Először is, sajnálom, hogy késtem egy hetet, de mint írtam már, beteg voltam (és még mindig az vagyok), és fájó fejjel, lázasan nem igazán ment az írás. Azonban tegnap estére kész lettem vele, és Edina gyors javításának köszönhetően tudok publikálni :).
Továbbá köszönöm az öt kommentet, és a huszonegy "lájkot" is!
Mééég továbbá, a chat alatt megtalálhatjátok a fanfiction facebook oldalának linkjét is, ahova Evie már elkészített egy újabb gyönyörű fejlécet. Ha másért nem is, azt megnézni mindenképp menjetek fel oda!
Kata
Negyedik rész –
Ösztönök
Lassan
száradtak fel a könnyek az arcomról, de a görcsös zokogás már elmúlt. Dean még
mindig szorosan ölelt magához, de már nem suttogott a fülembe, csendben várta,
hogy megszólaljak. Hálás voltam, amiért nem faggat – képtelen lettem volna
kiejteni akár egyetlen szót is az álmommal kapcsolatban. Végül mégis ő törte
meg a hosszúra nyúlt csendet.
–
Akarsz róla beszélni? – suttogta érdes hangon, és még egyszer végigsimított a
hátamon.
–
Képtelen vagyok rá. – Megráztam a fejem, és minden további nélkül kimásztam az
öléből. A fürdőbe mentem: nem akartam látni
kérdésekkel megtelt tekintetét.
Nekitámaszkodtam
a mosdónak, és szembenéztem a tükörképemmel. A szemeim vörösek voltak a
sírástól, a hajam kócosan meredt szanaszét, és a fekete karikák ezúttal még
jobban kirajzolódtak, mint eddig bármikor. Felsóhajtottam, és megnyitottam a
csapot, majd hideg vízzel megdörzsöltem az arcomat, de ahogy becsuktam a
szememet, újra előjöttek a képek. A torkomat újra markába szorította a sírás,
de nyeltem egy nagyot, és legyűrtem. Tudtam, hogy nem maradhatok a
végtelenségig bezárkózva a fürdőben, de még kellett pár perc, míg véglegesen
összeszedtem magam. Megigazítottam a hajamat, és nagyokat sóhajtozva próbáltam
lecsillapítani testem önkéntelen remegését.
Dean
ugyanott volt, ahol hagytam. Elgondolkozó arccal ült nekitámaszkodva az
ágytámlának, de ahogy beléptem, szólásra nyitotta a száját – majd becsukta, és
kinézett az ablakon.
–
Köszönöm – szólaltam meg halkan. Dean halkan morgott egy szívesent, de éreztem,
hogy nagyon zavarja a titkolózásom. Egy pillanatig elképzeltem, milyen érzés
lenne, ha elmesélnék neki mindent, de még csak a gondolattól is belém hasított
a fájdalom, és némán megráztam a fejem. Nem tudom, valaha képes leszek-e rá.
Hajnalodott.
A napfelkelte bíboros fénnyel vonta be Dean feszült arcát, lassan terjeszkedett
végig a jellegtelen motelszoba minden egyes zugán. Mindketten némán ültünk – én
nem tudtam, mit mondhatnék, Dean pedig nem is akart mondani semmit. Végül szó
nélkül felkelt, felvett egy pólót, és kiment a szobából.
Ahogy
becsapódott az ajtó mögötte, elfogott a rettegés. Mi van, ha a démonok csak
erre vártak, és most, hogy nincs itt, rám törnek? Egyre vadabb képzetek
száguldottak végig a fejemen, de mire a pánik igazán eluralkodhatott volna
rajtam, Dean visszatért.
–
Tessék – nyújtott felém egy papírpoharat, tele gőzölgő kávéval. A félelemtől
merev tagjaim ellazultak, és hálásan néztem fel rá. A várttal ellentétben a
szája halvány mosolyra rándult, és ki nem mondott köszönetemre aprót bólintott,
majd visszaült az ágyra. Megkönnyebbülten kortyoltam a friss, erős kávét, és
élveztem, ahogy a koffein kitisztítja a fejem. Egy gondolat erejéig bevillant,
hogy elindulok futni, de gyorsan elvetettem az ötletet – nem akartam plusz
problémát okozni Deannek egy hóborttal, abban pedig biztos voltam, hogy ha
akarnám sem engedne el egyedül.
– Jó
reggelt! – lépett be Sam az ajtón mosolyogva. – Milyen éjszakátok volt? –
kérdezte. Ahogy elnéztem kisimult arcát, az övé sokkal kellemesebb lehetett,
mint a miénk. Már szólásra nyitottam a számat, hogy rávágjam, fantasztikus, de
Dean megelőzött.
– Volt
egy apróbb törülközős incidensünk, aztán… – kezdett bele Dean kaján vigyorral az arcán, de aztán a rá vetett pillantásomtól megakadt a torkán a mondat. – Csak aludtunk. Semmi különös –
hazudta végül lazán, de a szeme sarkából rám lesett. Álltam a tekintetét, és
próbáltam neki némán megköszönni, hogy nem avatta be Samet az igazságba.
–
Oké, srácok, ideje összeszedni magunkat, és elmenni Arnie-hoz, hogy Vania többé
ne Vania legyen – csapta össze a kezét tettrekészen, és villantott ránk egy úabb vigyort.
Három
óra múlva már a vadiúj irataimmal együtt ültem az Impala hátsó ülésén, és
elmélázva forgattam a kezemben az új személyiségemet – Victoria Gray, született
1989. május harmadikán, a Texas állambéli Austinban. Arnie szerint – aki nem
kis meglepetésemre egy idős, szemüveges bácsi volt, akiről előbb hittem volna,
hogy kedves portás egy gimnáziumban, mint hogy irathamisító – mind a Victoria,
mind a Gray az egyik leggyakrabban használt név az államokon belül, így aligha
fognak megtalálni egykönnyen.
– És
most hogyan tovább? – kérdeztem, miközben a táskámba süllyesztettem a
papírokat.
–
Visszamegyünk a motelbe, és megpróbáljuk kideríteni, miért is akarnak téged – válaszolt
Sam. – Bár fogalmam sincs, hol kezdjünk neki – nézett Deanre bizonytalanul.
– Nekem
se sok. A franc essen Cassbe – morogta félhangosan.
– Ki
az a Ca… – kezdtem bele, mikor furcsa suhanás hallatszott. Felsikoltottam, és a
lehető legmesszebb húzódtam a ballonkabátos férfitól, aki az egyik pillanatról
a másikra mellém került. Nyugodt, mélykék szemekkel nézett vissza rám.
–
Nyugodj meg, Vania, ő a barátunk – hadarta Sam hátrafordulva.
–
Castiel vagyok – szólalt meg a férfi rezzenéstelen hangon.
–
Cass, ha még egyszer figyelmeztetés nélkül berepülsz mellénk, esküszöm,
szétrúgom azt a tollas seggedet – szólalt meg indulatosan Dean. – És mi a
francért nem válaszoltál eddig? Vagy ezerszer próbáltunk elérni! – A hangja
egyre emelkedett, míg nem végül már kiabált.
–
Valami hatalmas készülődik Odafent – válaszolta Castiel megingathatatlan
nyugalommal. – Hallottalak titeket, de nem tudtam lejönni.
–
Azért küldhettél volna angyalpostán egy lapot, „Bocs, nem érek rá!” felirattal
– vágta rá Dean.
–
Angyalpostán? – szólaltam meg értetlenül. Aztán hirtelen eszembe jutottak Sam
szavai: „De ha ez megnyugtat, Mennyország is van. Angyalokkal együtt.” – Te…
angyal vagy? – kérdeztem elhűlve, és akaratlanul is végigfuttattam rajta a
tekintetem.
Castiel
rezzenéstelen arccal állta a pillantásom. Semmi különleges nem látszott rajta,
leszámítva a természetfelettien mély, kutató szemeit – úgy éreztem, egyetlen
titkom sincs előtte, mintha belelátna a lelkem legmélyébe. A szeme
összeszűkült, és közelebb hajolt hozzám. Úgy éreztem, soha többé nem leszek
képes elszakadni tőle. Castiel egyre közelebb hajolt, míg nem végül csak pár centiméter
választott el tőle, de nem mozdultam.
–
Most meg lesmárolod Vaniát? Fantasztikus – morogta Dean, de szavait csak
elmosódó háttérzajként hallottam.
–
Borzalmas fájdalmaid vannak – szólalt meg végül Castiel. – A lelked olyan,
mint…
–
Oké, elég lesz mára az analizálásból, Cass, és légy szíves ne mássz mások
arcába. Tudod, személyes tér – szólt hátra Dean gyorsan. Az angyal elfordította
a fejét, és felszabadultam lebilincselő tekintete béklyójából. Kábultan
megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek.
– Ne
haragudj, nem akartalak megbántani – fordult felém újra Castiel, de mielőtt még
újra a tekintete rabja lehettem volna, gyorsan kinéztem az ablakon.
–
Nem történt semmi – motyogtam remegő hangon. Kissé hirtelen történt ez az egész
angyal dolog. És ez a pillantás…
–
Miért szólítottatok? – fordult Cass a testvérek felé.
–
Mármint most, vagy a másik ezer alkalommal? – kérdezett vissza Dean csípősen,
de nem is hagyott időt, hogy választ kaphasson. – Öt hónapja folyamatosan
Vaniával álmodunk, és van egy olyan tippem, hogy az egyik szárnyas pajtid állhat
a háttérben. Tudsz erről valamit?
–
Nem – válaszolta Cass szűkszavúan. Dean arcán láttam, hogy vár valamiféle
folytatást, de mikor fél perces csönd telepedett közénk, felcsattant.
–
Akkor lennél szíves kideríteni? Rohadtul elegem van már abból, hogy az összes
szar melót ránk bízzátok, és még egy kibaszott magyarázatot sem löktök mellé!
–
Mérges vagy – állapította meg Castiel csodálkozó hangon, és az arcára gyermeki
értetlenség ült ki.
–
Igen, Cass, mert rohadtul elegem van már a homályos angyal szarságokból! – Dean
hangjából sütött a feszültség, és az arca még jobban elborult, mikor
hátrapillantva már csak engem látott. Még én sem vettem észre Castiel hirtelen
eltűnését, de már nem ért meglepetésként. A gondolataimat inkább az foglalta
le, amit Dean mondott. Eddig bele sem gondoltam, mit jelenthetek számukra, de
most már tisztán láttam, hogy csak egy újabb teher vagyok az amúgy is
túlzsúfolt vállukon.
Az
Impala zúgását Sam telefonjának a csörgése törte meg. Csak fél füllel
hallgattam, mit beszél, a gondolataimat még mindig Dean szavai kötötték le.
–
Még megbeszélem Deannel. Majd visszahívlak – tette le Sam.
–
Mit akart? – kérdezte Dean ezúttal már jóval nyugodtabb hangon, de ujjaival még
mindig a kormányon dobolt.
– Két
napja eltűnt két lány az alabamai Russelville-ben, miközben egy elhagyatott
házban szórakoztak. Garth szerint szellem van a háttérben – válaszolta Sam sóhajtva,
és a bátyjára nézett.
–
Mikor jönnek már rá az emberek, hogy nem jó szórakozás szellemekkel babrálni? –
forgatta meg a szemeit lemondóan Dean, és Samre nézett a további folytatásért.
–
Garth épp Wyomingban vadászik egy vérfarkasra, és megkért, hogy intézzük el,
mielőtt újabb emberek tűnnek el. De nekünk most Vaniával… – de mielőtt még Sam
befejezhette volna a mondatot, Dean emelt hangon közbeszólt, meg sem várva a
mondat végét.
–
Akkor irány Russelville! – Ezzel beletaposott a gázba, és látszólag vidámabb
arccal vezetett tovább. Sam megadóan felsóhajtott, és kibámult az ablakon. Csak
akkor éreztem meg igazán, hogy az idősebbik testvér mennyire örülhet ennek a
munkának, mikor, miután összepakoltuk a motelban maradt cuccainkat, reggeli
gyanánt csak futtában vásárolt három szendvicset, mondván, hogy ne húzzuk az
időt, ha még sötétedés előtt oda akarunk érni.
Nem
értettem a lelkesedését. Sam láthatólag kevésbé volt feldobott, kifejezéstelen
arccal ült be ezúttal mellém – Dean vele ellentétben benyomott egy kazettát a
magnóba, és felhangosította az éppen felcsendülő Sweet Child O’Mine kezdő
gitárszólóját.
–
Szóval ma este szellemekre fogtok vadászni – fordultam Sam felé. – Hogyan
csináljátok? – kérdeztem érdeklődően. Most, hogy már volt időm szokni a
gondolatot, hogy mindenféle szörny szabadon rohangál a világban, feltámadt az egészséges
kíváncsiságom.
–
Nagyon sok féle teremtmény létezik, és majdnem mindegyikkel különböző módon
lehet elbánni – kezdett bele Sam. – A szellemekkel egy biztos módon lehet
végezni: behinted sóval a maradványait, és elégeted. Azonban ez nem feltétlenül
a testet jelenti, főleg, ha hamvasztották. A tévhittel ellentétben a szellem
nem csak a régi otthonához tartozik, sokszor egy-egy korábban hozzátartozó
tárgy köthető hozzá, például egy baba, egy kulcscsomó, vagy akár egy saját
hajtincs. Ha a testet elhamvasztották, ezeket kell felkeresni, és ha elégeted,
a szellem véglegesen távozik a túlvilágra. De a vas is hatásos ellenük, ez azonban
csak elkergeti őket pár percre. Szorult helyzetben jól tud jönni egy piszkavas,
vagy egy csavarkulcs, hidd el – mosolygott rám.
– Hű
– hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni. – Hány ilyen ügyetek volt már? –
kérdeztem tágra nyílt szemmel.
–
Fogalmam sincs – nevette el magát. – Bőven eléggel ahhoz, hogy megunjam őket.
– De
akkor Dean miért ilyen… felszabadult? – Fél szemmel az említettre lestem, aki
teljesen átélve a dobszólót, fél kezével a taktust ütötte a műszerfalon.
–
Azt hiszem, Deant sokkal jobban idegesíti, hogy nem tudja, miért akarnak téged,
és most örül, hogy végre elterelheti a figyelmét egy melóval – húzta el a
száját Sam, és rámpillantott.
Egy
fél percig csöndben ültem – újra feltámadt bennem a bűntudat, hogy számukra
csak egy újabb problémát jelentek. Már éppen rászántam magam, hogy ezt hangosan
is kimondjam, amikor Sam közbeszólt.
–
Nem veled van baja, Vania, egyszerűen nem bírja, hogy ha valakinek
engedelmeskednie kell. Mindig ő volt a főnök, és, ha a sejtéseink
beigazolódnak, most egy angyal parancsát kell követnünk. Az egyikünk számára
sem kérdés, hogy védelemre szorulsz, de vajon miért? – mondta, mintha megérezte
volna a gondolataimat, és rámnézett elgondolkozó arccal.
–
Bár tudnám… de ötletem sincs.
–
Tudom – mosolygott rám megnyugtatóan. – De Dean mindig a maga ura volt, és
nehezen tűri, ha parancsolgatnak neki – bökött állával a bátyja felé, aki semmi
jelét nem mutatta, hogy hallana minket.
–
Mesélj még – kérleltem őt, mint egy gyermek, majd mindketten elnevettük
magunkat a hangsúlyom miatt. – Úgy értem, nem sok embernek van lehetősége
bepillantást kapni a természetfeletti kulisszái mögé – vigyorogtam rá, és
kényelembe helyeztem magam az előttünk álló hosszú-hosszú útra.
Majdnem
öt óra vezetés után Dean nyögve parkolt le Russelville egyetlen motelja előtt.
Hosszan nyújtózkodtam, és a már recepcióra igyekvő testvérek után indultam. Itt
már szerencsére volt háromágyas szoba, és még csak furcsán sem néztek ránk.
– És
most? – álltam meg a szobánk közepén tanácstalanul. Fogalmam sem volt, mihez
kezdjek magammal, teljesen használhatatlannak éreztem magam.
–
Kicsit utána szaglászunk a ház történetének – válaszolt Sam, és már elő is
vette a laptopját. Dean eközben előkapott három behűtött sört, és szétosztotta
őket. Nem gyakran ittam sört, de most mohón kaptam le róla a kupakot, és egy
húzásra eltüntettem a felét. Felnézve, a két testvér értetlen pillantásába
ütköztem, de válasz helyett csak elnevettem magam. Sam csak megvonta a vállát,
és azonnal visszafordult a kijelző felé, de Dean tekintetét még hosszú
másodpercekig magamon éreztem.
–
Szóval, a két lány tegnapelőtt tűnt el egy városszéli elhagyatott kúriában.
Négyen mentek, de a két fiúnak sikerült megmenekülnie. Azóta a rendőrség
átkutatta a házat, de semmit sem találtak – nézett fel Sam. – Viszont magáról a
házról semmit nem találtam – húzta el a száját, és Deanre pillantott. – Szóval…
–
Irány a könyvtár – sóhajtott fel unott fejjel Dean. – Jó, te menj, és beszélj a
két fiúval, addig én kutatok egy kicsit. – A kocsiban tapasztalt lelkesedése a
könyvtár említésével együtt elillant. Hát igen, nehéz volt őt elképzelni egy
rakás könyv fölött görnyedve.
–
Veled mehetek? – csúszott ki a számon, mielőtt még végiggondolhattam volna. –
Szeretném hasznossá tenni magamat, ha már így… – haraptam el a mondat végét.
Dean a szeme sarkából Samre pillantott, aztán vissza rám. Az arcára
tanácstalanság ült ki, de végül csak megrántotta a vállát.
–
Gyere. Több szem többet lát.
Felvidulva
követtem őt a kocsiig, ahol ezúttal nem hátra ültem, hanem az anyósülésre. Dean
arca még mindig nem sugárzott a vidámságtól, ami meglehetősen zavarttá tett –
lehet, hogy a társaságom miatt ilyen feszült?
– Sajnálom
a reggel történteket, Dean – szaladt ki a számon meggondolatlanul. – Nem akarok
titkolózni előttetek, de képtelen vagyok róla beszélni – hadartam, hogy az
agyamnak ne is legyen ideje felfogni a mondat lényegét, és ne kezdje pergetni a
képeket.
–
Hiszek neked, Vania, de értsd meg, hogy ez az egész rohadt bosszantó. Tudom,
hogy nem te tehetsz róla, de ez már a sokadik alkalom, hogy azok a rohadt
szárnyasok azt hiszik, elég csettinteniük egyet, és már a seggüket csókolgatom.
– Szemmel láthatóan újra bedühödött, és én riadtan lapultam bele az Impala puha
bőrülésébe. Dean tekintete ijedt arcomra tévedt, és csukott szemmel kifújta a
bent tartott levegőt.
–
Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – mondta tiszta hangon, és felém fordult.
–
Nem, Dean, én sajnálom. A terhetekre vagyok – mondtam ki a nyomasztó
gondolatot.
–
Hát, most például jól fogsz jönni. Én utálom átnyálazni a kiolvashatatlan
kézírással írt feljegyzéseket – vigyorgott rám lehengerlően, majd az útra
szegezte a tekintetét. Viszonoztam a mosolyát, és némileg megkönnyebbülve
dőltem hátra az ülésen.
–
Dean – sziszegtem oda a tőlem három méterre álló férfinak a könyvtár merev csendjében.
– Azt hiszem, találtam valamit – mutattam izgatottan az előttem heverő,
megsárgult újságra.
–
Azt írja, hogy a házat Edward Tyler építette a családja számára 1821-ben –
mutattam az újságban látható egyik fekete-fehér képre, ami egy hatalmas, fehér
kúriát ábrázolt. – A feleségével és két lányával élt együtt, míg nem kiderült,
hogy egy félrelépéséből született egy fia is, John. Edward megpróbálta titokban
tartani, leginkább azért, mert a fiú egy genetikai mutációval együtt született,
és az akkor még falunak számító Russelville-ben mindenki csak szörnyszülöttnek
hívta – böktem rá egy másik képre, amin egy rettegő tekintetű, borzalmas
dudorokkal tarkított arcú fiú nézett vissza ránk.
–
Hát azt nem csodálom – vágott undorodó grimaszt Dean, de egy pillantással belé
fojtottam a szót. Őszintén szólva, sajnáltam a fiút, amiért így kellett élnie.
–
Folytathatom? – kérdeztem felvont szemöldökkel, és Dean bocsánatkérően
bólintott egyet.
– Miután
a fiú anyja meghalt, és John árván maradt, Edward odaköltöztette magához a
birtokra, de a megfelelő gondoskodás és orvosi ellátás helyett bezáratta a
padlásra. John így nevelkedett egészen tizennyolc éves koráig, amikor egyszer
csak teljesen bekattant, és miután megölte az apját és mostohaanyját,
megerőszakolta két nővérét, majd miután velük is végzett, fejbe lőtte magát a
padláson – fejeztem be a felolvasást, és felnéztem Dean összpontosító arcára.
–
Szóval egy torzszülött, vérfertőző szellemel van dolgunk. Fantasztikus. –
forgatta meg a szemeit. – Nem írja, hogy hol temették el? – kérdezte
összeráncolt homlokkal.
–
Hamvasztották.
– A
rohadék… Na jó, szólok Sammynek, aztán indulhat a móka – kacsintott rám, és elindult
kifelé, hogy telefonálhasson. Ám mielőtt még eltűnt volna a polcok között,
visszanézett.
–
Szép munka volt – mondta elismerően vigyorogva, majd meg sem várva a
válaszomat, befordult a polgárháborús könyveket tartalmazó sorra, és eltűnt.
Akaratlanul
is egy elégedett mosoly suhant át az arcomon, miközben visszapakoltam az elém
felhalmozott könyveket a helyükre.
– Ez
lesz az – szólaltam meg, mikor Dean ráfordult egy bekötőútra, és a reflektor
fényében megláttam a megszürkült házat. Régi pompája már rég odaveszett, a
falai megrogytak, és az ablakok is vakon tátongtak. Azonnal kirázott a hideg,
és a félelem alattomosan végigkúszott a torkomban, és a gyomrom tájékán
állapodott meg, görcs formájában.
– Én
akkor… megvárlak titeket a kocsiban – cincogtam alig hallhatóan. Sam
hátranézett, és végigmért, majd végül a félelemtől csillogó szemeimbe fúrta a
tekintetét.
–
Igen, ez lesz a legjobb. Nyugodj meg, itt kint nem bánthat – mondta
megnyugtató, lágy hangon, és megsimogatta hideg kezemet. Csak egy nagyot nyelve
bólintottam, és olyan kicsire húztam össze magam, amekkorára csak a testem
engedte. Ahogy Dean kivette a kulcsot az indítóból, az Impala morgása
elcsendesült, és a lámpák kialudtak. Ott ültem éjfekete sötétségben, kalapáló
szívvel, és néztem, ahogy a két fiú alakja eltűnik a sötétben.
–
Vania, hé – kopogtatott be valaki az ablakon. Nem sokba tellett, hogy
felsikoltsak, de aztán megláttam az üveg túlsó oldalán Dean mélyzöld szemének
csillanását, és visszanyeltem a kikívánkozó kiáltást. Letekertem az ablakot,
mire Dean felém nyújtott valamit.
–
Ezt tedd el arra az esetre, ha esetleg más látogatóid is lennének. – Ugyanaz a
kést tartotta a kezében, amivel két napja megmentette az életemet.
–
Dean – kezdtem bele remegő hangon, mozdulatlanul, a késre bámulva. – Én még
sosem szúrtam le senkit.
–
Hidd el, nem olyan nagy ügy. Csak próbáld meg eltalálni. Elég egyetlen szúrás,
és a démon visszakerül a pokolra. De ne aggódj, szinte teljesen biztos vagyok
abban, hogy nem követtek minket – mondta magabiztosan, de azért nem húzta
vissza a kezét. Bizonytalan mozdulattan fogtam meg a tőr famarkolatát, de
elvettem tőle.
–
Úgy vigyázz rá, mint az életedre – nézett komolyan a szemembe, majd elindult a
nem messze ácsorgó Sam irányába.
–
Sok sikert – szóltam utána halkan, de nem hiszem, hogy meghallotta.
Rohamtempóban tekertem vissza az ablakot, és a kés csillogó pengéjére meredve
próbáltam nem belegondolni, hogy hol is vagyok.
Vajon
mit hihetnek Ellendale-ben, hova tűntem? És vajon Mrs. Campbellt keresik már?
Dean nem mondta, mit csinált a testtel, de nem is akartam igazán tudni. Az az
este elég homályos volt, és jobbnak láttam, ha így is marad. És a nagyszüleim
vajon… – futott át egy újabb gondolat az agyamon, amikor meghallottam a
visszhangzó, hátborzongató suttogást.
– Az
enyém leszel… – hozta a szél a torokhangú morgást. A gerincemen végigfutott a
borzongás, és olyan gyorsan forgattam körbe a fejem, hogy beleroppant a nyakam.
A kést magam elé tartva, dübörgő szívvel vártam, hogy meglássam Johnt.
Felrémlett bennem Sam megnyugtató hangja, hogy idekint nem bánthat, de most
valahogy nem sikerült eloszlatnom a félelmeimet. Ledermedve imádkoztam, hogy Deanék
minél hamarabb visszaérjenek, de a következő pillanatban egy láthatatlan kéz söpört
végig kibontott hajamon, mire ösztönösen feltéptem az Impala ajtaját, és a ház
felé kezdtem rohanni. Hallottam a testetlen, mélyről jövő, reszelős röhögést,
de nem mertem visszafordulni. Feltéptem a megkopott bejárati ajtót, és
lelassítottam. Hirtelen nem tudtam, hogy elkezdjek ordítani a két testvér után,
vagy csöndben próbáljam meg őket felkutatni. Végül jobbnak láttam az utóbbi
megoldást, és a torkomban dobogó szívemmel együtt lopakodni kezdtem.
Fogalmam
sem volt, hol lehetnek ebben a hatalmas házban. Sorra nyitogattam az ajtókat,
hátha mögöttük megtalálom őket, de a huszadik szoba után kezdtem feladni.
Hirtelen eluralkodott rajtam a rettegés, hogy egyedül maradtam, de mikor már
ott tartottam, hogy visszamegyek a kocsihoz, és feladom, a folyosó végén
megjelent egy vékony fénycsík, majd vele együtt Dean sötét alakja.
Megkönnyebbülten tettem felé egy lépést, mire Dean felkapta a fejét, és
villámgyorsan rám szegezte a puskát. Megmerevedtem mozdulat közben, és tágra
nyílt tekintettel bámultam vissza rá.
– Te
meg mi a francot keresel itt?! Majdnem lelőttelek! – kiabálta észvesztő dühvel,
de lejjebb engedte a puskát. – Mondtam, hogy maradj a kocsiban!
–
Hidd el, nem jókedvemből jöttem be – csattantam fel dühösen. Valamiért rosszul
érintett, hogy Dean ilyen otrombán letromfolt úgy, hogy fogalma sincs semmiről.
– Csak próbálj meg te úgy egy helyben maradni, hogy egy szellem simogat!
Dean
összeráncolt szemöldökkel lépett közelebb hozzám.
– De
hát a házon kívülre nem mehet – mondta immár újra normális hangerővel,
zavarodott arccal. – Akkor hogyan…
–
Dean, mi történt? – jelent meg Sam nyúlánk alakja a folyosó végén. – Hallottam,
hogy ordítasz… Vania? – nézett rám meglepve. – Te meg mit keresel itt?
– A
szellem molesztálta a kocsiban – válaszolt helyettem Dean. – De hogy a francba
jutott ki odáig?
– Én
azt hiszem, tudom – mondta Sam felsóhajtva. – Emlékszel még a Jefferson esetre?
Ott a szellem az egész birtokon kísértett. Talán itt is ez a helyzet
–
Fantasztikus – morogta Dean. – Ez mondjuk akkor is eszünkbe juthatott volna,
mikor leparkoltunk Vaniával együtt a ház előtt.
–
Ti láttátok? – kérdeztem remegő hangon. Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha
egy jeges zuhany alatt állnék. Minden tagomban reszkettem.
–
A rohadék nem jön elő – rázta meg a fejét Dean. – Pedig általános esetben
ilyenkor már rég a falhoz lennénk kenve.
–
Várj! – kiáltottam fel. Az agyamban hirtelen összeállt a kép, mint egy hatalmas
puzzle. – Azt mondtátok, két lány és két fiú jött be, de a fiúk megmenekültek.
Mi van, ha nem szerencséjük volt, hanem a szellem engedte el őket? – hadartam.
– A féltestvéreit is megerőszakolta. Lehet, hogy csak a nőket bántja. –
Izgatottan néztem rájuk, várva, hogy egyetértsenek, vagy ellenkezzenek. Az
adrenalin váratlanul száguldott végig az ereimen, és a félelmet felváltotta a
lázas izgalom.
Mindketten
tágra nyílt szemmel bámultak rám. Próbáltam kiszűrni, hogy ez most a „Te totál
megőrültél” vagy az „Igazad van” nézés, de nem tudtam kitalálni.
–
Van benne ráció – fordult Sam Dean felé.
–
Ezt nem hiszem el. Két napja van velünk, és hamarabb rájön, mint mi? Ki kéne
aludnunk magunkat végre – morogta Dean lemondóan.
A
következő pillanatban a levegő megfagyott körülöttem. Hátborzongató suttogás
vett körbe, és olyan gyorsan pördültem meg, ahogy csak képes voltam rá.
John ott
állt előttem. Borzalmasan nézett ki – az arckifejezése a betegségétől egyetlen vicsorba
torzult, de ez volt a legkevesebb: a homloka helyén csak egy tépett szélű, mély
lyuk tátongott.
– Az
enyém leszel – morogta, és kitárt karokkal elindult felém. A félelemtől
lebénultam, mozdulni sem tudtam.
– Bukj
le! – ordította egy hang, és meglepő módon a testem automatikusan reagált.
Kétrét görnyedtem, és összeszorítottam a szemem.
Dean
puskája fülsiketítő hangon durrant el, de tökéletesen megtette a hatását – John
alakja szétfoszlott a sötétben. Hevesen dobogó szívvel egyenesedtem ki, és
zihálva rájuk meredtem. Egy pillanatig mindketten visszabámultak rám, aztán
egyszerre mozdultak. Dean két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, és a
karomnál fogva magához húzott, míg Sam előkotort a kabátja zsebéből egy
zacskót, és a tartalmát vastag csíkban kezdte körénk szórni.
– Só –
dadogtam, ahogy felismertem a fehér, kristályos anyagot.
– Dean,
mögötted! – ordított fel Sam, de a következő pillanatban kiesett a kezéből a
zacskó, és a falnak repült. Hangon csattanással esett vissza a padlóra, és a
fején lassan végigcsordult egy vékony vércsík.
Dean fél
kézzel szorosan tartott, a másikkal a puskát szorongatta. Tágra nyílt szemmel
pördült jobbra-balra, de a szellem eltűnt. Sam erőtlenül felnyögött, és a
bátyja ösztönösen felé indult, egyetlen másodpercre elengedve a karomat. A
testemet ebben a pillanatban felkapta egy láthatatlan erő, és többé nem
érzékeltem semmit, kivéve a fülembe mormolt egyetlen mondatot: az enyém leszel.
WOW micsoda befejezés!Ismét nagyon szuper fejezetet írtál! Örültem Castiel megjelenésének, komolyan őt csak imádni lehet!
VálaszTörlésSzerintem remekül eltaláltad a karaktereket!
Gratulálok és sok sikert a folytatáshoz, melyet izgatottan várok!
Good as my favourite pie, of course! :) Eddig nem hallgattam a csatolt zenéidet, de most kipróbáltam úgy is. :D Tök jó, teljesen illik a jelenetekhez, lehet továbbra is be-be rakom majd az ajánlott dalokat a részekhez! :)
VálaszTörlésAmúgy jó lett, bár most kissé összezavarodtam Vania-t illetően, amire itt nem beszélek. :D
Várom a folytatást!
Üdv!
Basszus ez rohadt jó lett!!:D:D:D
VálaszTörlésÁhh már alig várom a jövő szerdát!!
Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz!!7
millió puszi:
Natalie
Hihi, nagyon örülök, hogy Castiel is szerepet kapott a sztoridban. Imádom ezt a pasit. :D
VálaszTörlésÉs... Vania első vadászata.. Hát, én.. a rész olvasása közben még levegőt sem mertem venni. :)
Nagyon várom már a következő fejezetet, és remélem, hogy az a perverz rohadék (már bocsi a csúnya szóért :D) nem bántja majd Vania-t!!
Puszi: Hope
Szia!
VálaszTörlésHát ez nagyon ijesztő rész lett! Valamelyik zene - ha jól emlékszem, akkor a harmadik volt az - hatására nagyon bele tudtam élni magam, szinte már rettegtem! És esküszöm, sokszor hátrafordultam a székben... Tényleg, rémisztő egy rész! És így abbahagyni?! Te aztán tényleg tudod, hogy milyen egy jó befejetés! :D
Castiel... Mint már sokszor mondtam, nem nagyon nézem az Odaátot, csak a YouTube-nak köszönhetően láttam egy-két jelenetet. De azokból, amiket eddig láttam, meg kell mondanom, hogy tényleg nagyon eltaláltad Castiel jellemét (is)! Én az apró részletekből pont ilyennek "ismertem meg". Dean és Sam pedig még mindig Dean és Sam :) Már nagyon várom, hogy a többi szereplőt is beiktasd, biztosan őket is nagyon elfogod találni :)