5. rész

Sziasztok,

Sajnálom az újabb csúszást, de lett egy-két váratlan programom, ami felborította az írásra szánt estéimet. Igyekszem ezután betartani a szerda estét, de esetenként előfordulhat majd hasonló.
Újabban köszönöm az előző részhez kapott öt kommentet, és az újabb olvasókat! :)
A mostani rész remélem számotokra is olyan izgalmas lesz, mint nekem volt, konkrétan az aláfestő zene miatt alig mertem egyedül maradni a szobámban :D. De hát kellett a hangulathoz... Ajánlom! :)

Jó olvasást: Kata

Ötödik rész – Adrenalin

(Supernatural Soundtrack - And so it begins)

Hirtelen tértem magamhoz, mintha leöntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel. Kapkodó légzéssel ültem fel, és azonnal védekezően összekuporodtam. Tisztán emlékeztem Johnra, ahogy elragadott Dean mellől, a borzalmas, suttogó hangjára, és a meglepően szilárd tenyerére a derekamon.

Körbenéztem lehetséges menekülési útvonalat keresve. A szemem már kezdett hozzászokni a sötéthez, ki tudtam venni, hol vagyok. A falak csupasz kőtömbökből álltak, a talaj alattam döngölt földnek tűnt, és egyetlen ablakot sem láttam magam körül. A pincében lehetek – futott át az agyamon, amikor meghallottam az elhaló nyöszörgést. Ijedten kapkodtam a fejem, míg végül sikerült beazonosítanom, hogy honnan jöhet a hang.

A helyiség túlsó végében kirajzolódott egy sötét körvonal. Minél jobban erőltettem a szemem, annál tisztábban láttam, mi az – vagy inkább ki az.  

– Segítsen… – hörögte a lány megtört hangon, és erőtlenül felém nyújtotta a karját. Azonnal felpattantam, és odarohantam hozzá. Ahogy utána nyúltam, a szemei lecsukódtak, és dőlni kezdett a fal mentén. Gyengéden elkaptam és lefektettem. Kisimítottam az arcába hulló összeragadt tincseket, és döbbenten végignéztem rajta.

Az arcán széles csíkban húzódott végig egy vágás, és csak ekkor jöttem rá, hogy a haja a saját vérétől tapadt össze. A szája lila volt, és felrepedt, a felsője pedig cafatokban takarta csak a testét.

– Segítsen… – szólalt meg újra, csukott szemmel.

–  Én… én Vania vagyok – dadogtam. – Hamarosan megtalálnak minket a barátaim, és akkor minden rendben lesz – simogattam meg arcának ép felét megnyugtatóan. Érezhetően újra elernyedt, és hirtelen az eszembe villant a jogosítványhoz kellő elsősegély vizsgán belénk vert alapszabály: ha látod, hogy a partnered el fog ájulni, tartsd szóval.

– Mi a neved? – kérdeztem hadarva, ahogy a fejét óvatosan az ölembe helyeztem.

– Kate – nyögte a lány erőtlenül. – Kate Wilkinson.

– Mesélj magadról, Kate – kértem kedvesen, és megfogtam jéghideg kezét. Csak ekkor vettem észre, hogy a karja libabőrös, és alig láthatóan meg-megremeg. Ügyetlenül hámoztam ki magam a kabátomból, és finoman ráterítettem. Halvány mosoly jelent meg az ajkán, de a szeme továbbra is csukva maradt.

– Russelville-ben élek a családommal, tizenhét éves vagyok… Jövőre érettségiznék. Van egy kisöcsém, aki már biztosan nagyon hiányol. – Az arca megfeszült, ahogy megpróbálta visszafojtani a könnyeit. – És a szüleim nagyon aggódhatnak már értem – motyogta elszoruló torokkal, és a szeme sarkából kibuggyant egy kövér könnycsepp.

– Semmi baj, hamarosan kijutunk innen – simogattam meg újra az arcát. Hirtelen belém hasított, hogy nemrég engem nyugtattak ugyanígy. Egy pillanatra elöntött a melegség, és bíztatóan rámosolyogtam Kate-re.

– De nem tudom, hova vitte Tishát – robbant ki belőle a zokogás. Ekkor jutott csak eszembe, hogy két lány tűnt el tegnapelőtt.

– A francba – motyogtam félhangosan. – Mit tudsz erről a mocsokról? – kérdeztem annak reményében, hogy hátha sikerül egy gyenge pontot találni rajta. Bár mindenféle vas és só hiányában elég nehéz lesz, de nem volt más lehetőségem, amíg Deanék nem találnak meg. És ha már a rendőrök is átkutatták a házat, és mégsem fedezték fel ezt a helyet, akkor ez egy kicsit hosszabb lesz…

– Borzalmas – suttogta Kate, visszanyelve a könnyeit. – Undorító dolgokat mond… és a teste mintha nem is lenne szilárd néha… Csak úgy előttem terem a semmiből… – habogott össze-vissza.

– Kate, tudom, hogy ez őrültségnek fog hangzani, de ő egy… szellem – böktem ki habozva. Nem tudtam, jó ötlet-e még ennél jobban is megrémíteni őt, de végül úgy döntöttem, jobb, ha előre felkészítem rá.

– Ez őrültség – rázta meg a fejét tagadóan, de a hangja másról árulkodott. – Én azt hittem, Kevin csak viccel, mikor azt mondta, hogy ez a ház kísértet lakta.

– Sajnos nem – húztam el a számat. – Egy John nevű fiú szelleme kísért itt. Borzalmas dolgokon ment keresztül, amíg élt, és most az akkor felgyülemlett dühét vezeti le rajtunk – magyaráztam minden kétely nélkül. Sam elég mélyen bevezetett a témába.

– Honnan tudsz te ilyen sok mindent? – nézett fel rám Kate elkerekedett szemekkel.

– Mondhatni, hogy a barátaimnak ez a specialitása – mosolyodtam el kényszeredetten. – Ezért is jöttek ide, hogy véget vessenek John ámokfutásának, és hazavigyenek titeket – szorítottam meg a kezét bátorítóan, próbálva felvázolni előtte egy boldogabb holnapot.

– De te mégis itt vagy… – motyogta újra egyre halkuló hangon.

– Apró hiba csúszott a tervbe – mondtam közönyösen. Csak ekkor döbbentem rá, hogy az utóbbi percekben elfelejtettem félni, most, hogy Kate sokkal rosszabb állapotban volt, mint én. Úgy éreztem, kötelességem vigyázni rá, hiszen fiatalabb és sokkal tudatlanabb nálam.

Hosszú percek teltek el csöndben. Kate álomba szenderülhetett, de minden bizonnyal az elmúlt negyvennyolc órát élhette át újra, mert a teste meg-megvonaglott, és egy ponton még egy halk „Ne bántson, kérem” is kicsúszott a száján. Monotonul simogattam az arcát, hogy megnyugtassam, és egy idő után hatott is – a lány teste elernyedt, az arca békésen kisimult. Óvatosan letettem az ölemben pihenő fejét egy koszos takaróra, és az egyetlen kijárat felé léptem.

A masszív, tömör faajtón belülről semmi sem volt. Kutatóan tapogattam végig, hátha találok rajta egy kilincset, vagy reteszt, de semmi. Már épp kezdtem teljesen elkeseredni, mikor az ujjaim ráfonódtak egy vékony, hideg tárgyra. A szemem a rozsdaette vaspántdarab láttán felcsillant, és egyetlen, határozott mozdulattal letéptem az ajtóról. Felrémlettek bennem Sam szavai a piszkavasakról és csavarkulcsokról, és reménykedtem, hogy ez az alig öt centis vasdarab is megteszi a hatását. Visszaültem Kate mellé, és imádkoztam, hogy Deanék még azelőtt ideérjenek, hogy az engem is meglepő nyugalomhullám eltűnjön a testemből.

Számoltam a másodperceket, de valahol a tízezredik környékén elvesztettem a fonalat. Az idő borzalmasan lassan telt, és a természetfeletti nyugalmam vele együtt párolgott el. A testem egyre jobban megfeszült, minden apró neszre megállt a szívem egy pillanatra, és az egyenletes lélegzetvételem is egyre kapkodóbbá vált. A tenyeremben szorongattam a fémdarabot, felkészülve John felbukkanására. A torkomba kúszó jeges félelem egyre jobban fullasztott, de nagyokat nyelve megpróbáltam leküzdeni, már csak Kate miatt is. Nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy már én sem vagyok olyan magabiztos a megmentésünkkel kapcsolatban.

­– Fiúk, gyerünk már – csúszott ki halkan a számon a gondolat, amit percek óta pörgettem magamban.

– Vaniaaa – hallottam meg hirtelen az elnyújtott hörgést. Az ujjaim azonnal görcsösen körbefonták az apró vasat, és a fejemet kapkodva próbáltam megtalálni a hang forrását.

– Hagyj békén! – sikoltottam, mikor megéreztem a jéghideg kezet a tarkómon. Kate nyöszörögve felébredt a hangomra, és azonnal magzatpózba kuporodott.

– Az enyém vagy. – John karnyújtásnyira tőlem megjelent, és torz mosollyal végignézett rajtam.

– Nem, nem vagyok – szegtem fel a fejem, és a szemébe néztem.

– Soha többé nem szabadulsz ki innen – rázta meg a fejét, és gurgulázó hangon felnevetett. – A barátaid már rég halottak.

Egy pillanatra éreztem, ahogy kiszáll a vér a lábaimból, és megtántorodtam, aztán elkaptam groteszk arcának egyetlen, apró rezdülését, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, John hazudik. Nem volt felesleges az a félévi pszichológia-fakultáció – futott végig az agyamon a gondolat, és gúnyosan rámosolyogtam.

– Hazudsz – válaszoltam keményen. Az agyam egyik fele pánikszerűen menekült volna kegyelemért könyörögve, a másik nyugodtan nézte, ahogy John arca a lehetségesnél még torzabb grimaszba húzódik. Ez az énem eddig ismeretlen volt számomra – mintha a régi Vania kikapcsolt volna, és helyette egy vakmerően bátor lány állna.

– Én sosem hazudok! – üvöltött fel John rekedt hangon, és a testem nekirepült a mögöttem lévő kőfalnak. A fejem ijesztő koppanással ütődött neki, és éreztem, ahogy a bőr felreped, és a meleg vér végigcsurog a hajam között. A fal tövébe estem, közvetlenül Kate mellé. Az eséstől egy pillanatra feketébe borult minden, de szép lassan újra kirajzolódtak előttem a körvonalak. Elkaptam Kate rémülettől tágra nyílt pillantását, és szavak nélkül próbáltam a tudtára adni, hogy minden rendben lesz.

– Vania! – sikoltotta Kate éles hangon, és egyből elkaptam a fejem. John ebben a pillanatban karolta át a derekamat jéghideg kezeivel, és úgy döntöttem, itt az ideje bevetni a fegyveremet. Gyors mozdulattal kirántottam a felsőm ujjából, és egyenesen az arcába vágtam. Egy villanás erejéig láttam rajta a megdöbbenést, aztán az alakja szertefoszlott, mintha sosem létezett volna.

– Ezt… ezt hogy csináltad? – dadogta Kate, miközben tágra nyílt szemekkel meredt rám.

– Vas – ziháltam. – Elüldözi őket néhány percre – mutattam fel a kezemben tartott apró tárgyat.

– Dean! Sam! Lent vagyunk a pincében! – üvöltöttem teljes torkomból, az ajtó felé fordulva. – John mindjárt visszajön, és akkor… – folytattam, de ekkor az ajtó a legnagyobb meglepetésemre kicsapódott, és Dean több sebből is vérző arca jelent meg mögötte.

– Hála az égnek – nyögtem ki a kiabálástól rekedt hangon, és odarohantam Deanhez, és a karjaiba borultam. Az előbbi bátorságom és nyugalmam egy csapás alatt szertefoszlott, és újra a rettegés töltötte ki minden porcikámat.  Dean fél kézzel, gyorsan megsimogatta a hátam, de aztán el is tolt magától, a puskát végig a vállánál tartva.

– Gyertek – szólalt meg mély hangon, miközben feszülten várta John felbukkanását. Szó nélkül odamentem Kate-hez, és a hóna alá nyúlva felhúztam őt. Csak most vettem észre, hogy a lábszárán is éktelenkedik egy meglehetősen nagy és mély vágás, ezért még szorosabban átkaroltam őt.

Dean egy folyosóra vezetett minket, aminek a vége egy keskeny kőalagútban folytatódott. Hát ezért nem találták meg a rendőrök a két lányt!

– Másszatok végig, és a nappaliban fogjátok találni magatokat – intett a fejével Dean a járat felé. – Vania, vidd el a lányt a kórházba az Impalával – dobta felém a kabátjából előhalászott kulcscsomót. – És ezt tedd el – húzott elő a farzsebéből egy fehér markolatú pisztolyt. – Kősó van benne, ami ugyanolyan hatással van rá, mint a vas – nyomta szabad kezembe a fegyvert.

– A motelban találkozunk. Vigyázzatok magatokra! – nézett a szemembe nyomatékosan. Némán bólintottam, és odabotladoztam a félig ájult Kate-tel a járathoz, amikor eszembe jutottak a lány korábbi szavai.

– Dean – pisszegtem utána ­–, van itt valahol egy másik lány is. John elvitte valahova.

Az idősebb testvér arcára egy pillanatra mérhetetlen szánalom és sajnálkozás ült ki, és a szeme sarkából rápillantott az ernyedten lógó Kate-re.

– Meg fogjuk találni – nyelt egyet, de én már tudtam, hogy ez nem igaz. Már megtalálták Tishát, de neki már késő volt…

A gyomromba visszatért a már ismerős görcs, miközben elszakadtam Dean biztonságot nyújtó látványától, és a járat felé kezdtem vánszorogni. Kate ugyan magához tért, de a jobb lába teljesen használhatatlan volt, így az ő súlyát is cipelnem kellett. Fújtatva ereszkedtem négykézlábra, mikor rájöttem, hogy csak kétrét görnyedve férnék el a se nem túl széles, se nem túl magas alagútban. A pisztolyt a kezemben tartva kezdtem el mászni a síkos kövön, és nyugtáztam, hogy Kate jön utánam, bár sokkal lassabban, mint szerettem volna. Természetesen nem hibáztathattam, és újra meg újra lelassítottam, hogy beérhessen.

Már vagy negyed órája másztunk, de még mindig nem láttam a végét. A szívem minden egyes tenyércsattanásra, és küzdő sóhajra nagyot dobbant, de John nem bukkant fel újra. Lehet, hogy Deanék már meg is találták a hozzá tartozó tárgyat, és vége az egész rémálomnak? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal bíztattam magam, amikor Kate sikolya megtörte a csendet. Villámgyorsan hátrafordultam, és szinte alig gondolkodva megcéloztam Johnt, majd lőttem. A dördülés visszhangozva csengett még a rezzenéstelen levegőben, és az adrenalin olyan magasra szökött fel bennem, hogy Kate sokktól ájult testét megragadtam, és természetfeletti erővel kezdtem húzni magam után. Gyorsan haladtam, és két perc múlva meg is láttam a kerek faajtót. Habozás nélkül kirúgtam, és kiugrottam a lyukból. Néhány óvatos pofon után Kate rebegő szempillákkal kinyitotta a szemét, és körbenézett. Az arcán végtelen megkönnyebbülés áradt szét, ahogy meglátta a lepusztult nappalit, és a kezembe kapaszkodva felállt. Újból a hóna alá nyúltam, és vonszolni kezdtem a kijárat felé, fél kezemmel a pisztolyt tartva magam előtt.

Amikor megláttam az Impala sötétbe vesző alakját, legszívesebben sírva borultam volna a motorháztetőre. Vége. Kate és én biztonságban vagyunk, és a fiúk elintézik ezt a rohadékot. Meggyorsítottam a lépteimet, és remegő kezekkel feltéptem a hátsó ajtót. Kate bezuhant az ülésre, én pedig bevágódtam a kormány mögé, és beindítottam az autót. 

(Foreign - Cold as Ice)

Azonnal megszólalt egy ismerős szám, de nem törődve vele, bőgő motorral kifaroltam a ház udvarából. Tövig nyomva a gázt hajtottam végig a poros úton, egészen addig, amíg megláttam az első házakat. Lassítottam, majd végül teljesen megálltam, és hátrafordultam Kate-hez.

– Jól vagy? – néztem rá aggodalmasan, és halkítottam az eddig üvöltő zenén.

– Vége – nyögte ki, miközben az arcán némán peregtek a könnyek. – Megmentettél! – kiáltott fel, és nem törődve a köztünk lévő üléssel, a nyakam köré fonta a karjait. Mosolyogva megsimogattam a kezét, és hagytam, hogy az eddig éltető adrenalin kiszálljon belőlem. Búcsút intettem a jegesen nyugodt, ösztönlény Vaniának, és engedtem, hogy az igazi, hétköznapi lány újra átvegye a helyét bennem.

– Most pedig elviszlek a kórházba – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, miután Kate elengedett. Kate csak fáradtan bólintott egyet, és lehunyt szemekkel hátradőlt.

A kórházban szerencsére azonnal találtam egy nővért, aki, miután elhadartam, hogy a barátnőm a kocsiban vár, és nem tud lábra állni, azonnal előkerített egy tolókocsit, és kisietett velem együtt az Impalához, majd Kate-et beültetve a székbe, betolta őt a sürgősségire. A lány hálásan rám mosolygott, mielőtt eltűnt volna a fordulóban, én pedig integettem neki. Reméltem, hogy semmi maradandó sérülést nem szerzett, és az élete hamarosan visszatérhet a régi, megszokott kerékvágásába.

Az Impalában ülve végtelen fáradtság tört rám, és már semmire sem vágytam jobban, mint egy alapos zuhanyra, na meg egy puha ágyra. A motelbe érve gondolkodás nélkül a fürdőbe siettem, és a ruháimat ledobálva a zuhany alá léptem. Egy kissé megijedtem, amikor a lecsorgó víz halvány rózsaszínűvé változott, miközben a hajamra engedtem a kellemesen forró vizet, kitapogattam a pincében szerzett sebet, de alig volt több egy karcolásnál. Megnyugodva léptem ki a zuhany alól, és egy hatalmas, bolyhos törülközőt magam köré tekerve kiléptem a sötét szobába. Fél kézzel kinyúltam, és felnyomtam a lámpát, amikor megláttam a szoba közepén álló Castielt. Ijedten felsikkantottam, és még jobban magamra rántottam a törülközőt.

– A frászt hoztad rám – pihegtem fél perc múlva, lenyugvó szívveréssel, és a némán álldogáló angyalra pillantottam. Hiba volt.

Azúrkék tekintete újból magába szippantott, de mielőtt még teljesen elnyelhetett volna, Castiel mély, komoly hangja kiszakított a zuhanásból.

– Beszélnünk kell.