne, hogy egy angyal küldött minket Nia után, most meg úgy tesznek, mintha nem is létezne? Miért? – tette fel végül a kérdést, ami mindnyájunk agyában egyszerre fogalmazódott meg.

– Még nem tudom, de ki fogom deríteni. Hamarosan visszajövök. – Castiel utolsó szava összemosódott láthatatlan szárnyai suhogásával, de így is tisztán értettük.

– Hát, nem vesztegeti az idejét, az biztos – sóhajtott fel Dean, és az előtte álló sörért nyúlt, majd meghúzta azt.

– Én ezt nem értem – szólaltam meg azóta először, hogy Castiel megjelent.

– Akkor most már ketten vagyunk, édes – kacsintott rám Dean cseppet sem lelkesen.

– Ami azt illeti, hárman – sóhajtott fel Sam, és nekitámaszkodott a konyhapultnak.

– Csak azt áruljátok el nekem, hogy miért pont mi? – grimaszolt Dean fáradtan egyet, majd miután Sammel egyszerre pillantottunk rá kérdően, folytatta: – Miért pont mi vagyunk azok, akik megkapják a nagy, világmegmentő parancsot, majd egy rohadt magyarázat nélkül ott hagyják őket a francba? Utálom ezt a kitalálósdit – morogta összeráncolt homlokkal.

Szavait mély csönd fogadta – mindhárman a gondolatainkba merültünk. Az én fejemben ez az egész még mindig egy nagy összevisszaság volt, és úgy éreztem, ezen a whiskey utóhatása sem sokat segít, így inkább búcsút intettem a frissen ébredt fiúknak, és elvonultam a szobámba.

Zúgó fejjel dőltem le az ágyra, és ahogy megéreztem magam alatt a puha, körülölelő ágyat, a szemem lecsukódott…

(Supernatural OST - Blood drops keep falling on my head)

Mielőtt kinyitottam volna a szemem, már tudtam, hogy a házunkban vagyok. A frissen kiteregett ruhák ismerős öblítőillata, a mellettem lévő fogason lógó barna szövetkabátból áradó férfiparfüm – mind egy-egy szelet volt a régi életemből. Fájdalmasan felsóhajtottam, ahogy a lábaim lépkedni kezdtek egyenesen a nappali felé, de mint eddig, most sem tudtam megállni. Inkább csak a látványra próbáltam felkészíteni magamat, azt kántálva magamban, hogy „hamarosan vége, és utána felébredsz”. De amikor a legrosszabbra számítva beléptem a nappali boltíves ajtaján, a döbbenettől bennem akadt a lélegzet, és megtorpantam.

A szüleim a kanapén ültek, és egymást átkarolva néztek egy régi, fekete-fehér filmet. A szememet azonnal elöntötték a könnyek, ahogy megláttam sértetlen arcukat.

– Anya? Apa? – szólaltam meg rekedtes hangon, és közelebb léptem hozzájuk, de meg sem rezzentek. Összeráncolt homlokkal álltam eléjük, de mintha ott sem lettem volna.

– Apa? – sétáltam oda hozzá, majd megérintettem a vállát, de a kezem átsiklott a testén. Tehetetlenül, de boldogan fészkeltem be magam a közel álló, puha karosszékbe, és mohón próbáltam minden egyes arcrezdülésüket elraktározni magamban, hogy soha ne felejthessem el.

Azonban pár perc múlva a csengő dallamosan, mégis erőszakosan félbeszakított mindent.

– Majd én megyek – tápászkodott fel anya, és megállítva a filmet, elindult az ajtó felé. Egy darabig hezitáltam, hogy utánamenjek-e, vagy maradjak, de elnézve apa arcát, az utóbbi mellett döntöttem, és egy halvány mosollyal az arcomon, fél füllel hallgattam csak a beszélgetést.

– Jöjjenek csak be – hallottam anya meleg, kedves hangját, ahogy beljebb tessékeli a vendégeket.

– Drágám, az urak a biztosítótól… – kezdett bele anya, de a sikolyom elnyomta a mondata végét.

Azonnal felpattantam, ahogy megláttam a tegnap megölt démont a nappalinkban álldogálva másodmagával. A kezem remegni kezdett, és két lépéssel átszeltem a szobát, hogy közvetlenül anyáék elé kerülhessek.

– Csak pár rutinkérdés, uram – vigyorgott rá az ismeretlen démon apára, és egy pillanatra megvillantotta fekete szembogarát, bár ezt rajtam kívül senki sem vette észre.

– Takarodjatok innen – morogtam közvetlenül az arcukba, de ők sem hallottak meg. Tehetetlenül néztem végig, ahogy anya udvariasan megkérdezi, kérnek-e kávét, mire ők szívélyes mosollyal elfogadták az ajánlatot. Miután anya kisétált a konyhába, a két démon apát kezdte el kérdezgetni.

– Szóval öt szobás a lakás – körmölt az ismeretlen férfi egy papírra, majd furcsa vigyorral felnézett. – De ha jól látom, tűz esetén nincs biztosítva a ház. Ez elég nagy hiba, uram – nézett apára összeráncolt homlokkal a férfi.

– Pedig lehet, hogy porig égetem, miután megöltünk titeket – szólt morfondírozva a már általam ismert démon olyan hangsúllyal, mintha az időjárásról beszélne.

– Hogy… mit mondott? – kérdezett vissza apa összeszűkült szemmel, és ökölbe szorult a keze.

– Azt, hogy a csinos feleségeddel együtt mindjárt kinyírunk titeket. – A két szempár egyszerre változott át feketévé.

– Apa, rohanj! – tört ki belőlem egy kétségbeesett kiáltás, de tudtam, hogy felesleges.

Anya ebben a pillanatban érkezett meg a csészékkel, de ahogy meglátta a rá meredő fekete szemgödröket, kiesett a kezéből a tálca, és automatikusan a falhoz lapult.

– Julie, menekülj! – ordított apa.

– Ne olyan gyorsan, angyalom – kapta el az egyik mocsok anyám karját, majd megperdítve őt, egy kést szorított a nyakához.

– Azonnal engedd el őt, te rohadék – köpte apám a szavakat, és elindult felé.

– Istenhívő emberhez képest elég mocskos szád van – vonta fel a szemöldökét a démon, majd egy kézlegyintéssel a falnak taszította apát.

– Miféle szörnyek vagytok ti? – sziszegte apa döbbenten.

– Mondjuk úgy, hogy mi egy szinttel lejjebbről jöttünk, mint ti – villantott apára egy vigyort az ismeretlen férfi.

– Ó, szépségem, nem kell félni – simított végig a kés pengéjével anya könnyektől nedves arcán a démon. – Előbb a férjedet ölöm meg, csak utána jössz te – mosolygott rá megnyugtatóan, de épp az ellenkezőjét érte el. Anya egész testében remegni kezdett, és megpróbálta magát kiszabadítani.

– Mit akartok? – kérdezte végül remegő hangon, miután az erős szorítástól mozdulni sem tudott.

– Igazából a kis Vania kell nekünk, de ti vagytok az első lépés az ő megszerzéséhez. Tudod, a sérült lelkek hamarabb kerülnek a Pokolra – kacsintott rá a férfi.

– Csak őt ne, kérem! Hagyják békén a lányunkat! – kiáltott fel anya kétségbeesetten, és láttam, ahogy a térde megadóan összecsuklik.

– Nyugi, neki nem esik baja. Annál ő sokkal, de sokkal fontosabb – susogta áhítattal a másik démon.

– De elég volt a csevegésből! Köszönjetek el szépen egymástól – paskolgatta meg anya arcát a férfi, és egy kéjes mosollyal intett a másiknak, aki határozottan elindult apa felé, aki továbbra is a falhoz volt szegezve.

– Julia, nem lesz semmi baj! Szeretl… – kiáltotta kétségbeesetten, de a démon egyetlen suhintással átvágta a torkát.

A fájdalomtól félőrülten felordítottam, anyával együtt. Rohanni kezdtem apa ernyedten lecsúszó teste felé, de mikor megpróbáltam megtartani, kicsusszant a kezeim közül. Könnyektől elhomályosult tekintettel néztem, ahogy a torkából felbugyog a vér, amitől az egész kép olyan volt, mintha egy vörös szemüvegen néznék keresztül.

Hallottam anya sikolyát, de képtelen voltam odafordítani a fejem. Tudtam, hogy az ő halálát nem vagyok képes végignézni. Tehetetlenül a fülemre szorítottam a kezem, és szorosan összezártam a szemem, hogy minden zajt és látványt kizárjak.

– Ébredj már fel! Könyörgöm, ébredj fel, nem teheted ezt saját magaddal! – üvöltöttem a tudatalattimnak.

És most az egyszer meghallgatott.

Az első, amit megéreztem, az a vér íze volt a számban. A nyelvemmel kitapogattam az ajkamon jól kivehető fognyomokat. A sebet az arcomon ömlő sós könnyek kellemetlenül csípték, de ezek az érzések csak a periférián motoszkáltak bennem.

Hangosan kapkodtam a levegőt, és kisöpörtem az arcomba hulló hajtincseket. A szemem előtt még mindig vörösen villódzott a kép, és akárhogy is próbáltam elűzni magamból a látványt, nem sikerült.

Nem tudtam, mit érzek. A fájdalom olyan mélyre hatolt bennem, hogy semmi másra nem tudtam koncentrálni. A fülemben szüntelenül visszhangzott anya halálsikolya.

Aztán hirtelen megéreztem egy másik érzést is a fájdalom mögé bújtatva. Minden egyes szívdobbannással együtt erősödött, maga mögé taszítva mindent.

A düh úgy járta át a testem, mint a megváltás. Az ajkaimból szivárgó vér hirtelen édessé vált – a bosszú íze is ilyen lehetett. És momentán semmi másra nem vágytam jobban, mint halottan látni a szüleimet kivégző démont.

A testem felélénkült, ahogy az adrenalin átjárta a tagjaimat. Ruganyosan felpattantam az ágyról, és feltépve az ajtót, lesiettem a lépcsőn, remélve, hogy a fiúkat még ébren találom. A fejemben egyetlen értelmes mondat sem volt – mindent átjárt a vörösbe burkolt harag.

A két Winchester a konyhaasztalnál ült, mindketten egy sört szorongattak. Sam vett észre előbb – egy kedves mosoly futott át az arcán, de amikor belenézett a szemembe, elkomorodott.

– Vania, jól vagy? – szólalt meg Sam aggódóan. Dean meglepetten hátrafordult, és végigmért.

– Meg kell ölnöm őt – préseltem ki magamból mély hangon.

Egy pár pillanatig mélységes csönd ereszkedett közénk. Meredten álltam a fiúk elképedt, majd kutató tekintetét. Dean volt az, aki végül megszólalt.

– Mi van? – kérdezte értetlenül.

– A démonok, akik megölték a szüleimet. Egyikük már halott, de a másik még él és virul. Meg kell ölnöm – mondtam monoton hangon.

– Figyelj, értem. – Dean felállt, és odasétált hozzám, majd a vállamra tette a kezét. – Hidd el, ha valaki, akkor mi megértünk téged. Tudom, mekkora harag lehet most benned, de ez nem így megy – mondta mélyen a szemembe nézve.

– Te talán nem ölted meg a sárgaszemű démont, aki meggyilkolta a szüleidet? – szűkült össze a szemem kérdően.

Dean arca elkomorult, és segítségkérően hátrapillantott a minket figyelő Samre.

– De igen, megöltem őt – szólalt meg végül érdes hangon.

– Akkor? – vontam fel a szemöldököm. – Mi a különbség közted és köztem?

– Az, hogy én tudom, mit csinálok. Te viszont csak egy ártatlan, kedves lány vagy, aki valahogyan belekeveredett ebbe az egész természetfeletti szarságba. De majd ha ennek vége lesz, te visszagaloppozol az egyetemre, és minden visszazökken a régi kerékvágásba.

– Hát nem érted?! Semmi sem lesz ugyanolyan többé! A szüleimet megölte két démon, méghozzá miattam! – tört ki belőlem elemi erővel a bennem uralkodó düh egy kis szelete.

– Miattad? – zavarodott meg egy pillanatra Dean. – Ezt meg honnan veszed?

– Megálmodtam a halálukat. Láttam minden egyes mozdulatot, hallottam minden szót. Az egyik démon azt mondta, hogy nekik csak azért kell meghalniuk, hogy közelebb kerülhessenek hozzám – suttogtam, és éreztem, ahogy a fájdalom újra felbugyog bennem. – Érted már? Miattam haltak meg. Tennem kell valamit – motyogtam elhaló hangon Dean kifürkészhetetlen szemébe nézve.

– Értem, Vania, hidd el, értem – szorította meg a vállamat. – De ezt akkor sem engedhetem.

– Nem az engedélyedet kértem, Dean. – A hangom határozottan csengett, miközben lesöpörtem az eddig támaszt nyújtó kezét a vállamról.

– Vania… – kezdett bele Dean engesztelően, de félbeszakítottam.

– Csak adjatok egy kocsit, és már itt sem vagyok – léptem tőle hátrább.

– Ó, szóval ez a nagy terved? Fegyvertelenül, vajmi keveset tudva ezekről a rohadékokról, megölsz egy démont? Mit mondjak, ragyogó terv! Csak egyetlen apró baki van benne – te hamarabb leszel halott, mint hogy akár kartávolságba kerülhessél hozzá – emelte fel a hangját Dean.

– Dean… – szólalt meg Sam.

– Mi van? Azt ne mondd, hogy te pártolod ezt az őrültséget! – fordult hátra az idősebbik Winchester indulatosan.

– Ezt egy szóval sem mondtam – kezdett bele békítően Sam. – De pontosan tudom, mit érez Vania. Évekig tombolt bennem az emésztő düh, és csak akkor nyugodtam meg, mikor végre bosszút állhattam.

– Ja, annak is fantasztikus vége lett, végül is csak kiengedted Lucifert a ketrecéből, elindítva ezzel az Apokalipszist – horkant fel Dean.

– Azért, mert nem kezeltem helyén a dolgot! De Vaniának megtaníthatnánk, ahelyett, hogy végignézzük, ahogy valami őrültségbe kergeti magát! – magyarázott meggyőzően Sam.

– Nem, Sammy – rázta meg a fejét Dean pár másodperc után.

– Sam, te segítenél nekem? – léptem közelebb hozzá reménykedő tekintettel, figyelmen kívül hagyva Dean komor tekintetét.

Sam egy pár pillanatig a bátyjára meredt, aki feszülten állta a tekintetét. Dean egész testtartásából áradt az elutasítás, de én le nem vettem a szemem Sam arcáról.

– Igen – mondta végül Sam komolyan. – Segítek neked.

– Köszönöm – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Bár momentán mindenféle racionalitás kihalt belőlem, annyit azért még én is beláttam, hogy a Dean által felvázolt tervnek semmi jó vége nem lehet. Viszont ha Sam hajlandó megtanítani, hogyan csináljam…

– Ez… egyszerűen fantasztikus – fújta ki a levegőt Dean. – Komolyan, Sam? Hajlandó lennél Vaniát önszántadból a saját kivégzésére kísérni?

– Az a lángoló gyűlölet, ami benne van, nem fog eltűnni soha, és annak…

– Nem érdekel, hogy mit érez! Ha dühös, törjön össze pár vázát, vagy püföljön bokszzsákot, de ne öldössön démonokat! Az a dolgunk, hogy megvédjük őt, nem az, hogy kicseszett Lara Croftot faragjunk belőle! – kiabált Dean az öccse felé fordulva.

– Dean, még te mondtad húsz perccel ezelőtt, hogy meg kéne tanítanunk neki ezt-azt, hogy meg tudja védeni magát, ha arra kerül a sor! Akkor mi ebben az olyan nagy ügy? – kérdezte Sam is emelt hangon.

– Az, hogy megmutatom neki, hogyan lőjön, vagy hogyan rajzoljon fel egy démonűző pecsétet nem egyenlő azzal, hogy elé is dobom egynek! – csapott az ajtófélfára dühében Dean.

– Dean… – kezdtem bele, de félbeszakított.

– Ne szólj bele! – vetette oda nekem, rám sem nézve, mire a düh újra felpumpálódott bennem.

– Ja, bocs, azt hittem, nekem is van beleszólásom némileg az életembe! – csattantam fel.

– Van is, de a halálos ítéletedet nem fogom aláírni – préselte össze a száját Dean.

– Miért vagy olyan rohadt biztos abban, hogy meghalnék? Mert lány vagyok? – tettem fel gúnyosan.

– Édesem, ennek semmi köze a nemekhez! Nők is lehetnek vadászok – méghozzá elég jók –, de nem az amatőrök! Neked fogalmad sincs arról, hogy megy ez – rázta meg a fejét lemondóan Dean.

– Ezért fog Sam segíteni nekem – léptem hozzá közelebb eltökélt arccal.

– Sam, ha megteszed, istenemre esküszöm, hogy behúzok neked egyet – morogta Dean Sam felé fordulva.

– Ha Vania tényleg ezt akarja… – kezdett bele a mondatba Sam nyugodt hangon, de félbeszakítottam.

– Igen, ezt akarom – sziszegtem, miközben megjelent lelki szemeim előtt a démon vigyorgó arca.

– … akkor joga van hozzá – fejezte be Sam a mondatot.

Dean hitetlenkedve bámult ránk, majd egy másodpercre lehajtotta a fejét, végül újra a kettősükre nézett.

– Akkor csesszétek meg – morogta dühös arccal, majd minden további szó nélkül kiviharzott a bejárati ajtón.

A beálló csöndben hallottuk, ahogy az Impala Dean érzéseit visszaadva dühösen felmorran, majd padlógázzal kifarol, míg nem végül elhalt a hangja.

– Hát, ez jól ment – szusszant fel Sam.

– Köszönöm – emeltem rá a tekintetem hálásan. – Nem akartam veszekedést szítani közöttetek, de nem bírok másra gondolni, csak annak a mocsoknak az arckifejezésére, ahogy átvágja… – préseltem ki magamból, de megremegett a hangom.

– Hé, nyugi! – állt fel Sam, majd hosszú lépteivel átszelte a szobát, és szorosan megölelt. Jólesően bújtam bele a meleg ölelésbe, és nekidöntöttem a fejem a mellkasának. – Nagyon sajnálom, hogy látnod kellett ezt – simogatta meg a fejemet együttérzően.

– Remélem, Dean is megbékél hamarosan – szuszogtam az ingébe, miközben letöröltem két kövér könnycseppet az arcomról.

– Bele fog telni neki egy kis időbe, de végül be fogja látni, hogy erre van szükséged.

(Survivor - Eye of a tiger)

Ám Samnek nem volt igaza. A következő egy hétben Dean nem hogy nem szólt hozzánk, de még csak ránk sem nézett. Miután a veszekedést követő délben behajtott a roncstelepre whiskeytől bűzölögve, csak egy megvető pillantást vetett ránk, miközben Sam azt mutatta, hogyan rakjak össze egy pisztolyt. Már vagy ezredszerre próbáltatta el velem, mire végül úgy találta, elég gyors vagyok ahhoz, hogy továbbléphessünk a következő lépésre: magára a lövésre.

Minden este holtfáradtan estem be az ágyba a majdnem egész napos edzésektől. Sam könyörtelen edzőnek bizonyult: ha látta rajtam, hogy már képtelen vagyok még egy fekvőtámaszt csinálni, biztos, hogy addig nem engedett felkelni, amíg le nem nyomtam még tízet. Ténylegesen csak akkor engedett el, mikor a karjaim összerogytak a saját súlyom alatt.

Meglepő módon azonban jól esett a fizikai fájdalom. Az összes létező izmom kegyetlenül sajgott minden nap, de áldásként tekintettem rájuk – elnyomták a bensőmet hasogató kínt. És amikor Sam ténylegesen odaállított egy poros bokszzsák elé, még a bennem forrongó düh egy kis szeletét is ki tudtam adni magamból, így már nem a bosszúvágy vörös szemüvegén keresztül láttam mindent.

A másik dolog, amivel meg kellett barátkoznom, az a bal vádlimat majdnem teljesen beborító tetoválás lett. Még Dean kis félmeztelen akciója alatt a motelban megfigyeltem, hogy a mellkasára van tetoválva egy pentagramma, de akkor úgy gondoltam, csak dísz. Azonban a könyvek elolvasása után értelmet kapott – így mikor Sam bevitt az egyetlen guruló kocsival – persze az Impalán kívül, de Dean száz százalék, hogy nem engedte volna meg, hogy elvigyük az autót – a városba, már tudtam, miért szükséges a tetoválás. Még csak barátkoztam a látvánnyal, de saját magamnak is be kellett vallanom, hogy nem mutat rosszul, a hatása pedig igen hasznos lehet, ha meg akarna szállni egy démon.

Amikor Sam éppen nem fizikailag kínzott, leültetett az íróasztalhoz, és kérdés-feleleket játszott velem. Majdnem minden este a kezembe nyomott egy pár száz oldalas könyvet különböző lényekről, és addig nem nyugodott, míg egy szuszra fel nem soroltam az összes ismertetőjegyüket, általános módszereiket, és persze, elpusztításuk módját.

Három hét telt el azóta, hogy belekezdtünk az edzésekbe, mikor Sam bejelentette, hogy ideje kamatoztatni az eddig fejlesztett állóképességemet, és gyakorolni a közelharcot. Nem túl repesve vártam, hogy Sam a földbe döngöljön, de elhatároztam, hogy egy nyikkanást sem fogok hallatni, még ha bele szakadok is – Sam így is túl gyakran vetette le magáról a kegyetlen edző maszkját, és kérdezte meg, hogy még mindig biztos vagyok-e a dologban.

Eleinte Sam könnyen kicselezett, és a földre küldött – persze, nem teljes erőből, csak amolyan bemutató-jellegűen –, de egy pár nap múlva elkezdtem kiismerni magam a technikájában. Végül a harmadik napon én voltam az, aki egy finomnak nem nevezhető balhoroggal megismertettem Samet a poros, sioux falls-i földdel.

– Oké, be kell vallanom, hogy ez szép volt – tápászkodott fel Sam, miközben az állát dörzsölgette. – Gyorsan tanulsz – dicsért meg egy elismerő mosollyal, amire jobbnak láttam csak egy vigyorral válaszolni, mert ha kinyitottam volna a számat, azon tuti csak siránkozás jött volna ki az irdatlanul sajgó bal öklöm miatt. Ám Sam aznapra csak akkor hagyott végleg békén, mikor még kétszer megismételtem egy-egy hasonló, bravúros ütést, és mindkettőnk testén nem éktelenkedtek belilulni készülő foltok.

Egy alapos fürdés után elcsigázottan ültem a nappaliban, az aznapi kötelező olvasmányt lapozgatva, de azon kaptam magam, hogy egy sornak már vagy tizedszerre ugrok neki. Sóhajtva csaptam össze a vastag könyvet, és kibámultam az ablakon.

Lelkiismeret-furdalásom volt. Dean már három hete nem állt szóba velünk – először csak szimplán gyerekesnek tituláltam, de mostanra már kezdtem belátni, hogy ez jóval több annál. Ő tényleg totálisan ellenzi azt, hogy bosszút álljak a démonon. Még az első hét végén megpróbáltam vele beszélni, de Dean végig sem hallgatva felvonult a szobájába.

A gondolataimat hirtelen félbeszakították a Smoke on the Water első gitárakkordjai – Dean csengőhangja. A mobil az asztalon kezdett el rezegni. Egy pár pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy felviszem neki, de újra magam elé idézve dühös tekintetét, inkább letettem róla. Végül abbamaradt a rezgés, én pedig újra visszatértem a gondolataimhoz.

A Sam-féle edzésterv nem csak arra volt jó, hogy a testem megfelelő állapotban legyen egy harchoz – abban is sokat segített, hogyan uraljam a dühömet. Rengeteget beszélgettünk Sammel erről. Amikor elmeséltem neki, mi is történt pontosan az álmomban, Sam gyanakodva kérdezte, hogy miért is látok olyan dolgokat, amiknél ott sem voltam. Érdekes módon ez nekem eszembe sem jutott – az álmaim bár gyakran ugyanazok voltak, néha mégis történt bennük változás, így nem lepett meg a dolog. Egyedül csak az érdekelt, amit megtudtam belőle.

Dean telefonja újra elkezdett csörögni, de ezúttal a hívó nem adta fel egykönnyen – valószínűleg miután a hangposta bekapcsolt, azonnal újra tárcsázta. Már vagy háromszor végighallgattam a számot, mire megelégeltem, és határozottan a telefon felé nyúltam, majd rá se nézve a kijelzőre, felvettem.

– Na, végre, ember – szólalt meg egy nem túl mély, de határozottan férfihang. – Lenne egy sürgős eset Austinban… – hadarta, de félbeszakítottam.

– Öhm, én nem Dean vagyok – kezdtem bele lassan. – Ő sajnos most… házon kívül van – hazudtam. Majd leírom neki egy cetlire, hogy keresték, és becsúsztatom az ajtaja alatt – gondoltam.

– Akkor te biztosan a titokzatos lány vagy – mondta az ismeretlen férfi kuncogva.

– Hát, gondolom… – mondtam elbizonytalanodva.

– Én Garth vagyok. Megtennéd, hogy átadsz egy üzenetet Deannek? – kérdezte.

– Persze. – Remélem, rá fog férni egy lapra, mert az tuti, hogy nem fogok regényeket körmölni.

– Mint már mondtam, van egy eset Austinban. Öten tűntek el, a közös bennük csak annyi, hogy mindannyian egyfelé mentek hazafelé, a Maple Streeten. Csak az összetört kocsijukat találták meg. Nem tudom, mi rabolta el őket, szóval legyenek óvatosak – ért a beszámolója végére.

– Oké, Garth, átadom – mondtam, majd elköszöntem tőle.

Miután nagy nehezen találtam egy üres papírlapot, elkezdtem leírni a dolgokat, de hirtelen abbahagytam az írást, ahogy egy képtelen gondolat csapott belém.

Mi lenne, ha én oldanám meg ezt az ügyet? Képes lennék rá… – szólalt meg bennem a kisördög. Nem törődve vele újra írni kezdtem, de ahogy az ötlet egyre jobban formát öntött bennem, újra abbahagytam. Hirtelen már nem is tűnt olyan képtelennek – hiszen Sam már majdnem mindent megtanított, amit lehet. És, nem mellesleg, ez egy jó alkalom lenne, hogy bebizonyítsam Deannek, hogy igenis alkalmas vagyok a vadászatra.

Az önbizalom egyetlen, hatalmas hullámmal beterített, és nem is apadt el egészen addig, míg nem már a félig roncsautóban ültem, útban Iowa felé. A hátsó ülésen heverő shotgunra pillantva próbáltam visszanyerni a magabiztosságomat, de nem sokat segített. Végül még jobban felhangosítottam a recsegő rádióból üvöltő régi Black Sabbath számot, és a gázpedálra léptem, hogy még azelőtt odaérjek Austinba, mielőtt az agyam magához tér, és szépen visszavezet a biztonságot nyújtó házba Sam és Dean mellé.

Már hajnalodott, mire Austinba értem. Kialvatlan, égő szemekkel bámultam a koszos szélvédőn keresztül a napfelkeltét, majd ráfordultam egy elhagyatott útra, ami a térkép szerint bevitt a városközpontba, ahol reményeim szerint találok egy motelt. A tekintetem megakadt az utcatáblán, amin a Maple Street állt, majd a következő pillanatban csak egy hatalmas csattanást érzékeltem, és az utolsó dolog, amit tisztán láttam, egy kéken világító szempár volt…