8. rész

Sziasztok,

Meghoztam az újabb fejezetet, remélem, pont annyira fogjátok élvezni az olvasását, amennyire én a megírását :). 

Külön köszönet Nórinak, aki mérhetetlen mértékben segített az ötleteivel! ♥

Ehhez a részhez most az átlagosnál több zenét linkeltem, de ezúttal is nagyon tudom ajánlani őket, sokkal hozzátesznek a hangulathoz!

Én hétfőtől vasárnapig Varsóba utazom, szóval a következő rész elég bizonytalan időben fog jönni. Azért drukkoljatok, hogy ne szállja meg a pilótát egy olyan démon, mint a srácoknál az első évadban! :D

Kata

8. rész – Kíváncsiság

(Supernatural Soundtrack - Decapitation Variations)

A csönd vibrálóan izzott köztünk. A tekintetem a démon fekete szemeibe fúrtam, próbálva belátni gúnyos mosolya mögé.

– Lám-lám, a híres Sam Winchester – vigyorgott rá a démon Samre, aki épp egy bőrszíjjal rögzítette a férfi csuklóját a szék karfájához. – Sokat hallottam már rólad. Rubyt azóta hiányolom, mióta kinyírtad – vonta fel a szemöldökét sajnálkozóan, de az arcáról nem hervadt le a vigyor.

– Nekem nem hiányzik túlzottan – villantott rá Sam egy szívélyes, amolyan „meg fogsz halni” mosolyt.

– Pedig úgy hallottam, elég jókat hancúroztatok – kacsintott rá a férfi.

Sam arcán megrándult egy apró izom, de ennél többre nem méltatta a démon szavait.

– Minél tovább húzod az időt, annál nagyobb az esélyed, hogy a bátyám is betoppan, és ő nem lesz ilyen vendégszerető. Kezdj el beszélni, te mocsok. – Sam, rám sem nézve felém nyújtotta a kezét. Azonnal tudtam, mit akar – kihúztam a kést az övtartómból, és a kezébe adtam.

– Ó, tényleg, Dean… valószínűleg nem tudja, milyen veszélyesek az egyéjszakás kalandok. Például elkaphatsz bármilyen fertőzést – de akár ki is tépheti a torkod az épp aktuális partnered – húzódott kegyetlen vigyorra a démon szája.

Tracy! – villant az agyamba a szőke lány, ahogy kéjes mosollyal Dean nyakába temeti az arcát. A félelem villámcsapásként járta át a testem, és összerándultam.

Sam unott pillantással elfordította a fejét, majd a következő pillanatban a démon, a szék karfáján pihenő kezébe vágta a kés pengéjét. A férfi szájából artikulátlan üvöltés tört ki, de gyorsan visszanyelte, és ugyan lihegve, de még mindig vigyorogva nézett föl a kettősünkre.

– Folytasd csak, úgysem érsz el vele semmit – köpte felénk a szavakat. Ám a tekintete megváltozott – a nyilvánvaló fájdalom mellett, ami a szemében ült, ezúttal felcsillant a félelem apró szikrája is.

– Mit akarsz Vaniától? – szegezte neki Sam a kérdést, miközben egy finom mozdulattal mélyebbre nyomta a pengét.

– A rohadt… – sziszegte a férfi. – Nem tudok semmit! – nézett fel, ezúttal már leplezetlen kínnal az arcán.

– Ó, szóval csak úgy, heccből követted, mi? – villantott rá Sam egy újabb, halálos mosolyt.

– Ahogy mondod, nagyfiú – préselt ki magából egy vicsort a férfi.

Sam villámgyorsan kitépte a kést, és a démon arcához szorította.

– Felteszem újra a kérdést: mit akarsz Vaniától? – sziszegte Sam, miközben finoman végighúzta a borotvaéles pengét a férfi arcán.

–Crowley akarja őt! Csak ennyit tudok! – üvöltött a férfi, miközben az arcán végigcsordogált a vére.

– Mit akar tőle Crowley? – Sam egy másodpercre hátrakapta a fejét, hogy nyugtázza, még nem ájultam el, vagy ücsörgök a sarokban az ijedtségtől. Egy apró bólintással adtam a tudtára, hogy minden rendben van. A rémület helyett csak izgalmat éreztem.

– Nem tudom… – kezdett bele a férfi, mikor Sam a hajába markolt, és egy rántással hátrahúzta a fejét, majd nekiszegezte a kést a torkának. – Többet nem tudok, esküszöm! – Sam még egy pillanatig tartotta a férfi fejét, majd elengedte, és két lépéssel átszelte a szobát, végül megállt előttem.

– Jól vagy? – Az előbbi, kegyetlen maszk egyből lehullott az arcáról, és aggódó kifejezéssel méregetett.

– Igen – jelentettem ki határozottan, le nem véve a szemem a démon véres arcáról. – Ki ez a Crowley?

– A nagyfőnök odalent – szusszantott Sam, de mikor elkapta a kérdő pillantásom, újra megszólalt: – Ő a Pokol királya – fintorgott.

– És ő az, aki lassan, apró mozdulatokkal fog titeket halálra kínozni – vetette oda a démon gyűlölettől fröcsögő szavakkal. – Pont úgy, ahogy a szüleidet is megölette – könyörögtek az életükért. Az anyád sírva csókolta meg Rick cipőtalpát, mert azt hitte, az megmenti őket, de tévedett...

– Fogd be a szád! – üvöltött rá Sam.

A levegő megdermedt. A pulzusom sebesen pulzált a bőröm alatt, és minden egyes lüktetés olyan fájdalmat okozott, hogy ordítani tudtam volna tőle – de ehelyett némán, elnyíló ajkakkal meredtem a férfira. Éreztem, ahogy a lábaim feladják a szolgálatot, és lassított felvételen láttam, ahogy Sam utánam kap, óvatosan leenged a földre, majd a démon felé indul. Elmosódott foszlányként hallottam a szavaikat, de nem bírtam felfogni őket – csak az dörömbölt bennem, hogy tudom. Tudom, ki ölte meg a szüleimet.

A monotóniából az éles, narancssárga villanás sem volt képes kiszakítani, ahogy Sam a férfi szívébe vágta a tőrt. Fél füllel hallottam a fájdalmas ordítást, de nem érdekelt. A fejemben pergett a maróan kínzó képsor, ahogy végiglépdelek a házunk előszobáján – ezúttal azonban kiegészült az agyam által generált képekkel, ahogy egy csapat démon kegyetlenül kínozza az életükért könyörgő, vérben úszó szüleimet…

– Vania, itt vagy? Hallasz? – Éreztem, ahogy Sam a vállamnál fogva finoman rángat, de nem szenteltem neki figyelmet. A képek csak villództak, és villództak, míg nem végül úgy éreztem, hogy szétrobban az agyam, és végül a fájdalommentes sötétség magával ragadott.

– Nincs semmi baj, kicsim, aludj nyugodtan. Apu és én vigyázunk rád. – Anyám hangja tisztán csengett a fülemben. Görcsbe feszült tagjaim azonnal megadóan ellazultak, ahogy megéreztem a puha ujjait az arcomon.

– Ígéred? – A szavak az én számból jöttek, mégsem az enyémek voltak. Egészen pontosan a nyolc éves kori énem szavai voltak. Emlékeztem erre az estére – titokban megnéztem egy szörnyes filmet, és a félelemtől nem tudtam elaludni. Csak feküdtem a meleg paplanok között, és hallgattam a légzésem, miközben minden egyes apró zajra összerándultam. Végül összeszedtem minden bátorságom, és átrohantam az ő szobájukba, majd befészkeltem magam a szüleim közé. Anya álmos szemekkel, de mosolyogva nézett rám, és addig simogatta az arcom, mígnem békés álomba szenderültem…

A nappaliban lévő kanapén tértem magamhoz. A nap sugarai bántón égették a szemem, és ösztönösen eléjük kaptam a kezem.

– Na végre – hallottam meg az érdes, mély hangot. Hunyorogva ugyan, de tisztán láttam a nem messze tőlem ülő Deant.

– Te élsz – bukott ki belőlem, ahogyan végigmértem sértetlen, ép arcát. A megkönnyebbülés végigzúdult rajtam, és hangosan kifújtam a levegőt.

– Persze, hogy élek – húzódott mosolyra az ajka. – Nem mondom, a csaj pont a legrosszabbkor rukkolt elő ezzel a démon szarsággal, de azért több kell ahhoz, hogy engem meglepjenek.

– Hol van Sam? – kérdeztem, miután körbefuttattam a tekintetem a szobán.

– Épp elássa a testet – dörzsölte meg fáradtan az arcát Dean.

– Nem kéne segítened neki? – néztem rá kérdőn.

– Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól vagy. Ugye, jól vagy? – tette fel a nagy kérdést.

– Őszintén? – eresztettem meg felé egy halvány, fájdalmas mosolyt.

– Hát, hazudhatsz is, de azzal nem lesz könnyebb – viszonozta a mosolyomat.

– Akkor nem. Nem vagyok jól – ráztam meg a fejem tagadóan. – De nem foglalkozhatok most ezzel. A szüleim meghaltak – ahogy kimondtam, egész testemben megrázkódtam, de megfeszítettem magam, és tovább beszéltem –, és ezen nem segít, ha csak ülök, és tovább sírok. – A hangom meg-megremegett, de magabiztosságtól csengett. A fájdalom ott motoszkált bennem, folyamatosan kapargatva a belsőmet, de minden erőmmel próbáltam figyelmen kívül hagyni.

Dean egy pillanatig kifejezéstelen tekintettel bámult rám, majd megköszörülte a torkát, és elismerően lebiggyesztette a száját.

– Ha nem lennének melleid, azt mondanám, hogy srác vagy. A tökösebb fajtából – mondta egy halvány vigyorral az arcán.

– Ezt vegyem… bóknak? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.

– A leghatározottabban. – Dean mosolya ezúttal kiteljesedett, de megszakította egy hatalmas ásítással.

– Na, jó, megyek, és segítek Sammynek – tápászkodott volna fel, de megelőztem.

– Hagyjad csak. Eseménydús éjszakád lehetett, majd én megyek – kacsintottam rá.

– Több mint eseménydús… – morogta félig lehunyt szemmel. – Kösz, Nia.

Elmosolyodtam a becenév hallatán, és elindultam a bejárati ajtó felé.

– És tudod, ha el akarnád hagyni az önkéntesen növesztett golyóidat… itt leszek, és meghallgatlak. Még a vállamon is sírhatsz – tette hozzá csukott szemekkel, és megveregette az említett testrészét.

– Kösz, Dean – motyogtam, és még egy utolsó pillantást vetve békés arcára, kisétáltam a kertbe.   

Pár óra múlva céltalanul bóklásztam a házban – miután segítettem Samnek kiásni a gödröt, ő is kidőlt, akárcsak a bátyja, egyedül csak én aludtam valamennyit az éjszaka folyamán. Az agyamban folyamatosan pörögtek a gondolatok, de nem voltam rájuk felkészülve. Nem hazudtam Deannek – rájöttem, hogy az, hogy a szüleimet siratom immár a hatodik hónapja, nem hozza vissza őket. A fájdalom bennem van – éreztem, ahogy apró darabokban tépkedi a belsőmet –, de a tegnap éjjel megváltoztatott bennem valamit. Csak arra nem tudtam rájönni, hogy mit.

Unalmamban elővettem a konyhaszekrényből egy ott porosodó whiskey-s üveget, és leültem a nappaliban található egyetlen íróasztalhoz. Elmélázva bámultam végig a könyvektől roskadozó polcokon, próbálva lecsitítani csapongó gondolataimat, mikor megakadt a szemem egy rakás, a többi könyvtől teljesen elütő borítójú sorozaton.

Talán ennek a Bobbynak vannak olvasható regényei is, nem csak latinul telefirkált enciklopédiái – futott végig az agyamon, miközben odasétáltam a polchoz.

Odaát – állt a borítókon. Érdeklődve húztam ki az első, puhakötésű regényt, és a hátoldalra írt tartalomismertetőt kezdtem el olvasni:

„Egy magányos kaliforniai út mentén a Fehér Ruhás Nő csal férfiakat a halálba… Egy rémisztő jelenség, ami talán az első jel Sam és Dean számára az apjuk hollétéről.”

– Ez csak valami vicc lehet – csúszott ki a számon elképedve. Kapkodó mozdulatokkal nyitottam ki a könyvet az első oldalon, és állva kezdtem el olvasni.

Lawrence, Kansas*

 Huszonkét évvel ezelőtt

– Gyere, kívánj szépen jó éjt az öcsédnek. – Mary a karjaiban tartotta Deant, miközben beléptek a gyerekszobába. Mosolyogva a gőgicsélő csecsemőre nézett, majd lerakta a kisfiút.

– Aludj jól, Sam – nyomott egy puszit a baba homlokára Dean.

– Jó éjt, drágám – hajolt be Mary is a kiságyba, hogy megcsókolja Samet.

– Szia, Dean – szólalt meg egy mély hang az ajtóból.

– Apa! – rohant oda Johnhoz a kisfiú, és a karjaiba vetette magát.

– Na, mit gondolsz, Sammy jól tud már focizni? – nézett a férfi a babára mosolyogva. Dean olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy szőke fürtjei az arcát csapkodták.

– Megvan? – simított végig Mary a férje karján, majd kiment a szobából.

– Megvan. Aludj jól, Sammy. – John, Deannel a karjában lekapcsolta a villanyt, és követte Maryt.

(Supernatural soundtrack - And so it begins)

Ami Marynek csak perceknek tűnt, azok a valóságban órák voltak – amikor megszólalt a bébifigyelő recsegő hangja, a nő kótyagos fejjel fordult a férje felé az ágyban, ám John nem volt ott. Tétova, csoszogó léptekkel ment a kicsi Sam szobája felé, hogy rutinosan megetesse, aztán visszafeküdjön aludni. Ám a szobában már ott állt egy alak.

– John, éhes a kicsi –mondta kásás hangon, de a férfi hátra sem fordulva csendre intette. Mary elmotyogott egy „rendben”-t, majd visszaindult a hálószoba felé, mikor a folyosó végén lévő lámpa elkezdett pislákolni. Némileg felébredve odasétált a lámpához, és megkocogtatta a buráját, mire az abbahagyta a villódzást. Ekkor vette észre, hogy a nappaliban megy a TV – biztos John hagyta bekapcsolva, mielőtt felment volna Sammyhez – gondolta, és elindult lefelé a lépcsőn, hogy kikapcsolja. Ám mikor leért, meglátta a férfi kiterült sziluettjét a fotelben eldőlve, és az agya azonnal felfogta, mit jelent ez.

– Szent ég… Sammy, Sammy! – rohant felfelé a lépcsőn. A gyerekszobához érve azonban a döbbenet ült ki az arcára, ahogy meglátta a férfi arcát…

Hangos sikoly hallatszott. John teste megrándult az éles hangtól, és egyből felismerte a felesége sikolyát. Felpattant, és a hang forrásának irányába futott – Sam szobájába.

– Mary! – rohant be az ajtón, ám a feleségét nem találta ott.

– Jól van, Sammy, minden rendben – tolta le a kiságy rácsát John, és rámosolygott a fiára. Egy pillanatra el is feledkezett a sikolyokról, csak gyönyörködött a kisfiú békés, mosolygó arcában, mikor rácsöppent valami a mintás lepedőre. Értetlen tekintettel nyúlt a folt felé, mikor még újabb három csöpp esett le, egyenesen a kézfejére. Gyanakvóan húzta ki a kezét, hogy közelebbről is megvizsgálja az anyagot, de akkor már sejtette, hogy ez bizony vér. Ám még mielőtt igazán megszületett volna a gondolat az agyában, automatikusan körbepillantott a szobában, és meglátta Maryt.

Véresen.

A plafonra szegezve.

– Istenem, Mary! – John eltorzuló arccal esett hátra, ahogy a felesége meredt tekintetébe nézett. Egyetlen másodperc múlva azonban vakító fény villant végig a szobán, és Mary testéből lángnyelvek csaptak ki. John eltakarta a szemét, hogy védje magát a hirtelen fénytől, de ennél többre nem volt képes – csak akkor eszmélt fel, mikor Sammy élesen felsírt. John kikapta a pólyába csavart csecsemőt, és kirohant a folyosóra, ahol már Dean álldogált bizonytalanul.

– Apa! – kiáltott fel Dean kétségbeesetten.

– Vidd ki az öcsédet, amilyen hamar csak tudod! Ne nézz vissza! Nyomás, Dean! – kiabálta John, miközben a kisfiú kezébe nyomta a síró csomagot. Dean látta az apja tekintetében, hogy ez nem egy újabb játék, és azonnal kirohant a házból.

– Mary! – üvöltötte John, miután visszarohant a szobába – de felesleges volt. A tűz már mindent körbevett – a férfi még utoljára ki tudta venni felesége körvonalait, de a következő pillanatban egy hatalmas lángcsóva csapott ki belőle.

Dean kirohant a bársonyos fűbe, és megállt, hogy visszanézzen a házra.

– Semmi baj, Sammy – súgta oda az öccsének, mikor John kirontott az ajtón, és mindkettejüket felkapva, az utca túloldalára rohant velük. Épp idejében – az ablakok abban a másodpercben, hogy kiértek az udvarról, kirobbantak, életveszélyes szilánkokkal terítve be a füvet.

Pár perc múlva az utcát elárasztották a tűzoltók, mentősök, és rendőrök, ám már semmit sem tehettek. Mindenhonnan kiáltások, parancsok hallatszottak – ám John csak ült az 1967-es, fekete Chevrolet Impalája tetején, kezében Sammel, és eltökélt tekintettel a lángoló ablakra nézett.

(Gasoline - The Living Daylights)

Stanford Egyetem

2005

Jessica Moore épp a fülbevalóját próbálta berakni, miközben visszaszólt a nappaliba.

– Sam, gyere már! Negyed óra múlva ott kell lennünk!

– Muszáj? – hajolt ki az ajtófélfa mögül az említett, kérlelően pillantva a szexi nővérke ruhát viselő barátnőjére.

– Ugyan már, jó móka lesz! – mosolygott rá Jess bíztatóan…

Sebesen lapoztam tovább, ám a következő négy-öt oldal össze volt ragadva.

– Nyugalom, kistigris – szólalt meg az ismerős hang, miközben Sam a földre szegezve bámult a lefegyverzője arcába.

– Dean?! – mondta mélységes döbbenettel az arcán Sam, miközben a fölébe magasodó bátyja elnevette magát. – Rohadtul megijesztettél!

– Mert kijöttél a gyakorlatból – válaszolt Dean csipkelődően, mikor Sam egy hirtelen mozdulattal fordított a felálláson – ezúttal a bátyja került alá, ő pedig fölé.

– Vagy mégsem – röhögött Dean. – Na, szállj le rólam.

– Egyáltalán mit csinálsz itt? – kérdezte Sam még mindig döbbenten, miközben felhúzta a földről a bátyját.

– Csak egy sört kerestem – igazította meg Dean Sam pólóját, továbbra is vigyorogva.

– Azt kérdeztem, mit csinálsz itt? – Sam hangja már nem döbbent, inkább dühös színt öltött.

– Na, jó, rendben, beszélnünk kell. – Dean érezte, hogy az öccse már nem vevő a viccelődésre.

– Igen? Ott a telefon – morogta Sam kétkedően.

– Ha rád csörgök, felveszed? – kérdezte Dean gúnyosan, mikor hirtelen felkapcsolódott a lámpa.

– Sam? – Jessica ijedt hangjára a két testvér egyszerre nézett a szőke lányra.

– Jess… szia – kezdett bele Sam habozva. – Dean, ő itt a barátnőm, Jessica – nézett újra a bátyjára, aki elismerő tekintettel mérte végig a lenge pizsamába öltözött lányt.

– Ő a bátyád, Dean? – Jessica arcáról azonnal eltűnt az ijedtség, helyette egy kedves, de kissé értetlen mosoly vette át a helyét.

– Szeretem a törpöket – heherészett Dean, miközben Jessica Hupikék Törpikés pólójára mutatott. – Bár szerény véleményem szerint túl jó vagy te az öcsköshöz…

– Ez őrület – csaptam össze a könyvet elképedve, és tompán az asztalhoz hátráltam, majd lezuttyantam a puha bőrszékbe. Kába mozdulatokkal tekertem le a whiskey kupakját, és gondolkodás nélkül meghúztam az üveget. Az aranyló alkohol maróan, mégis selymesen csúszott végig a torkomon – pont elég volt ahhoz, hogy kissé magamhoz térjek a sokkból.

– Ez meg mi a franc? – forgattam a kezemben a kötetet még mindig tágra nyílt szemmel, de közben egy apró vigyor ült ki az arcomra.

– Dean szereti a Hupikék Törpikéket – suttogtam magam elé, de mire a mondat végére értem, kirobbant belőlem a nevetés.

Miután letöröltem a röhögéstől kicsordult könnyeimet, és ittam még egy alapos kortyot, óvatosan az asztal közepére helyeztem a könyvet, mintha harapna. Hátradőlve a székben, összefűztem az ujjaimat, úgy bámultam a regényre, miközben élet-halál harcot vívtam magamban.

– Itt vannak ezek a könyvek, amik a jel szerint a fiúk életét írják le – szólalt meg bennem a racionalitás hangja.

– Most megtudhatsz mindent, amit eddig nem meséltek el – súgta a vállamon ülő kisördög a fülembe kísértő hangon.

– Te szeretnéd, ha az életedről olvasnának? Mintha a féltve őrzött naplódat olvasná el egy teljesen idegen – szólalt meg a bennem lévő kisangyal. A gondolattól, hogy akár egyetlen ember is elolvassa a gimis koromban írt naplómat, kirázott a hideg. Benne van minden titkom – ugyan a legtöbb mára már rég elavult, vagy nem is számít titoknak, azért rémisztő volt a gondolat, hogy valaki a legmélyebb érzéseim között turkáljon.

– De ez egy könyv. Azért van itt, hogy elolvassák. Még csak elrejtve sem volt – susmusolt bennem a kíváncsiság halkan, de meggyőzően. Még egy fél percig összeszűkült szemmel meredtem a könyvre, de végül teljesen elnyomva a bennem kiáltozó, erkölcsös kisangyalt (aki valamiért Castiel mély hangján beszélt), a regény után vetettem magam, és szinte feltépve az oldalakat, folytattam az olvasást.

(T-Rex - Bang a gong)

Csak akkor vettem észre, hogy már órák óta megszállottan olvasok, mikor a betűk ugrálni kezdtek a szemem előtt a szobában uralkodó sötétségtől. Felkattintottam az asztalon lévő kislámpát, és az üveg után nyúltam, ám az a legnagyobb megdöbbenésemre üres volt. Fáradtan megdörzsöltem a szemem, és visszanéztem a nyitott könyvre, ám az ugrálás nem maradt abba a fényben sem.

– Azt hiszem, berúgtam – motyogtam magamban, mire egy fura, csuklós vihogás csúszott ki a számon. Épp egy izgalmas résznél tartottam – a srácok egy ügy kellős közepén voltak, ahol meglepő módon ezúttal nem szörnyek, hanem emberek voltak az elkövetők.

– Jó reggelt – botorkált ki Dean az egyik szobából, miközben a szemét dörzsölgette. – Átaludtam az egész napot? – kérdezte döbbenten-bosszúsan, miközben a faliórára tévedt a tekintete.

– Úgy néz ki – vihogtam fel. Dean értetlen tekintettel nézett rám, míg nem végül meglátta a mellettem heverő üres üveget.

– Te nyakaltad be az egészet? – emelkedett a szemöldöke a magasba.

– Aha – nyökögtem, miközben próbáltam kitalálni, hogy Dean három arca közül melyik az igazi, ám túl megerőltető volt. A fejem hirtelen mázsás súllyal kezdett húzni lefelé, és az asztal hűvös lapjára fektettem égő arcomat.

– Egész nap ittál? – nevetgélt Dean kárörvendően.

– Meg… olvasgattam egy… kicsit – nyöszörögtem.

– Mégis találtál valami neked való lányregényt? – kérdezte Dean még mindig heherészve, mikor koordinálatlan mozdulatokkal magam mellé nyúltam, és felvettem a földről a kiolvasott kötetek egyikét, majd felé hajítottam.

A könyv puffanása után egy fél percig mérhetetlen csönd ereszkedett a szobára. És, bár nem láttam, pontosan tudtam, hogy Dean milyen arcot vághat, hála a könyvben olvasottak hatására.

– Ó, hogy a franc essen Chuckba! – szakította meg a csöndet Dean sűrű káromkodása. – Már akkor el kellett volna égetnem ezt a szemetet, mikor tudomást szereztünk róla – mérgelődött Dean.

Újra felnevettem, ahogy hallgattam Dean morgását.

– Te csak ne nevetgélj! – támasztotta a kezét Dean az asztalra, és előredőlt, hogy elkapja imbolygó pillantásom.

– Bocs – préseltem ki magamból komoly arccal, de ahogy megláttam a sértődött vonallá préselt száját, újra kirobbant belőlem a nevetés.

– Ez rohadtul nem vicces! Ez a pasi leírta, ahogy szexelek! – tört ki Deanból is felháborodottan.

– Ó, ó, igen – kaptam az előttem lévő könyvért, majd visszalapoztam pár oldalt, és hangosan, bár némileg csukladozva olvasni kezdtem.

Dean lassan, finom mozdulatokkal hátradöntötte Annát az Impala finom bőrülésén, miközben észveszejtően lassan csókolta őt, majd egy határozott mozdulattal megszabadult a pólójától, hogy aztán újra lecsaphasson az angyal puha ajkaira…**

–  Elég! – kapta ki a kezemből Dean a könyvet, és a szoba túlsó felébe hajította azt.

– Mi folyik itt? – mászott elő Sam, hasonló állapotban, mint pár perce a bátyja.

– Vania megtalálta a könyveket – hangsúlyozta ki Dean – és volt kedves elolvasni őket, miközben bepuszilt egy üveg whiskey-t – foglalta össze morogta Dean Sam felé fordulva.

– Milyen könyveket? – dörzsölte meg Sam a szemét álomittasan.

– Amiben Dean szexel – vihogtam fel.

– Mi van? – vonta fel a szemöldökét értetlenül Sam.

– Chuck könyvei, Sammy – sóhajtott lemondóan Dean.

– Azokban tényleg szexelsz. Folyamatosan – vigyorgott rá Sam Deanre, majd „együttérzően” megveregette a vállát. Dean egy megsemmisítő pillantást lövellt mindkettőnk felé, és elindult felém.

– Add ide – nyújtotta felém a kezét követelőzőn.

– Kizárt! – kaptam fel a mellettem heverő könyveket, és a mellkasomhoz szorítottam párat.

– Vania, add ide, különben… – Dean arca kezdett vörösödni a dühtől, mikor közbevágtam.

– Különben hozzám vágsz egyet a Bögyös ázsiai macákból? Ó, igen, az is benne van a könyvekben, hogy odáig vagy a pornóújságokért – vigyorogtam rá megsemmisítően.

Dean vett egy nagy levegőt, és láttam rajta, hogy belül elszámol tízig, mielőtt újra megszólalna.

– Nem pornóújság, csak vannak benne erotikus képek – mondta erőltetett nyugalommal, de mikor látta, hogy Sam és én szemforgatva összenézünk, kitört belőle: ­­– És ha pornó? Férfi vagyok, és mivel mostanában akárkit akarok megdönteni, az vagy gyereket szül nekem másnapra, vagy meg akar ölni, így ez a legkevesebb!

– Neked… neked van egy gyereked? – kerekedett el a szemem döbbenten.

– Már nincs. Sam lelőtte – mondta Dean közönyösen.

– Te lelőttél egy… csecsemőt? – néztem mélységes döbbenettel a nyugodtan álldogáló Samre.

– Körülbelül tizenöt-tizenhat éves lehetett már, és épp próbálta megölni Deant a feminizmus nevében – emelte fel a kezeit védekezően, és a lehető legártatlanabb tekintetét vetette be.

– Amazon volt – szúrta közbe Dean, látva a totális értetlenséget az arcomon. – A hülye regények helyett olvasgathattál volna inkább egy kis mitológiát – morogta az orra alatt, de aztán egy ragyogó mosoly terült szét az arcán. – Sam viszont már volt házas! Kemény öt napig tartott, ha jól emlékszem – veregette vállon Dean az öccsét vigyorogva.

– És ki volt a szerencsés hölgy? Egy szirén esetleg? Vagy nimfa? – vontam fel a szemöldököm kérdően.

– A… rajongóm – sóhajtott fel Sam, és elvörösödött. – Szerelmi bájitalt itatott velem, és rávett, hogy vegyem el L.A-ben.

– Hát, fiúk… azért valljuk be, nem unalmas az életetek – ráztam meg a fejem hitetlenkedve – azonban ez volt a mai nap második legrosszabb döntése. A rázkódástól a gyomrom felfordult, és a számra tapasztott kézzel rohantam el a fürdőig. Futtában még hallottam Dean kárörvendő nevetését, és csak annyi erőm volt, hogy felemeljem becses középső ujjamat, majd feltéptem az ajtót, és hagytam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

Egy óra múlva még ugyan mindig egy kicsit kótyagosan – de immár eltüntetve a belőlem áradó tömény whiskey–szagot – ültem a konyhaasztalnál, és rágcsáltam egy szelet pirítóst. Dean velem szemben ült, és egy tegnapi, újramelegített hamburgeren csámcsogott, aminek még a szagától is felfordult a gyomrom. Miután befejezte, és egy újabb lesújtó pillantást vetett rám (amiből az elmúlt fél órában már kaptam vagy százat), kitört belőlem:

– Oké, elismerem, nem kellett volna a beleegyezésetek nélkül elolvasnom azokat a könyveket… de annyira izgatta a fantáziámat, hogy mik történtek veletek az elmúlt években, hogy nem bírtam legyűrni a kíváncsiságomat! – csaptam le a megmaradt pirítóst úgy, hogy az morzsákra hullott.

– Izgatta a fantáziádat, mi? – kacsintott rám pajkosan. – Tudod, ha tetszettek a szexjeleneteim, csak szólj, és…

– Ó, jézusom! – kaptam a szívemhez ijedtemben, ahogy Dean háta mögött egy szempillantás alatt megjelent a maga ballonkabátos valójában Castiel.

– Hívj csak Deannek – vigyorodott el csábítóan, mire, miután a szívverésem visszaállt a normális tempóra, vetettem rá egy ugyanolyan lesújtó pillantást, mint amivel eddig ő bombázott engem.

– Castiel – nyögtem ki, mire Dean kérdőn felvonta a szemöldökét a hirtelen témaváltástól.

– Öhm, nem tudom, hol lehet… – kezdett bele Dean értetlenül.

– Én tudom. Pont mögötted – mutattam a némán, érdeklődő arccal minket figyelő angyalra.

– Ó, hello, Cass – fordult hátra Dean, mintha az előbbi kis közjáték meg sem történt volna. – Sikerült valami infót szerezni?

– Nem. És pont ez a furcsa az egészben. – Castiel tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, és csak utána folytatta: – Olyan, mintha Vania egész létezését titkolnák a Mennyben.

***

*: az Odaát könyv első részéből a részletet én írtam meg a sorozatbeli első rész alapján

**: a negyedik évad 10. részén alapul