5. rész

Sziasztok,

Sajnálom az újabb csúszást, de lett egy-két váratlan programom, ami felborította az írásra szánt estéimet. Igyekszem ezután betartani a szerda estét, de esetenként előfordulhat majd hasonló.
Újabban köszönöm az előző részhez kapott öt kommentet, és az újabb olvasókat! :)
A mostani rész remélem számotokra is olyan izgalmas lesz, mint nekem volt, konkrétan az aláfestő zene miatt alig mertem egyedül maradni a szobámban :D. De hát kellett a hangulathoz... Ajánlom! :)

Jó olvasást: Kata

Ötödik rész – Adrenalin

(Supernatural Soundtrack - And so it begins)

Hirtelen tértem magamhoz, mintha leöntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel. Kapkodó légzéssel ültem fel, és azonnal védekezően összekuporodtam. Tisztán emlékeztem Johnra, ahogy elragadott Dean mellől, a borzalmas, suttogó hangjára, és a meglepően szilárd tenyerére a derekamon.

Körbenéztem lehetséges menekülési útvonalat keresve. A szemem már kezdett hozzászokni a sötéthez, ki tudtam venni, hol vagyok. A falak csupasz kőtömbökből álltak, a talaj alattam döngölt földnek tűnt, és egyetlen ablakot sem láttam magam körül. A pincében lehetek – futott át az agyamon, amikor meghallottam az elhaló nyöszörgést. Ijedten kapkodtam a fejem, míg végül sikerült beazonosítanom, hogy honnan jöhet a hang.

A helyiség túlsó végében kirajzolódott egy sötét körvonal. Minél jobban erőltettem a szemem, annál tisztábban láttam, mi az – vagy inkább ki az.  

– Segítsen… – hörögte a lány megtört hangon, és erőtlenül felém nyújtotta a karját. Azonnal felpattantam, és odarohantam hozzá. Ahogy utána nyúltam, a szemei lecsukódtak, és dőlni kezdett a fal mentén. Gyengéden elkaptam és lefektettem. Kisimítottam az arcába hulló összeragadt tincseket, és döbbenten végignéztem rajta.

Az arcán széles csíkban húzódott végig egy vágás, és csak ekkor jöttem rá, hogy a haja a saját vérétől tapadt össze. A szája lila volt, és felrepedt, a felsője pedig cafatokban takarta csak a testét.

– Segítsen… – szólalt meg újra, csukott szemmel.

–  Én… én Vania vagyok – dadogtam. – Hamarosan megtalálnak minket a barátaim, és akkor minden rendben lesz – simogattam meg arcának ép felét megnyugtatóan. Érezhetően újra elernyedt, és hirtelen az eszembe villant a jogosítványhoz kellő elsősegély vizsgán belénk vert alapszabály: ha látod, hogy a partnered el fog ájulni, tartsd szóval.

– Mi a neved? – kérdeztem hadarva, ahogy a fejét óvatosan az ölembe helyeztem.

– Kate – nyögte a lány erőtlenül. – Kate Wilkinson.

– Mesélj magadról, Kate – kértem kedvesen, és megfogtam jéghideg kezét. Csak ekkor vettem észre, hogy a karja libabőrös, és alig láthatóan meg-megremeg. Ügyetlenül hámoztam ki magam a kabátomból, és finoman ráterítettem. Halvány mosoly jelent meg az ajkán, de a szeme továbbra is csukva maradt.

– Russelville-ben élek a családommal, tizenhét éves vagyok… Jövőre érettségiznék. Van egy kisöcsém, aki már biztosan nagyon hiányol. – Az arca megfeszült, ahogy megpróbálta visszafojtani a könnyeit. – És a szüleim nagyon aggódhatnak már értem – motyogta elszoruló torokkal, és a szeme sarkából kibuggyant egy kövér könnycsepp.

– Semmi baj, hamarosan kijutunk innen – simogattam meg újra az arcát. Hirtelen belém hasított, hogy nemrég engem nyugtattak ugyanígy. Egy pillanatra elöntött a melegség, és bíztatóan rámosolyogtam Kate-re.

– De nem tudom, hova vitte Tishát – robbant ki belőle a zokogás. Ekkor jutott csak eszembe, hogy két lány tűnt el tegnapelőtt.

– A francba – motyogtam félhangosan. – Mit tudsz erről a mocsokról? – kérdeztem annak reményében, hogy hátha sikerül egy gyenge pontot találni rajta. Bár mindenféle vas és só hiányában elég nehéz lesz, de nem volt más lehetőségem, amíg Deanék nem találnak meg. És ha már a rendőrök is átkutatták a házat, és mégsem fedezték fel ezt a helyet, akkor ez egy kicsit hosszabb lesz…

– Borzalmas – suttogta Kate, visszanyelve a könnyeit. – Undorító dolgokat mond… és a teste mintha nem is lenne szilárd néha… Csak úgy előttem terem a semmiből… – habogott össze-vissza.

– Kate, tudom, hogy ez őrültségnek fog hangzani, de ő egy… szellem – böktem ki habozva. Nem tudtam, jó ötlet-e még ennél jobban is megrémíteni őt, de végül úgy döntöttem, jobb, ha előre felkészítem rá.

– Ez őrültség – rázta meg a fejét tagadóan, de a hangja másról árulkodott. – Én azt hittem, Kevin csak viccel, mikor azt mondta, hogy ez a ház kísértet lakta.

– Sajnos nem – húztam el a számat. – Egy John nevű fiú szelleme kísért itt. Borzalmas dolgokon ment keresztül, amíg élt, és most az akkor felgyülemlett dühét vezeti le rajtunk – magyaráztam minden kétely nélkül. Sam elég mélyen bevezetett a témába.

– Honnan tudsz te ilyen sok mindent? – nézett fel rám Kate elkerekedett szemekkel.

– Mondhatni, hogy a barátaimnak ez a specialitása – mosolyodtam el kényszeredetten. – Ezért is jöttek ide, hogy véget vessenek John ámokfutásának, és hazavigyenek titeket – szorítottam meg a kezét bátorítóan, próbálva felvázolni előtte egy boldogabb holnapot.

– De te mégis itt vagy… – motyogta újra egyre halkuló hangon.

– Apró hiba csúszott a tervbe – mondtam közönyösen. Csak ekkor döbbentem rá, hogy az utóbbi percekben elfelejtettem félni, most, hogy Kate sokkal rosszabb állapotban volt, mint én. Úgy éreztem, kötelességem vigyázni rá, hiszen fiatalabb és sokkal tudatlanabb nálam.

Hosszú percek teltek el csöndben. Kate álomba szenderülhetett, de minden bizonnyal az elmúlt negyvennyolc órát élhette át újra, mert a teste meg-megvonaglott, és egy ponton még egy halk „Ne bántson, kérem” is kicsúszott a száján. Monotonul simogattam az arcát, hogy megnyugtassam, és egy idő után hatott is – a lány teste elernyedt, az arca békésen kisimult. Óvatosan letettem az ölemben pihenő fejét egy koszos takaróra, és az egyetlen kijárat felé léptem.

A masszív, tömör faajtón belülről semmi sem volt. Kutatóan tapogattam végig, hátha találok rajta egy kilincset, vagy reteszt, de semmi. Már épp kezdtem teljesen elkeseredni, mikor az ujjaim ráfonódtak egy vékony, hideg tárgyra. A szemem a rozsdaette vaspántdarab láttán felcsillant, és egyetlen, határozott mozdulattal letéptem az ajtóról. Felrémlettek bennem Sam szavai a piszkavasakról és csavarkulcsokról, és reménykedtem, hogy ez az alig öt centis vasdarab is megteszi a hatását. Visszaültem Kate mellé, és imádkoztam, hogy Deanék még azelőtt ideérjenek, hogy az engem is meglepő nyugalomhullám eltűnjön a testemből.

Számoltam a másodperceket, de valahol a tízezredik környékén elvesztettem a fonalat. Az idő borzalmasan lassan telt, és a természetfeletti nyugalmam vele együtt párolgott el. A testem egyre jobban megfeszült, minden apró neszre megállt a szívem egy pillanatra, és az egyenletes lélegzetvételem is egyre kapkodóbbá vált. A tenyeremben szorongattam a fémdarabot, felkészülve John felbukkanására. A torkomba kúszó jeges félelem egyre jobban fullasztott, de nagyokat nyelve megpróbáltam leküzdeni, már csak Kate miatt is. Nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy már én sem vagyok olyan magabiztos a megmentésünkkel kapcsolatban.

­– Fiúk, gyerünk már – csúszott ki halkan a számon a gondolat, amit percek óta pörgettem magamban.

– Vaniaaa – hallottam meg hirtelen az elnyújtott hörgést. Az ujjaim azonnal görcsösen körbefonták az apró vasat, és a fejemet kapkodva próbáltam megtalálni a hang forrását.

– Hagyj békén! – sikoltottam, mikor megéreztem a jéghideg kezet a tarkómon. Kate nyöszörögve felébredt a hangomra, és azonnal magzatpózba kuporodott.

– Az enyém vagy. – John karnyújtásnyira tőlem megjelent, és torz mosollyal végignézett rajtam.

– Nem, nem vagyok – szegtem fel a fejem, és a szemébe néztem.

– Soha többé nem szabadulsz ki innen – rázta meg a fejét, és gurgulázó hangon felnevetett. – A barátaid már rég halottak.

Egy pillanatra éreztem, ahogy kiszáll a vér a lábaimból, és megtántorodtam, aztán elkaptam groteszk arcának egyetlen, apró rezdülését, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, John hazudik. Nem volt felesleges az a félévi pszichológia-fakultáció – futott végig az agyamon a gondolat, és gúnyosan rámosolyogtam.

– Hazudsz – válaszoltam keményen. Az agyam egyik fele pánikszerűen menekült volna kegyelemért könyörögve, a másik nyugodtan nézte, ahogy John arca a lehetségesnél még torzabb grimaszba húzódik. Ez az énem eddig ismeretlen volt számomra – mintha a régi Vania kikapcsolt volna, és helyette egy vakmerően bátor lány állna.

– Én sosem hazudok! – üvöltött fel John rekedt hangon, és a testem nekirepült a mögöttem lévő kőfalnak. A fejem ijesztő koppanással ütődött neki, és éreztem, ahogy a bőr felreped, és a meleg vér végigcsurog a hajam között. A fal tövébe estem, közvetlenül Kate mellé. Az eséstől egy pillanatra feketébe borult minden, de szép lassan újra kirajzolódtak előttem a körvonalak. Elkaptam Kate rémülettől tágra nyílt pillantását, és szavak nélkül próbáltam a tudtára adni, hogy minden rendben lesz.

– Vania! – sikoltotta Kate éles hangon, és egyből elkaptam a fejem. John ebben a pillanatban karolta át a derekamat jéghideg kezeivel, és úgy döntöttem, itt az ideje bevetni a fegyveremet. Gyors mozdulattal kirántottam a felsőm ujjából, és egyenesen az arcába vágtam. Egy villanás erejéig láttam rajta a megdöbbenést, aztán az alakja szertefoszlott, mintha sosem létezett volna.

– Ezt… ezt hogy csináltad? – dadogta Kate, miközben tágra nyílt szemekkel meredt rám.

– Vas – ziháltam. – Elüldözi őket néhány percre – mutattam fel a kezemben tartott apró tárgyat.

– Dean! Sam! Lent vagyunk a pincében! – üvöltöttem teljes torkomból, az ajtó felé fordulva. – John mindjárt visszajön, és akkor… – folytattam, de ekkor az ajtó a legnagyobb meglepetésemre kicsapódott, és Dean több sebből is vérző arca jelent meg mögötte.

– Hála az égnek – nyögtem ki a kiabálástól rekedt hangon, és odarohantam Deanhez, és a karjaiba borultam. Az előbbi bátorságom és nyugalmam egy csapás alatt szertefoszlott, és újra a rettegés töltötte ki minden porcikámat.  Dean fél kézzel, gyorsan megsimogatta a hátam, de aztán el is tolt magától, a puskát végig a vállánál tartva.

– Gyertek – szólalt meg mély hangon, miközben feszülten várta John felbukkanását. Szó nélkül odamentem Kate-hez, és a hóna alá nyúlva felhúztam őt. Csak most vettem észre, hogy a lábszárán is éktelenkedik egy meglehetősen nagy és mély vágás, ezért még szorosabban átkaroltam őt.

Dean egy folyosóra vezetett minket, aminek a vége egy keskeny kőalagútban folytatódott. Hát ezért nem találták meg a rendőrök a két lányt!

– Másszatok végig, és a nappaliban fogjátok találni magatokat – intett a fejével Dean a járat felé. – Vania, vidd el a lányt a kórházba az Impalával – dobta felém a kabátjából előhalászott kulcscsomót. – És ezt tedd el – húzott elő a farzsebéből egy fehér markolatú pisztolyt. – Kősó van benne, ami ugyanolyan hatással van rá, mint a vas – nyomta szabad kezembe a fegyvert.

– A motelban találkozunk. Vigyázzatok magatokra! – nézett a szemembe nyomatékosan. Némán bólintottam, és odabotladoztam a félig ájult Kate-tel a járathoz, amikor eszembe jutottak a lány korábbi szavai.

– Dean – pisszegtem utána ­–, van itt valahol egy másik lány is. John elvitte valahova.

Az idősebb testvér arcára egy pillanatra mérhetetlen szánalom és sajnálkozás ült ki, és a szeme sarkából rápillantott az ernyedten lógó Kate-re.

– Meg fogjuk találni – nyelt egyet, de én már tudtam, hogy ez nem igaz. Már megtalálták Tishát, de neki már késő volt…

A gyomromba visszatért a már ismerős görcs, miközben elszakadtam Dean biztonságot nyújtó látványától, és a járat felé kezdtem vánszorogni. Kate ugyan magához tért, de a jobb lába teljesen használhatatlan volt, így az ő súlyát is cipelnem kellett. Fújtatva ereszkedtem négykézlábra, mikor rájöttem, hogy csak kétrét görnyedve férnék el a se nem túl széles, se nem túl magas alagútban. A pisztolyt a kezemben tartva kezdtem el mászni a síkos kövön, és nyugtáztam, hogy Kate jön utánam, bár sokkal lassabban, mint szerettem volna. Természetesen nem hibáztathattam, és újra meg újra lelassítottam, hogy beérhessen.

Már vagy negyed órája másztunk, de még mindig nem láttam a végét. A szívem minden egyes tenyércsattanásra, és küzdő sóhajra nagyot dobbant, de John nem bukkant fel újra. Lehet, hogy Deanék már meg is találták a hozzá tartozó tárgyat, és vége az egész rémálomnak? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal bíztattam magam, amikor Kate sikolya megtörte a csendet. Villámgyorsan hátrafordultam, és szinte alig gondolkodva megcéloztam Johnt, majd lőttem. A dördülés visszhangozva csengett még a rezzenéstelen levegőben, és az adrenalin olyan magasra szökött fel bennem, hogy Kate sokktól ájult testét megragadtam, és természetfeletti erővel kezdtem húzni magam után. Gyorsan haladtam, és két perc múlva meg is láttam a kerek faajtót. Habozás nélkül kirúgtam, és kiugrottam a lyukból. Néhány óvatos pofon után Kate rebegő szempillákkal kinyitotta a szemét, és körbenézett. Az arcán végtelen megkönnyebbülés áradt szét, ahogy meglátta a lepusztult nappalit, és a kezembe kapaszkodva felállt. Újból a hóna alá nyúltam, és vonszolni kezdtem a kijárat felé, fél kezemmel a pisztolyt tartva magam előtt.

Amikor megláttam az Impala sötétbe vesző alakját, legszívesebben sírva borultam volna a motorháztetőre. Vége. Kate és én biztonságban vagyunk, és a fiúk elintézik ezt a rohadékot. Meggyorsítottam a lépteimet, és remegő kezekkel feltéptem a hátsó ajtót. Kate bezuhant az ülésre, én pedig bevágódtam a kormány mögé, és beindítottam az autót. 

(Foreign - Cold as Ice)

Azonnal megszólalt egy ismerős szám, de nem törődve vele, bőgő motorral kifaroltam a ház udvarából. Tövig nyomva a gázt hajtottam végig a poros úton, egészen addig, amíg megláttam az első házakat. Lassítottam, majd végül teljesen megálltam, és hátrafordultam Kate-hez.

– Jól vagy? – néztem rá aggodalmasan, és halkítottam az eddig üvöltő zenén.

– Vége – nyögte ki, miközben az arcán némán peregtek a könnyek. – Megmentettél! – kiáltott fel, és nem törődve a köztünk lévő üléssel, a nyakam köré fonta a karjait. Mosolyogva megsimogattam a kezét, és hagytam, hogy az eddig éltető adrenalin kiszálljon belőlem. Búcsút intettem a jegesen nyugodt, ösztönlény Vaniának, és engedtem, hogy az igazi, hétköznapi lány újra átvegye a helyét bennem.

– Most pedig elviszlek a kórházba – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, miután Kate elengedett. Kate csak fáradtan bólintott egyet, és lehunyt szemekkel hátradőlt.

A kórházban szerencsére azonnal találtam egy nővért, aki, miután elhadartam, hogy a barátnőm a kocsiban vár, és nem tud lábra állni, azonnal előkerített egy tolókocsit, és kisietett velem együtt az Impalához, majd Kate-et beültetve a székbe, betolta őt a sürgősségire. A lány hálásan rám mosolygott, mielőtt eltűnt volna a fordulóban, én pedig integettem neki. Reméltem, hogy semmi maradandó sérülést nem szerzett, és az élete hamarosan visszatérhet a régi, megszokott kerékvágásába.

Az Impalában ülve végtelen fáradtság tört rám, és már semmire sem vágytam jobban, mint egy alapos zuhanyra, na meg egy puha ágyra. A motelbe érve gondolkodás nélkül a fürdőbe siettem, és a ruháimat ledobálva a zuhany alá léptem. Egy kissé megijedtem, amikor a lecsorgó víz halvány rózsaszínűvé változott, miközben a hajamra engedtem a kellemesen forró vizet, kitapogattam a pincében szerzett sebet, de alig volt több egy karcolásnál. Megnyugodva léptem ki a zuhany alól, és egy hatalmas, bolyhos törülközőt magam köré tekerve kiléptem a sötét szobába. Fél kézzel kinyúltam, és felnyomtam a lámpát, amikor megláttam a szoba közepén álló Castielt. Ijedten felsikkantottam, és még jobban magamra rántottam a törülközőt.

– A frászt hoztad rám – pihegtem fél perc múlva, lenyugvó szívveréssel, és a némán álldogáló angyalra pillantottam. Hiba volt.

Azúrkék tekintete újból magába szippantott, de mielőtt még teljesen elnyelhetett volna, Castiel mély, komoly hangja kiszakított a zuhanásból.

– Beszélnünk kell.

4. rész

Sziasztok, 

Először is, sajnálom, hogy késtem egy hetet, de mint írtam már, beteg voltam (és még mindig az vagyok), és fájó fejjel, lázasan nem igazán ment az írás. Azonban tegnap estére kész lettem vele, és Edina gyors javításának köszönhetően tudok publikálni :).
Továbbá köszönöm az öt kommentet, és a huszonegy "lájkot" is! 
Mééég továbbá, a chat alatt megtalálhatjátok a fanfiction facebook oldalának linkjét is, ahova Evie már elkészített egy újabb gyönyörű fejlécet. Ha másért nem is, azt megnézni mindenképp menjetek fel oda!

Kata

Negyedik rész – Ösztönök

(Athlete - Wires)

Lassan száradtak fel a könnyek az arcomról, de a görcsös zokogás már elmúlt. Dean még mindig szorosan ölelt magához, de már nem suttogott a fülembe, csendben várta, hogy megszólaljak. Hálás voltam, amiért nem faggat – képtelen lettem volna kiejteni akár egyetlen szót is az álmommal kapcsolatban. Végül mégis ő törte meg a hosszúra nyúlt csendet.

– Akarsz róla beszélni? – suttogta érdes hangon, és még egyszer végigsimított a hátamon.

– Képtelen vagyok rá. – Megráztam a fejem, és minden további nélkül kimásztam az öléből. A fürdőbe mentem: nem akartam látni kérdésekkel megtelt tekintetét.

Nekitámaszkodtam a mosdónak, és szembenéztem a tükörképemmel. A szemeim vörösek voltak a sírástól, a hajam kócosan meredt szanaszét, és a fekete karikák ezúttal még jobban kirajzolódtak, mint eddig bármikor. Felsóhajtottam, és megnyitottam a csapot, majd hideg vízzel megdörzsöltem az arcomat, de ahogy becsuktam a szememet, újra előjöttek a képek. A torkomat újra markába szorította a sírás, de nyeltem egy nagyot, és legyűrtem. Tudtam, hogy nem maradhatok a végtelenségig bezárkózva a fürdőben, de még kellett pár perc, míg véglegesen összeszedtem magam. Megigazítottam a hajamat, és nagyokat sóhajtozva próbáltam lecsillapítani testem önkéntelen remegését.

Dean ugyanott volt, ahol hagytam. Elgondolkozó arccal ült nekitámaszkodva az ágytámlának, de ahogy beléptem, szólásra nyitotta a száját – majd becsukta, és kinézett az ablakon.

– Köszönöm – szólaltam meg halkan. Dean halkan morgott egy szívesent, de éreztem, hogy nagyon zavarja a titkolózásom. Egy pillanatig elképzeltem, milyen érzés lenne, ha elmesélnék neki mindent, de még csak a gondolattól is belém hasított a fájdalom, és némán megráztam a fejem. Nem tudom, valaha képes leszek-e rá.

Hajnalodott. A napfelkelte bíboros fénnyel vonta be Dean feszült arcát, lassan terjeszkedett végig a jellegtelen motelszoba minden egyes zugán. Mindketten némán ültünk – én nem tudtam, mit mondhatnék, Dean pedig nem is akart mondani semmit. Végül szó nélkül felkelt, felvett egy pólót, és kiment a szobából.

Ahogy becsapódott az ajtó mögötte, elfogott a rettegés. Mi van, ha a démonok csak erre vártak, és most, hogy nincs itt, rám törnek? Egyre vadabb képzetek száguldottak végig a fejemen, de mire a pánik igazán eluralkodhatott volna rajtam, Dean visszatért.

– Tessék – nyújtott felém egy papírpoharat, tele gőzölgő kávéval. A félelemtől merev tagjaim ellazultak, és hálásan néztem fel rá. A várttal ellentétben a szája halvány mosolyra rándult, és ki nem mondott köszönetemre aprót bólintott, majd visszaült az ágyra. Megkönnyebbülten kortyoltam a friss, erős kávét, és élveztem, ahogy a koffein kitisztítja a fejem. Egy gondolat erejéig bevillant, hogy elindulok futni, de gyorsan elvetettem az ötletet – nem akartam plusz problémát okozni Deannek egy hóborttal, abban pedig biztos voltam, hogy ha akarnám sem engedne el egyedül.

– Jó reggelt! – lépett be Sam az ajtón mosolyogva. – Milyen éjszakátok volt? – kérdezte. Ahogy elnéztem kisimult arcát, az övé sokkal kellemesebb lehetett, mint a miénk. Már szólásra nyitottam a számat, hogy rávágjam, fantasztikus, de Dean megelőzött.

– Volt egy apróbb törülközős incidensünk, aztán… – kezdett bele Dean kaján vigyorral az arcán, de aztán a rá vetett pillantásomtól megakadt a torkán a mondat. – Csak aludtunk. Semmi különös – hazudta végül lazán, de a szeme sarkából rám lesett. Álltam a tekintetét, és próbáltam neki némán megköszönni, hogy nem avatta be Samet az igazságba.

– Oké, srácok, ideje összeszedni magunkat, és elmenni Arnie-hoz, hogy Vania többé ne Vania legyen – csapta össze a kezét tettrekészen, és villantott ránk egy úabb vigyort.

Három óra múlva már a vadiúj irataimmal együtt ültem az Impala hátsó ülésén, és elmélázva forgattam a kezemben az új személyiségemet – Victoria Gray, született 1989. május harmadikán, a Texas állambéli Austinban. Arnie szerint – aki nem kis meglepetésemre egy idős, szemüveges bácsi volt, akiről előbb hittem volna, hogy kedves portás egy gimnáziumban, mint hogy irathamisító – mind a Victoria, mind a Gray az egyik leggyakrabban használt név az államokon belül, így aligha fognak megtalálni egykönnyen.

– És most hogyan tovább? – kérdeztem, miközben a táskámba süllyesztettem a papírokat.

– Visszamegyünk a motelbe, és megpróbáljuk kideríteni, miért is akarnak téged – válaszolt Sam. – Bár fogalmam sincs, hol kezdjünk neki – nézett Deanre bizonytalanul.

– Nekem se sok. A franc essen Cassbe – morogta félhangosan.

– Ki az a Ca… – kezdtem bele, mikor furcsa suhanás hallatszott. Felsikoltottam, és a lehető legmesszebb húzódtam a ballonkabátos férfitól, aki az egyik pillanatról a másikra mellém került. Nyugodt, mélykék szemekkel nézett vissza rám.

– Nyugodj meg, Vania, ő a barátunk – hadarta Sam hátrafordulva.

– Castiel vagyok – szólalt meg a férfi rezzenéstelen hangon.

– Cass, ha még egyszer figyelmeztetés nélkül berepülsz mellénk, esküszöm, szétrúgom azt a tollas seggedet – szólalt meg indulatosan Dean. – És mi a francért nem válaszoltál eddig? Vagy ezerszer próbáltunk elérni! – A hangja egyre emelkedett, míg nem végül már kiabált.

– Valami hatalmas készülődik Odafent – válaszolta Castiel megingathatatlan nyugalommal. – Hallottalak titeket, de nem tudtam lejönni.

– Azért küldhettél volna angyalpostán egy lapot, „Bocs, nem érek rá!” felirattal – vágta rá Dean.

– Angyalpostán? – szólaltam meg értetlenül. Aztán hirtelen eszembe jutottak Sam szavai: „De ha ez megnyugtat, Mennyország is van. Angyalokkal együtt.” – Te… angyal vagy? – kérdeztem elhűlve, és akaratlanul is végigfuttattam rajta a tekintetem.

Castiel rezzenéstelen arccal állta a pillantásom. Semmi különleges nem látszott rajta, leszámítva a természetfelettien mély, kutató szemeit – úgy éreztem, egyetlen titkom sincs előtte, mintha belelátna a lelkem legmélyébe. A szeme összeszűkült, és közelebb hajolt hozzám. Úgy éreztem, soha többé nem leszek képes elszakadni tőle. Castiel egyre közelebb hajolt, míg nem végül csak pár centiméter választott el tőle, de nem mozdultam.

– Most meg lesmárolod Vaniát? Fantasztikus – morogta Dean, de szavait csak elmosódó háttérzajként hallottam.

– Borzalmas fájdalmaid vannak – szólalt meg végül Castiel. – A lelked olyan, mint…

– Oké, elég lesz mára az analizálásból, Cass, és légy szíves ne mássz mások arcába. Tudod, személyes tér – szólt hátra Dean gyorsan. Az angyal elfordította a fejét, és felszabadultam lebilincselő tekintete béklyójából. Kábultan megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek.

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani – fordult felém újra Castiel, de mielőtt még újra a tekintete rabja lehettem volna, gyorsan kinéztem az ablakon.

– Nem történt semmi – motyogtam remegő hangon. Kissé hirtelen történt ez az egész angyal dolog. És ez a pillantás…

– Miért szólítottatok? – fordult Cass a testvérek felé.

– Mármint most, vagy a másik ezer alkalommal? – kérdezett vissza Dean csípősen, de nem is hagyott időt, hogy választ kaphasson. – Öt hónapja folyamatosan Vaniával álmodunk, és van egy olyan tippem, hogy az egyik szárnyas pajtid állhat a háttérben. Tudsz erről valamit?

– Nem – válaszolta Cass szűkszavúan. Dean arcán láttam, hogy vár valamiféle folytatást, de mikor fél perces csönd telepedett közénk, felcsattant.

– Akkor lennél szíves kideríteni? Rohadtul elegem van már abból, hogy az összes szar melót ránk bízzátok, és még egy kibaszott magyarázatot sem löktök mellé!

– Mérges vagy – állapította meg Castiel csodálkozó hangon, és az arcára gyermeki értetlenség ült ki.

– Igen, Cass, mert rohadtul elegem van már a homályos angyal szarságokból! – Dean hangjából sütött a feszültség, és az arca még jobban elborult, mikor hátrapillantva már csak engem látott. Még én sem vettem észre Castiel hirtelen eltűnését, de már nem ért meglepetésként. A gondolataimat inkább az foglalta le, amit Dean mondott. Eddig bele sem gondoltam, mit jelenthetek számukra, de most már tisztán láttam, hogy csak egy újabb teher vagyok az amúgy is túlzsúfolt vállukon.

Az Impala zúgását Sam telefonjának a csörgése törte meg. Csak fél füllel hallgattam, mit beszél, a gondolataimat még mindig Dean szavai kötötték le.

– Még megbeszélem Deannel. Majd visszahívlak – tette le Sam.

– Mit akart? – kérdezte Dean ezúttal már jóval nyugodtabb hangon, de ujjaival még mindig a kormányon dobolt.

– Két napja eltűnt két lány az alabamai Russelville-ben, miközben egy elhagyatott házban szórakoztak. Garth szerint szellem van a háttérben – válaszolta Sam sóhajtva, és a bátyjára nézett.

– Mikor jönnek már rá az emberek, hogy nem jó szórakozás szellemekkel babrálni? – forgatta meg a szemeit lemondóan Dean, és Samre nézett a további folytatásért.

– Garth épp Wyomingban vadászik egy vérfarkasra, és megkért, hogy intézzük el, mielőtt újabb emberek tűnnek el. De nekünk most Vaniával… – de mielőtt még Sam befejezhette volna a mondatot, Dean emelt hangon közbeszólt, meg sem várva a mondat végét.

(Guns 'n' Roses - Sweet Child O'Mine)

– Akkor irány Russelville! – Ezzel beletaposott a gázba, és látszólag vidámabb arccal vezetett tovább. Sam megadóan felsóhajtott, és kibámult az ablakon. Csak akkor éreztem meg igazán, hogy az idősebbik testvér mennyire örülhet ennek a munkának, mikor, miután összepakoltuk a motelban maradt cuccainkat, reggeli gyanánt csak futtában vásárolt három szendvicset, mondván, hogy ne húzzuk az időt, ha még sötétedés előtt oda akarunk érni.

Nem értettem a lelkesedését. Sam láthatólag kevésbé volt feldobott, kifejezéstelen arccal ült be ezúttal mellém – Dean vele ellentétben benyomott egy kazettát a magnóba, és felhangosította az éppen felcsendülő Sweet Child O’Mine kezdő gitárszólóját.

– Szóval ma este szellemekre fogtok vadászni – fordultam Sam felé. – Hogyan csináljátok? – kérdeztem érdeklődően. Most, hogy már volt időm szokni a gondolatot, hogy mindenféle szörny szabadon rohangál a világban, feltámadt az egészséges kíváncsiságom.

– Nagyon sok féle teremtmény létezik, és majdnem mindegyikkel különböző módon lehet elbánni – kezdett bele Sam. – A szellemekkel egy biztos módon lehet végezni: behinted sóval a maradványait, és elégeted. Azonban ez nem feltétlenül a testet jelenti, főleg, ha hamvasztották. A tévhittel ellentétben a szellem nem csak a régi otthonához tartozik, sokszor egy-egy korábban hozzátartozó tárgy köthető hozzá, például egy baba, egy kulcscsomó, vagy akár egy saját hajtincs. Ha a testet elhamvasztották, ezeket kell felkeresni, és ha elégeted, a szellem véglegesen távozik a túlvilágra. De a vas is hatásos ellenük, ez azonban csak elkergeti őket pár percre. Szorult helyzetben jól tud jönni egy piszkavas, vagy egy csavarkulcs, hidd el – mosolygott rám.

– Hű – hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni. – Hány ilyen ügyetek volt már? – kérdeztem tágra nyílt szemmel.

– Fogalmam sincs – nevette el magát. – Bőven eléggel ahhoz, hogy megunjam őket.

– De akkor Dean miért ilyen… felszabadult? – Fél szemmel az említettre lestem, aki teljesen átélve a dobszólót, fél kezével a taktust ütötte a műszerfalon.

– Azt hiszem, Deant sokkal jobban idegesíti, hogy nem tudja, miért akarnak téged, és most örül, hogy végre elterelheti a figyelmét egy melóval – húzta el a száját Sam, és rámpillantott.

Egy fél percig csöndben ültem – újra feltámadt bennem a bűntudat, hogy számukra csak egy újabb problémát jelentek. Már éppen rászántam magam, hogy ezt hangosan is kimondjam, amikor Sam közbeszólt.

– Nem veled van baja, Vania, egyszerűen nem bírja, hogy ha valakinek engedelmeskednie kell. Mindig ő volt a főnök, és, ha a sejtéseink beigazolódnak, most egy angyal parancsát kell követnünk. Az egyikünk számára sem kérdés, hogy védelemre szorulsz, de vajon miért? – mondta, mintha megérezte volna a gondolataimat, és rámnézett elgondolkozó arccal.

– Bár tudnám… de ötletem sincs.

– Tudom – mosolygott rám megnyugtatóan. – De Dean mindig a maga ura volt, és nehezen tűri, ha parancsolgatnak neki – bökött állával a bátyja felé, aki semmi jelét nem mutatta, hogy hallana minket.

– Mesélj még – kérleltem őt, mint egy gyermek, majd mindketten elnevettük magunkat a hangsúlyom miatt. – Úgy értem, nem sok embernek van lehetősége bepillantást kapni a természetfeletti kulisszái mögé – vigyorogtam rá, és kényelembe helyeztem magam az előttünk álló hosszú-hosszú útra.

Majdnem öt óra vezetés után Dean nyögve parkolt le Russelville egyetlen motelja előtt. Hosszan nyújtózkodtam, és a már recepcióra igyekvő testvérek után indultam. Itt már szerencsére volt háromágyas szoba, és még csak furcsán sem néztek ránk.

– És most? – álltam meg a szobánk közepén tanácstalanul. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal, teljesen használhatatlannak éreztem magam.

– Kicsit utána szaglászunk a ház történetének – válaszolt Sam, és már elő is vette a laptopját. Dean eközben előkapott három behűtött sört, és szétosztotta őket. Nem gyakran ittam sört, de most mohón kaptam le róla a kupakot, és egy húzásra eltüntettem a felét. Felnézve, a két testvér értetlen pillantásába ütköztem, de válasz helyett csak elnevettem magam. Sam csak megvonta a vállát, és azonnal visszafordult a kijelző felé, de Dean tekintetét még hosszú másodpercekig magamon éreztem.

– Szóval, a két lány tegnapelőtt tűnt el egy városszéli elhagyatott kúriában. Négyen mentek, de a két fiúnak sikerült megmenekülnie. Azóta a rendőrség átkutatta a házat, de semmit sem találtak – nézett fel Sam. – Viszont magáról a házról semmit nem találtam – húzta el a száját, és Deanre pillantott. – Szóval…

– Irány a könyvtár – sóhajtott fel unott fejjel Dean. – Jó, te menj, és beszélj a két fiúval, addig én kutatok egy kicsit. – A kocsiban tapasztalt lelkesedése a könyvtár említésével együtt elillant. Hát igen, nehéz volt őt elképzelni egy rakás könyv fölött görnyedve.

– Veled mehetek? – csúszott ki a számon, mielőtt még végiggondolhattam volna. – Szeretném hasznossá tenni magamat, ha már így… – haraptam el a mondat végét. Dean a szeme sarkából Samre pillantott, aztán vissza rám. Az arcára tanácstalanság ült ki, de végül csak megrántotta a vállát.

– Gyere. Több szem többet lát.

Felvidulva követtem őt a kocsiig, ahol ezúttal nem hátra ültem, hanem az anyósülésre. Dean arca még mindig nem sugárzott a vidámságtól, ami meglehetősen zavarttá tett – lehet, hogy a társaságom miatt ilyen feszült?

– Sajnálom a reggel történteket, Dean – szaladt ki a számon meggondolatlanul. – Nem akarok titkolózni előttetek, de képtelen vagyok róla beszélni – hadartam, hogy az agyamnak ne is legyen ideje felfogni a mondat lényegét, és ne kezdje pergetni a képeket.

– Hiszek neked, Vania, de értsd meg, hogy ez az egész rohadt bosszantó. Tudom, hogy nem te tehetsz róla, de ez már a sokadik alkalom, hogy azok a rohadt szárnyasok azt hiszik, elég csettinteniük egyet, és már a seggüket csókolgatom. – Szemmel láthatóan újra bedühödött, és én riadtan lapultam bele az Impala puha bőrülésébe. Dean tekintete ijedt arcomra tévedt, és csukott szemmel kifújta a bent tartott levegőt.

– Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – mondta tiszta hangon, és felém fordult.

– Nem, Dean, én sajnálom. A terhetekre vagyok – mondtam ki a nyomasztó gondolatot.

– Hát, most például jól fogsz jönni. Én utálom átnyálazni a kiolvashatatlan kézírással írt feljegyzéseket – vigyorgott rám lehengerlően, majd az útra szegezte a tekintetét. Viszonoztam a mosolyát, és némileg megkönnyebbülve dőltem hátra az ülésen.

– Dean – sziszegtem oda a tőlem három méterre álló férfinak a könyvtár merev csendjében. – Azt hiszem, találtam valamit – mutattam izgatottan az előttem heverő, megsárgult újságra.

– Azt írja, hogy a házat Edward Tyler építette a családja számára 1821-ben – mutattam az újságban látható egyik fekete-fehér képre, ami egy hatalmas, fehér kúriát ábrázolt. – A feleségével és két lányával élt együtt, míg nem kiderült, hogy egy félrelépéséből született egy fia is, John. Edward megpróbálta titokban tartani, leginkább azért, mert a fiú egy genetikai mutációval együtt született, és az akkor még falunak számító Russelville-ben mindenki csak szörnyszülöttnek hívta – böktem rá egy másik képre, amin egy rettegő tekintetű, borzalmas dudorokkal tarkított arcú fiú nézett vissza ránk.

– Hát azt nem csodálom – vágott undorodó grimaszt Dean, de egy pillantással belé fojtottam a szót. Őszintén szólva, sajnáltam a fiút, amiért így kellett élnie.  

– Folytathatom? – kérdeztem felvont szemöldökkel, és Dean bocsánatkérően bólintott egyet.

– Miután a fiú anyja meghalt, és John árván maradt, Edward odaköltöztette magához a birtokra, de a megfelelő gondoskodás és orvosi ellátás helyett bezáratta a padlásra. John így nevelkedett egészen tizennyolc éves koráig, amikor egyszer csak teljesen bekattant, és miután megölte az apját és mostohaanyját, megerőszakolta két nővérét, majd miután velük is végzett, fejbe lőtte magát a padláson – fejeztem be a felolvasást, és felnéztem Dean összpontosító arcára.

– Szóval egy torzszülött, vérfertőző szellemel van dolgunk. Fantasztikus. – forgatta meg a szemeit. – Nem írja, hogy hol temették el? – kérdezte összeráncolt homlokkal.

– Hamvasztották.

– A rohadék… Na jó, szólok Sammynek, aztán indulhat a móka – kacsintott rám, és elindult kifelé, hogy telefonálhasson. Ám mielőtt még eltűnt volna a polcok között, visszanézett.

– Szép munka volt – mondta elismerően vigyorogva, majd meg sem várva a válaszomat, befordult a polgárháborús könyveket tartalmazó sorra, és eltűnt.

Akaratlanul is egy elégedett mosoly suhant át az arcomon, miközben visszapakoltam az elém felhalmozott könyveket a helyükre.

(Supernatural Soundtrack - The Greatful Undead)

– Ez lesz az – szólaltam meg, mikor Dean ráfordult egy bekötőútra, és a reflektor fényében megláttam a megszürkült házat. Régi pompája már rég odaveszett, a falai megrogytak, és az ablakok is vakon tátongtak. Azonnal kirázott a hideg, és a félelem alattomosan végigkúszott a torkomban, és a gyomrom tájékán állapodott meg, görcs formájában.

– Én akkor… megvárlak titeket a kocsiban – cincogtam alig hallhatóan. Sam hátranézett, és végigmért, majd végül a félelemtől csillogó szemeimbe fúrta a tekintetét.

– Igen, ez lesz a legjobb. Nyugodj meg, itt kint nem bánthat – mondta megnyugtató, lágy hangon, és megsimogatta hideg kezemet. Csak egy nagyot nyelve bólintottam, és olyan kicsire húztam össze magam, amekkorára csak a testem engedte. Ahogy Dean kivette a kulcsot az indítóból, az Impala morgása elcsendesült, és a lámpák kialudtak. Ott ültem éjfekete sötétségben, kalapáló szívvel, és néztem, ahogy a két fiú alakja eltűnik a sötétben.

– Vania, hé – kopogtatott be valaki az ablakon. Nem sokba tellett, hogy felsikoltsak, de aztán megláttam az üveg túlsó oldalán Dean mélyzöld szemének csillanását, és visszanyeltem a kikívánkozó kiáltást. Letekertem az ablakot, mire Dean felém nyújtott valamit.

– Ezt tedd el arra az esetre, ha esetleg más látogatóid is lennének. – Ugyanaz a kést tartotta a kezében, amivel két napja megmentette az életemet.

– Dean – kezdtem bele remegő hangon, mozdulatlanul, a késre bámulva. – Én még sosem szúrtam le senkit.

– Hidd el, nem olyan nagy ügy. Csak próbáld meg eltalálni. Elég egyetlen szúrás, és a démon visszakerül a pokolra. De ne aggódj, szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy nem követtek minket – mondta magabiztosan, de azért nem húzta vissza a kezét. Bizonytalan mozdulattan fogtam meg a tőr famarkolatát, de elvettem tőle.

– Úgy vigyázz rá, mint az életedre – nézett komolyan a szemembe, majd elindult a nem messze ácsorgó Sam irányába.

– Sok sikert – szóltam utána halkan, de nem hiszem, hogy meghallotta. Rohamtempóban tekertem vissza az ablakot, és a kés csillogó pengéjére meredve próbáltam nem belegondolni, hogy hol is vagyok.

Vajon mit hihetnek Ellendale-ben, hova tűntem? És vajon Mrs. Campbellt keresik már? Dean nem mondta, mit csinált a testtel, de nem is akartam igazán tudni. Az az este elég homályos volt, és jobbnak láttam, ha így is marad. És a nagyszüleim vajon… – futott át egy újabb gondolat az agyamon, amikor meghallottam a visszhangzó, hátborzongató suttogást.

– Az enyém leszel… – hozta a szél a torokhangú morgást. A gerincemen végigfutott a borzongás, és olyan gyorsan forgattam körbe a fejem, hogy beleroppant a nyakam. A kést magam elé tartva, dübörgő szívvel vártam, hogy meglássam Johnt. Felrémlett bennem Sam megnyugtató hangja, hogy idekint nem bánthat, de most valahogy nem sikerült eloszlatnom a félelmeimet. Ledermedve imádkoztam, hogy Deanék minél hamarabb visszaérjenek, de a következő pillanatban egy láthatatlan kéz söpört végig kibontott hajamon, mire ösztönösen feltéptem az Impala ajtaját, és a ház felé kezdtem rohanni. Hallottam a testetlen, mélyről jövő, reszelős röhögést, de nem mertem visszafordulni. Feltéptem a megkopott bejárati ajtót, és lelassítottam. Hirtelen nem tudtam, hogy elkezdjek ordítani a két testvér után, vagy csöndben próbáljam meg őket felkutatni. Végül jobbnak láttam az utóbbi megoldást, és a torkomban dobogó szívemmel együtt lopakodni kezdtem.

Fogalmam sem volt, hol lehetnek ebben a hatalmas házban. Sorra nyitogattam az ajtókat, hátha mögöttük megtalálom őket, de a huszadik szoba után kezdtem feladni. Hirtelen eluralkodott rajtam a rettegés, hogy egyedül maradtam, de mikor már ott tartottam, hogy visszamegyek a kocsihoz, és feladom, a folyosó végén megjelent egy vékony fénycsík, majd vele együtt Dean sötét alakja. Megkönnyebbülten tettem felé egy lépést, mire Dean felkapta a fejét, és villámgyorsan rám szegezte a puskát. Megmerevedtem mozdulat közben, és tágra nyílt tekintettel bámultam vissza rá.

– Te meg mi a francot keresel itt?! Majdnem lelőttelek! – kiabálta észvesztő dühvel, de lejjebb engedte a puskát. – Mondtam, hogy maradj a kocsiban!

– Hidd el, nem jókedvemből jöttem be – csattantam fel dühösen. Valamiért rosszul érintett, hogy Dean ilyen otrombán letromfolt úgy, hogy fogalma sincs semmiről. – Csak próbálj meg te úgy egy helyben maradni, hogy egy szellem simogat!

Dean összeráncolt szemöldökkel lépett közelebb hozzám.

– De hát a házon kívülre nem mehet – mondta immár újra normális hangerővel, zavarodott arccal. – Akkor hogyan…

– Dean, mi történt? – jelent meg Sam nyúlánk alakja a folyosó végén. – Hallottam, hogy ordítasz… Vania? – nézett rám meglepve. – Te meg mit keresel itt?

– A szellem molesztálta a kocsiban – válaszolt helyettem Dean. – De hogy a francba jutott ki odáig?

– Én azt hiszem, tudom – mondta Sam felsóhajtva. – Emlékszel még a Jefferson esetre? Ott a szellem az egész birtokon kísértett. Talán itt is ez a helyzet

– Fantasztikus – morogta Dean. – Ez mondjuk akkor is eszünkbe juthatott volna, mikor leparkoltunk Vaniával együtt a ház előtt.

– Ti láttátok? – kérdeztem remegő hangon. Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha egy jeges zuhany alatt állnék. Minden tagomban reszkettem.

– A rohadék nem jön elő – rázta meg a fejét Dean. – Pedig általános esetben ilyenkor már rég a falhoz lennénk kenve.

– Várj! – kiáltottam fel. Az agyamban hirtelen összeállt a kép, mint egy hatalmas puzzle. – Azt mondtátok, két lány és két fiú jött be, de a fiúk megmenekültek. Mi van, ha nem szerencséjük volt, hanem a szellem engedte el őket? – hadartam. – A féltestvéreit is megerőszakolta. Lehet, hogy csak a nőket bántja. – Izgatottan néztem rájuk, várva, hogy egyetértsenek, vagy ellenkezzenek. Az adrenalin váratlanul száguldott végig az ereimen, és a félelmet felváltotta a lázas izgalom.

Mindketten tágra nyílt szemmel bámultak rám. Próbáltam kiszűrni, hogy ez most a „Te totál megőrültél” vagy az „Igazad van” nézés, de nem tudtam kitalálni.

– Van benne ráció – fordult Sam Dean felé.

– Ezt nem hiszem el. Két napja van velünk, és hamarabb rájön, mint mi? Ki kéne aludnunk magunkat végre – morogta Dean lemondóan.

A következő pillanatban a levegő megfagyott körülöttem. Hátborzongató suttogás vett körbe, és olyan gyorsan pördültem meg, ahogy csak képes voltam rá.

John ott állt előttem. Borzalmasan nézett ki – az arckifejezése a betegségétől egyetlen vicsorba torzult, de ez volt a legkevesebb: a homloka helyén csak egy tépett szélű, mély lyuk tátongott.

– Az enyém leszel – morogta, és kitárt karokkal elindult felém. A félelemtől lebénultam, mozdulni sem tudtam.

– Bukj le! – ordította egy hang, és meglepő módon a testem automatikusan reagált. Kétrét görnyedtem, és összeszorítottam a szemem.

Dean puskája fülsiketítő hangon durrant el, de tökéletesen megtette a hatását – John alakja szétfoszlott a sötétben. Hevesen dobogó szívvel egyenesedtem ki, és zihálva rájuk meredtem. Egy pillanatig mindketten visszabámultak rám, aztán egyszerre mozdultak. Dean két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, és a karomnál fogva magához húzott, míg Sam előkotort a kabátja zsebéből egy zacskót, és a tartalmát vastag csíkban kezdte körénk szórni.

– Só – dadogtam, ahogy felismertem a fehér, kristályos anyagot.

– Dean, mögötted! – ordított fel Sam, de a következő pillanatban kiesett a kezéből a zacskó, és a falnak repült. Hangon csattanással esett vissza a padlóra, és a fején lassan végigcsordult egy vékony vércsík.

Dean fél kézzel szorosan tartott, a másikkal a puskát szorongatta. Tágra nyílt szemmel pördült jobbra-balra, de a szellem eltűnt. Sam erőtlenül felnyögött, és a bátyja ösztönösen felé indult, egyetlen másodpercre elengedve a karomat. A testemet ebben a pillanatban felkapta egy láthatatlan erő, és többé nem érzékeltem semmit, kivéve a fülembe mormolt egyetlen mondatot: az enyém leszel.