11. rész

Sziasztok,

Tudom-tudom, már eltelt egy hónap a legutolsó frissítés óta, de a nagybetűs Nyár beköszönte óta még elfoglaltabb lettem, mint eddig voltam. Ám most meghoztam az új részt, ami ezúttal akció helyett inkább érzelmekben bővelkedik. Remélem, tetszeni fog! 

A chat alatt találtok egy szavazást. Kérlek, szavazzatok, ezzel is kifejezve a véleményeteket! Persze, komment formájában is nagyon szívesen veszem őket, sőt, kimondottan örülnék nekik ;).

Jó olvasást!

Kata

11. rész – Álom kontra valóság

(Aerosmith - Dream on)

A hosszú ballonkabát sziluettjét még a halvány derengésben is egy csapásra felismertem. Az arcom azonnal elkomorult, ahogy Castiel mélykék szemei megcsillantak a sötétben – egyetlen pillantása is elég volt ahhoz, hogy amit mélyen próbáltam elfojtani magamban az elmúlt napokban, most előjöjjön: ez a tökéletes élet nem az enyém. Többé már nem.

– Te is tudod, hogy ez nem a valóság – lépett hozzám közelebb Cass kutató arccal.

– De annyira gyönyörű… – sóhajtottam halkan, ahogy a tekintetem a mellettem alvó Deanre tévedt.

– Tudom. De most már ideje visszamenned – mondta Castiel rekedtes hangon.

– És ha nem teszem? – szólaltam meg pár másodperces hallgatás után, továbbra is Deant bámulva. – Mi van, ha itt maradok?

– A dzsinn, aki csapdába ejtett, kikötözve csapolja le a véred, szépen-lassan. Hamarosan meghalsz – válaszolta Castiel komoran.

Az angyal szavai hosszan visszhangoztak a fejemben, mégis képtelen voltam megtölteni értelemmel – valahol, mélyen kaparászott bennem a félelem, amit ez az egyetlen szó ébresztett fel, de nem éreztem át. Képtelen voltam elképzelni, hogy bármi bajom is eshetne itt, hisz minden olyan tökéletes…

– Tudtad, hogy Samnek hamarosan gyereke fog születni Jesstől? Hogy Dean autószerelőként dolgozik, és imádja? Hogy az apám azt mondta, hogy Dean egy jó srác, ami tőle nagyon sokat jelent? Hogy ha az anyámra gondolok, nem a töménytelen vér jut az eszembe, hanem a mosolya? Miért kéne visszamennem, ha odakint semmi más nem vár, csak a valóság, ahol mindannyiunk szenved? Cass, miért? – hunytam le a szemem szenvedve.

A következő pillanatban egy puha tenyér ért a meztelen vállamhoz. Az érintéstől a bőröm vibrálni kezdett, és egy pillantás alatt szétáradt bennem a nyugalom folyékony elixírje. Valahol, mélyen belül éreztem, hogy mennem kell, de a szívem kétségbeesetten tiltakozott. Kutatva próbáltam magamban bármilyen apró szikrát találni, ami célt adhatna az életemnek, de csak a mocskos valóság kőkemény tényei jutottak eszembe.

Aztán hirtelen belém villant a démon arca. A démoné, aki, ha nem lenne, most ez az egész nem csak egy gyönyörű álom lenne. A düh maró folyama ezúttal nem égette végig a torkom, ahogy eddig, ha a démonra gondoltam – most az izzó patak megszilárdult sziklaként ült rá a szívemre, elnyomva a vágyaim hangját az ittmaradásról.

– Szeretnék elköszönni tőlük – néztem fel Castiel nyugalmat árasztó arcára. Az angyal aprót bólintott, és a következő pillanatban a szüleim hálószobájában találtam magam.

Anyáék összebújva aludtak a hatalmas franciaágyon. A tudat, hogy mindez nem igazi, egy árnyalatnyit se segített, ugyanolyan szenvedve néztem a békét sugárzó arcukat. Puha léptekkel az ágyhoz sétáltam, és letérdeltem mellé.

– Minden rendben lesz – suttogtam nekik alig hallhatóan. – Nagyon szeretlek titeket, és ez sosem fog változni – vettem kézbe anya egyik kezét, és finoman a számhoz érintettem. – Meg fogom tudni, miért kellett meghalnotok – ígértem elcsukló hangon, ahogy a torkomat fojtogatni kezdte a sírás. – Ég veletek! – álltam fel, mielőtt még az első könnycsepp kicsordulhatott volna, és belekaroltam Castielbe, készen a visszatérésre.

A város zaja tompán jutott el hozzám az egyik felhőkarcoló tetején állva. Egy pillanatig lenyűgözve bámultam a csillogó hajnali fényeket, de aztán kiült a teljes értetlenség az arcomra.

– Mit keresünk itt? Azt hittem, visszaviszel – fordultam a mellettem álló angyal felé.

– Csak te tudsz kiszabadulni innen, nekem nincs meg hozzá az erőm. Ez a te álmod, én itt csak egy nemkívánatos vendég vagyok – mondta mély hangon, miközben az eget kémlelte.

– De hát akkor hogyan…? – kezdtem bele, de Cass félbeszakított.

– El kell hinned, hogy ez nem a valóság. Itt nem eshet bajod – mondta, és közelebb lépett az tető pereméhez.

A kerekek halkan kattogva forogtak bennem, mígnem összeállt a kép.

– Azt akarod, hogy vessem le magam innen? Megőrültél?! – néztem rá elkerekedett szemekkel.

– Mint mondtam, semmi bajod nem eshet – válaszolt Cass nyugodtan.

– Kösz, ez igazán megnyugtató – fintorodtam el, és tettem egy apró lépést előre, hogy le tudjak nézni. Talán nem kellett volna – a húszemeletnyi magasság nem tett jót a frissen kialakult tériszonyomnak.

– Kizárt – ráztam meg a fejem lehunyt szemekkel. – Kell lennie valami más módszernek.

– Repültél már valaha? – fordult felém Castiel érdeklődő arccal.

– Nem, soha – mormoltam értetlenül, nem értettem, hogy jön ez ide.

– Akkor miért félsz olyasvalamitől, amit sosem próbáltál ki? – kérdezte, és mélyen a szemembe nézett.

A következő pillanatban úgy éreztem, a testem puha, tollas szárnyakat növeszt – felemelkedtem a talajról, és hasítani kezdtem a balzsamos levegőt. A város alattam tűhegynyire zsugorodott, de én csak szálltam egyre és egyre feljebb…

Aztán hirtelen újra a tetőn találtam magam, Castiel mélykék, igéző tekintetébe bámulva.

– Ez… – Kerestem a szavakat, de nem találtam egyet sem, ami leírhatta volna az érzéseimet.

– A zuhanás is hasonló – szólalt meg Castiel. – Csak át kell adnod magad az érzésnek.

Megbabonázva aprót bólintottam, és közelebb léptem a peremhez. Ahogy lenéztem, ezúttal már nem azt láttam, milyen magasságból fogok szörnyet halni, hanem mennyi ideig élvezhetem az arcomba csapódó szelet.

Még utoljára végignéztem a városon, és felidéztem az elmúlt napok minden egyes apró pillanatát, aztán előrébb léptem egyet, kitártam a karom, és a mélybe vetettem magam.

Összerándultam, ahogy a testem automatikusan is a becsapódást várta. Ám ahelyett, hogy ez történt volna, a testem valami puhát érzékelt maga alatt.

– Sikerült? – kérdeztem csukott szemmel, erőtlen hangon.

– Ó, hála az égnek – hallottam meg egy megkönnyebbült hangot magam mellől. Résnyire nyitott szemekkel próbáltam felülni, de elgyengülten csuklottam vissza.

– Maradj nyugton, Vania, rengeteg vért veszítettél. Mondjuk ha Sioux Fallsban is nyugton maradtál volna, most nem hevernél itt, mint egy rongybaba – morogta valaki érdes hangon. Az agyam lassabban forgott a kelleténél, beletelt egy kis időbe, amíg felfogtam a mondatot és azonosítottam a hangot.

– Dean… – leheltem halkan. Hirtelen belém villant a mellettem alvó békés és kedves Dean, és már ott tartottam, hogy erőnek erejével is felküzdöm magam, hogy legalább megölelhessem, amikor eszembe jutott, hogy ez már nem az a világ.

– Itt vagyok melletted – mondta némi hezitálással, és megfogta a jéghideg kezemet, hogy érzékeltesse is. – Most pedig hazaviszünk, jó? – kérdezte kedvesebb hangon.

– De a dzsinn… – kezdtem bele, de a mondat végére elfogyott az erőm.

– Már rég halott, Sam elintézte – válaszolta Dean megnyugtatóan.

– A többiek jól vannak? – préseltem ki magamból.

– Cass épp most zsuppolta el őket a kórházba. Jó, ha van veled egy sebesen röpködő angyalka. – Bár nem láttam tisztán, esküdni mertem volna, hogy elmosolyodott, mire az én szám is halvány mosolyra húzódott.

Tompán érzékeltem, ahogy Dean a lábam alá nyúl, és óvatosan felemel. A fejem a vállára csuklott, és a világ ugrálni kezdett a szemem előtt, de minden erőmmel küzdöttem a rám nehezedő sötétség ellen.

– Sajnálom… – kezdtem bele motyogva, de aztán a külvilág zúgó hangja elhalt körülöttem, és magamra maradtam a sötétségben.

(Rolling Stones - Play with Fire)

Remegve, izzadtságtól nyirkosan ébredtem fel. Ezúttal nem emlékeztem pontosan, hogy mit álmodtam – az egyetlen, ami megmaradt bennem, az egy kéken világító szempár volt.

Ahogy a zihálásom átcsapott egyenletes légzésbe, az agyam végigfuttatta bennem a történéseket. Az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem, hogy mekkora egy hülye vagyok – hogy az istenbe gondolhattam, hogy egyedül képes vagyok elbánni bármilyen lénnyel? Elbíztam magam, és ez majdnem az életembe került.

Miután gondolatban a sárga földig szidtam magamat és az egómat, eszembe jutott, hogy kinek is köszönhetem első sorban az életemet.

– Cass, hallasz? – suttogtam bele a szoba némaságába. – Szeretném neked megköszönni, amit értem tettél… – folytattam, reménykedve benne, hogy hallja.

– Nincs mit megköszönnöd – szólalt meg mellőlem Castiel, mire ijedten odébb ugrottam.

– Sajnálom, nem akartalak megijeszteni – nézett rám az angyal bocsánatkérően.

– Se-semmi, csak egy kicsit meglepődtem, hogy ilyen gyorsan ideértél, ennyi az egész – makogtam zavarodottan, de aztán vettem egy nagy levegőt, és összeszedtem magam.

– Köszönöm, hogy rávilágítottál a valóságra, és segítettél leküzdeni a félelmemet – mosolyogtam rá halványan.

– Mindenki követ el hibákat, Vania. A te bűnöd csak annyi volt, hogy nehezen engeded el azokat, akiket szeretsz – válaszolta Castiel mély hangon.

Egy pár percig csöndben emésztettem magamban az angyal szavait, és éreztem, ahogy a bűntudat szorító érzése lassan gyengülni kezd bennem.

– Tényleg nagyon köszönöm – mondtam még egyszer mélyen a szemébe nézve. A tekintete visszaidézte bennem a tetőn átélt, leírhatatlan pillanatokat, és a szám akaratlanul is mosolyra húzódott.

– Igazán irigyellek érte, hogy te képes vagy akármikor repülni, és átélni a teljes szabadság érzését. Most kicsit úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt madár. – Mondat közben önkéntelenül is megdörzsöltem a lapockám, ahol a Castiel által adott képzeletbeli szárnyak kezdődtek, de most csak a nyirkos bőrömet éreztem az ujjaim alatt.

– A szárnyak nem szabadsággal járnak együtt, hanem a teljes alávetettséggel. A Winchesterek segítettek abban, hogy belássam, a szabad akarat a kulcsa mindennek – mormolta Castiel a kezére bámulva.

– Hát, igen, Deanék sok mindenre képesek – motyogtam az orrom alatt.

Deant említve az arcomat hirtelen elöntötte a pír – a testem visszaidézte azokat a pillanatokat, amikor a lehető legintimebb testtájaimat térképezte fel, és az érzés akaratlanul is kellemesen borzongva futott át rajtam. Castiel tekintetét látva rájöttem, hogy pontosan tudja, mi járhat a fejemben, és lesütöttem a szemem.

– Öhm, Cass… – kezdtem bele motyogva. – Ha lehet, Deannek ne említsd, amit… láttál, mikor… tudod – hadonásztam a kezeimmel magam mellé mutatva.

– Micsodát? – kérdezett vissza az angyal értetlenül.

– Hát, hogy… egy ágyban aludtunk. Mert hát csak aludtunk. Tudod, barátilag. – A zavarom a tetőfokára hágott, és éreztem, ahogy az arcom lángolni kezd.

– Persze. Nem mondom el neki, hogy együtt aludtatok – mondta kiismerhetetlen hangon.

– Kösz – motyogtam lesütött szemmel.

– Most mennem kell, de hamarosan találkozunk – mondta az angyal, és mielőtt még akár egy szót is szólhattam volna, halk suhogást hallottam, és Castiel köddé vált.

Kényelmetlenül fészkelődtem az ágyban – próbáltam visszaaludni, de a testem kipihentnek nyilvánította magát. A dzsinn által beszúrt tű nyoma a csuklómról varázslatos módon eltűnt, és erősen gyanítottam, hogy Cass meggyógyított, miután elájultam. Magamban elmondtam egy újabb köszönömöt felé, aztán nagyot nyújtózkodva kimásztam az ágyból, és elindultam lefelé.

A házban csönd és sötétség honolt. Akaratlanul is megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat – úgy éreztem, nem vagyok még képes szembenézni a Winchesterekkel.

Legszívesebben elmentem volna futni, hogy egy kicsit kiürítsem az agyam, de tudtam, hogy ez nem a legjobb ötlet – főleg a kis kalandom után –, így inkább halkan kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem a csendes, langyos éjszakába.

Az Impala a ház előtt parkolt – egy hirtelen ötlettől vezérelve benyomtam a benne lévő kazettát, mire halkan egy Rolling Stones szám szólalt meg. Kivéve az anyósülésen heverő bontatlan üveg sört, felültem a kocsi motorháztetejére, és bámulni kezdtem a csillagos eget.

Annyira magamba merültem, hogy újfent ijedten rezzentem össze, mikor valaki mellém ült.

Dean nem nézett rám – ő is az eget tanulmányozta. Miután majdnem tíz percet ültünk néma csöndben, nem bírtam tovább, és ránéztem.

– Igazad volt az elejétől fogva, a vadászat nem kezdőknek való. Annyira sajnálom… – kezdtem bele, de Dean félbeszakított.

– Tévedtem – mondta érdes hangon, és egy pillanatra belenézett a szemembe.

– Tessék? – kérdeztem vissza zavarodottan.

– Nem volt igazam azzal kapcsolatban, hogy nem lehet jó vadász belőled. – A hangja gyengéd volt, és ez a tónus előhozta bennem az álmomban is érzett kellemes bizsergést. Feltűnésmentesen és kelletlenül csíptem a combomba, hogy az érzékeim másfelé terelődjenek, és szerencsére a halvány fájdalom és összezavarodottság győzedelmeskedett.

– De hát a dzsinn elkapott, és ha nem találtok meg, meghalok – mondtam összevont szemöldökkel, arra várva, hogy Dean komoran elneveti magát, és elmond mindennek.

– Nem azt mondtam, hogy tökéletes vadász vagy már most, csak azt, hogy megvan benned a szikra – mondta, majd, miután továbbra is értetlenül meredtem rá, felém fordította a fejét, és feltette azt a kérdést, amit a legkevésbé sem akartam hallani: – Milyen illúziót adott neked a dzsinn?

– A tökéletes életet – válaszoltam kisvártatva, ahogy hagytam, hogy újra elárasszanak az emlékek. – Az egyetemi vizsgazáró bulin tértem magamhoz, ahol ott volt minden barátom, aztán hazavittél – szaladt ki a számon, de azonnal korrigáltam magam, mielőtt még feltűnhetett volna Deannek –, vagyis hazamentem, és másnap a szüleimmel voltam. Anya a kedvencemet sütötte, és végignevettünk a napot. Olyan volt, mint régen, mikor hazamentem az egyetemről – sóhajtottam fájdalmasan.

– Semmi szőke herceg fehér lovon? – kacsintott rám Dean pajkosan, mire megrándult az arcom, de ez a sötétben szerencsére rejtve maradt.

– Nem, semmi ilyesmi. Csak a barátaim, a szüleim és én – mondtam nagyot nyelve.

– Hát, én azért kaptam bónuszba egy dögös ápolónőt is – mondta kaján hangon.

– Téged kapott már el dzsinn? – néztem rá hatalmas szemekkel.

– Jó pár éve, igen – bólintott Dean megerősítésképpen.

– Hogy szabadultál ki? – kérdeztem elámulva.

– Miután elhittem, hogy ez nem a való világ, magamba döftem egy kést – pillantott felém, és a tekintetében egy pillanatra megvillant a fájdalom.

– Te mit kaptál? – kérdeztem csendesen.

– A tökéletes életet – ismételte a szavaimat. – Nem attól volt tökéletes, hogy minden rendben volt benne – például Sam utált eleinte – de anya és Jess élt, én pedig egy autószervízben dolgoztam, bónuszként pedig volt egy lakásom, ahol egy gyönyörű nő várt rám. Nem voltak démonok, szellemek, vérfarkasok vagy vámpírok… minden normális volt – mondta leplezetlen vágyakozással a hangjában, majd kivette a kezemből a sört, és meghúzta az üveget.

Hosszú pillanatokig mindketten magunk elé meredtünk – biztos voltam benne, hogy most Dean ugyanúgy megpróbálja elhinni legalább pár pillanat erejéig, hogy ez az élet még megadathat nekünk, mint ahogy én is.

– Épp ezért mondtam, hogy még jó vadász lehet belőled – szólalt meg végül rekedtes hangon. – Képes voltál otthagyni mindent és mindenkit. Rengetegen ott halnak meg, hamis boldogságba ringatva magukat, de te kiléptél. Lehet, hogy nekem másodszorra már nem lenne erőm hozzá – rázta meg a fejét lemondóan, és újra meghúzta az üveget.

– Köszönöm – szólaltam meg nagy sokára, miután megemésztettem a szavait, és ránéztem.

– Majd akkor köszönj meg akármit is, ha életben maradtál – mosolyodott el Dean finoman, majd nagyot sóhajtva leszállt az autóról.

– Gyere, próbálj meg aludni, holnap kemény nap vár mindannyiunkra – intett a fejével a bejárat felé.

– Miért, mi lesz holnap? – kérdeztem gyanútlanul.

– Lehet, hogy Sam jó vadász, de nem elég kemény edző. Hidd el, a holnap után könyörögni fogsz, hogy hadd ne kelljen megölnöd azt a démont – vigyorgott rám.

– Már alig várom… – forgattam meg a szemem lemondóan, de azért mikor hátat fordított nekem, megengedtem magamnak egy apró mosolyt. Jó érzés volt tudni, hogy most már mindkét Winchester teljes mellszélességgel mellettem áll.

Mikor másnap estefelé levegőért kapkodva feküdtem a földön, felettem a vigyorgó Deannel, be kellett vallanom magamnak, hogy Deannek majdnem igaza lett – volt egy-két pillanat, amikor azt kívántam, bárcsak abbahagyná már a kínzásomat. De amikor éreztem, hogy az akaratom gyengülni kezd, elég volt csak egy másodpercre magam elé idézni a démon arcát, és máris kétszeres erővel csináltam tovább a kiszabott, könnyűnek egyáltalán nem nevezhető feladatokat.

– Ma elmarad az edzés – lépett be Dean kora reggel a konyhába, ahol már egy bögre kávéval vártam.

Egy hónap telt el azóta, hogy Castiel visszahozott a való világba – borzalmasan nehéz és fárasztó egy hónap, de nem bántam.

A napirendem majdnem minden nap ugyanaz volt – kora reggeli ébresztő, kávé, futás a közeli erdőben, majd reggeli, végül pedig kemény edzés egészen a Sam által összedobott, vagy éppen rendelt ebédig, utána pedig újabb edzés. Ha még maradt némi erőm, esténként a srácokkal beszélgettem, hogy utána aztán félholtan essek be az ágyba.

– Mi? Hogy-hogy? – kérdeztem meglepődötten. Meg sem fordult a fejemben, hogy Dean szívjóságból ad nekem egy szabadnapot, így várakozó arccal néztem rá.

– Garth a segítségünket kérte egy elég kemény ügyben. Már így is egy csomót átpasszoltunk a többi vadásznak, most nem maradhatunk ki a buliból – kortyolt bele Dean a kávéba.

Egy pillanatra feléledt bennem a tűz, hogy velük menjek – szerettem volna már élesben bevetni az eddig szerzett tudásomat. Ám a tüzet egy másodperc alatt elfojtotta az emlékkép, ahogy a dzsinn kék szemei rám villannak. Inkább tartogatom az erőmet a démonra.

– Hát, akkor jó vadászatot – nyomtam el egy ásítást sikertelenül, így a szavaimból csak egy szétfolyt massza hallatszott.

– Oké, neked is boldog karácsonyt – vigyorgott rám Dean csipkelődve.

Amióta Dean mellém állt, a kapcsolatunk megváltozott. Azelőtt is tudtam, hogy számíthatok rá, de most már olyan szintű bizalmat éreztem felé, amit eddig talán csak a szüleim és a legközelebbi barátaimnál éreztem. Sammel ugyanez volt a helyzet, de vele mégis minden teljesen más volt – lassan, de biztosan egymás legjobb barátaivá váltunk. Mindig tudtunk miről beszélni, és ha mégis meginogtam egy pillanatra, ő volt az, aki újra lelket öntött belém. Rengeteget mesélt magukról – amiket már amúgy is tudtam Chuck könyveiből –, de úgy, hogy láttam közben az arca minden egyes rezdülését, a történetek sokkal valósághűbbé váltak.

Dean azonban más volt. Vele minden pillanatban akaratlanul is izzott a levegő. Az apró flörtök már természetesnek számítottak közöttünk – ám ezek csak szavak formájában maradtak meg, mert, bár kristálytisztán emlékeztem az álombéli Deanre, ez a Dean nem az a Dean volt, még ha nagyon sokban hasonlítottak is egymásra. Egy hatalmas különbség volt köztük – az illúzióbéli Deannek nem kellett mindazzal szembenéznie, amivel a valóságos Deannek igen. És bár Dean minden erejével próbálta takargatni a valódi, mély érzéseit, néha, egy-egy magányos pillanatban mégis kiült az összes fájdalom és fásultság az arcára, vagy épp a szemébe nézve láttam meg a kongó ürességet. Ilyenkor mindig elfogott a megfékezhetetlen vágy, hogy tegyek valamit, de mégis képtelen voltam megmozdulni vagy akár kiejteni egyetlen odaillő szót is – másfelől abban is biztos voltam, hogy Dean nem akarja őket hallani, így inkább csak némán elfordultam, és csináltam tovább a dolgom.

Miután Sam is előbukkant kócosan, álmos szemekkel, még viszonylag nyugodtan megreggeliztünk, majd segítettem összeszedni a srácoknak a szétdobált cuccaikat.

– Nem tudom, meddig leszünk el, de majd hívunk. Ne engedj be senkit, és tudod, minden este só az… – sorolta Dean az Impala mellett állva, de félbeszakítottam.

–  … az ajtók és ablakok elé. Tudom – bólintottam megerősítésképpen. – Azért ti is vigyázzatok magatokra, rendben? – mondtam egy csipetnyi aggodalommal, ezúttal már mindkettejüknek címezve. Sam megnyugtatóan rám mosolygott, míg Dean csak gúnyosan megforgatta a szemét.

– Azért ne kezdj fehér zsebkendőt lebegtetni utánunk – mondta gonoszkodva, mire a vállába bokszoltam. – De azért hiányozni fogok, ugye? – rebegtette rám a szempilláit kislányosan, majd rám kacsintott.

– Ó, hát persze. – Ezúttal én forgattam meg a szemeimet. – Na, elindultok még ma, vagy nekem kell betuszkolni titeket a kocsiba? – kérdeztem tettetett unalommal, mire a srácok szinkronban felsóhajtottak, és beszálltak a kocsiba.

– Telefon! – kiáltott ki még az ablakon keresztül utoljára Sam, majd Dean jó szokásához híven, majdnem maximum sebességgel kifarolt a ház elől, felverve a száraz port. Még hallottam, ahogy a hangszórókból megszólal egy Led Zeppelin szám, majd a kocsi eltűnt a következő kanyarban.

Egy pillanatig csak álldogáltam tanácstalanul – hirtelen ötletem sem volt, hogy mivel foglalhatnám le magam. Aztán egy jóleső sóhajjal a tűző, nyári Nap felé fordultam, míg a fejemben millió, rég elfeledett dolog pörgött le.

Elsőként előrángattam egy régi, kopott takarót az egyik ágyneműtartóból, majd kiterítettem egy megmaradt fűfoltra. Kapkodva ledobáltam magamról a ruhákat, mígnem csak a bugyi és melltartó maradt rajtam – fürdőruha hiányában –, majd kifeküdtem a napra. Hosszan élveztem a cirógató sugarakat, míg a rádióból rég elfeledett slágerek szóltak halkan. Csak akkor tápászkodtam fel, mikor a gyomrom figyelmeztetően megkordult.

Egy gyors fürdés után beültem egy, még az előző roncsautónál is rosszabb állapotban lévő kocsiba – Dean addig bütykölgette, míg nem, még ha lassan is, de képes volt gurulni –, bementem a városba, és megebédeltem egy pubban. Mivel az elmúlt egy hónapban a kapcsolataim leszűkültek a Winchesterekre és a mogorva eladóra, akinél vásárolni szoktam, így ki voltam éhezve némi normális, emberi szóra is. Rögtön szóba is elegyedtem egy fiatal párral, akik nemrég házasodtak össze, és egy Karib-szigeteki nászút helyett azt választották, hogy bejárják az államokat. Rengeteget nevettünk, ahogy visszaidéztek egy-két vicces sztorit az útjukról.

Már esteledett, mikor elköszöntem Paige-től és Kellantől, és visszamentem a roncstelepre. A srácok még nem hívtak – ezek szerint minden rendben ment.

Mikor kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, gyanútlanul hunytam le a szemeimet, felkészülve egy hosszú és kiadós alvásra.

Ám másnap reggel, amikor az izzadtságtól csapzottan és levegő után kapkodva, egy félig elharapott sikollyal a torkomban felültem, fáradtabbnak éreztem magam, mint az elmúlt időben bármikor.

Amióta Dean minden erőmet kisajtolta, a rémálmok megszűntek. Még magam előtt sem mertem kimondani, hogy örökre, de azért mélyen, legbelül bizakodtam benne. Ám most, hogy nem voltam a végkimerülésig hajszolva, az agyam újra szórakozni kezdett velem, és ezúttal még brutálisabban vetítette elém a szüleim házában történteket.

Miután lefürödtem, céltalanul tébláboltam a házban, oda-vissza száguldozó gondolatokkal a fejemben. Semmire sem tudtam igazán koncentrálni – anya sikolya újra és újra belém hasított, és egyszer, mintha láttam volna, ahogy a vér ráfröccsen a nappali falára. Megráztam a fejem, hogy eltűntessem a rémképeket, és inkább feltettem egy porosodó lemezt a régi lemezjátszóra, hogy elnyomja a bennem dúló hangokat.

A Winchesterek még mindig nem hívtak. Eleinte nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de ahogy már esteledni kezdett, aggódni kezdtem. Először Samet hívtam, ám a kedves, ámbár monoton női hang bemondta, hogy az adott szám nem kapcsolható, így áttértem Deanre, majd végül Garthra (akinek a számát Sam gondosan lediktálta nekem vészhelyzet esetére), de mindegyik kisípolt. Már majdnem ott tartottam, hogy szólok Castielnek, de végül mégsem tettem – nem akartam őt feleslegesen zavarni. Talán a srácok olyan helyen vannak, ahol nincs térerő, vagy csak szimplán lemerült a telefonjuk. Úgy döntöttem, ha holnap sem jelentkeznek, hívom az angyalt – addig meg tövig rágom a körmöm.

Már éjjeli egy felé járt, mikor észrevettem, hogy a szemhéjam egyre nehezebb lesz, de küzdöttem a fáradtsággal. Elszoktam már a rémálmoktól, de most, hogy újrakezdődtek, úgy éreztem, még ezerszer borzalmasabbak, mint eddig. Hogy elűzzem az álmosságot, újra körbejártam a házat, benyitogatva minden szobába.

Ahogy beléptem Deanébe, az orromat azonnal betöltötte az illata. Eddig nem is vettem észre, hogy Deannek lenne különösebb illata – parfümöt például tuti, hogy nem használt –, de most mégis elárasztott az arcszesszel keveredett öblítő, és némi benzinszag. Mélyen belélegeztem, és éreztem, ahogy a szívem ideges kalapálása pár ütemmel lassabban kezd verni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leültem az ágyára, és a párnájába temettem az arcom, miközben nagyon reménykedtem, hogy a srácok nem most érnek haza. Tudtam, hogy ez milyen betegesnek nézhet ki kívülről, de csak az érdekelt, hogy az agyam összekapcsolja Dean aromáját a biztonsággal, és az aggodalom kiszáll belőlem.

(Jeff Buckley - Hallelujah)

Álmomban újra Dean lakásán voltunk. Szótlanul feküdtünk egymással szemben az ágyon, és élveztük a másik látványát – Dean szeme nyugodtan csillogott, fájdalomnak nyoma sem volt benne. Élveztem, ahogy a puha ujjai finoman cirógatják az arcomat, míg én a tarkóját simogattam.

Aztán egy pillanat alatt minden megváltozott. A gyomrom összeugrott a levegőben pezsgő félelemtől – nem tudtam, mi történik. Dean szemei továbbra is engem néztek, de a csillogás kihunyt belőle – élettelenül, üvegesen meredt rám. Levegő után kapva markoltam bele a tarkójába, hogy megrázzam őt, de a nyaka ide-oda bicsaklott.

A szoba kellemes félhomálya fenyegető vérvörössé vált, ahogy a falakról lustán vércsíkok csordultak alá. A csend hirtelen megtelt zajjal – a szívem eszeveszett kalapálásával, és hátborzongató placcsanásokkal, ahogy a vér lecsöppent a földre.

– Nem, Dean, nem– motyogtam magam elé félőrülten. – Nem, nem nem – ismételgettem, miközben az arcát tapogattam.

– Vania, ébredj fel! – Dean anélkül szólalt meg, hogy a száját mozgatta volna. A szoba rázkódni kezdett körülöttem, mígnem az egész egyetlen vérvörös körhintává nem változott. Eszeveszetten kapaszkodtam Dean karjába, hogy el ne veszítsem őt is.

– A rohadt életbe, ébredj fel, Nia! Ez csak egy álom!

A hangos kiáltás kettéhasította az éjszaka csöndjét – a szemem felpattant, de alig láttam valamit. Csak egy fél pillanat múlva vettem észre, hogy valami puhát szorongatok – Dean kezét.

– Azt hittem, hogy meghaltál – néztem fel rá tágra nyílt szemmel. Amikor a tekintetünk összekapcsolódott, a zokogás kontrollálhatatlanul tört elő belőlem. Nem törődve semmivel másztam bele az ölébe, és az arcomat a puhára kopott flanelingjébe temettem. Dean halkan ismételgette, hogy „nyugodj meg, itt vagyok, nincs semmi baj”, miközben a hajamat simogatta.

Éveknek éreztem, mire a görcsös zokogás abbamaradt, és képes voltam felemelni a fejem Dean mellkasáról.

– Nem lett volna szabad itt hagynunk téged. Tudhattam volna, hogy újrakezdődik – szólalt meg Dean rekedtes hangon, miután felnéztem rá.

– Nem lehettek velem állandóan, hogy megvédjetek mindentől – mondtam elcsukló hangon.

– De azért megpróbálhatom, nem? – kérdezte szomorú mosollyal.

– Meg – mosolyodtam el én is válaszképpen.

Pár perc múlva Dean alsónadrágban és egy lyukas pólóban mászott vissza mellém az ágyba. A karját átvetette a vállam felett, majd jóval könnyedebb hangnemben megszólalt: – Amúgy egy pillanatra a frászt hoztad rám. Hullafáradtan bevánszorogtam a szobába, és csak annyit láttam, hogy egy fekete valami ide-oda dobálja magát az ágyamban, miközben azt nyöszörgi, hogy „Nem, nem, nem”. Amúgy is, mit kerestél te az ágyamban? – nézett le rám érdeklődve.

– Már baromi fáradt voltam, de nem mertem lefeküdni aludni, így körbejártam a házat. Egy pillanatra leültem az ágyadra, aztán… puff – érzékeltettem. Úgy gondoltam, a párnaszagolgatós részt inkább kihagyom. – Amúgy miért nem hívtatok? – kérdeztem én is felvont szemöldökkel.

– A szellem, amit levadásztunk, bezavart a térerőbe, és képtelenek voltunk telefonálni. Pedig hidd el, vagy ezerszer próbáltuk – mondta bocsánatkérő hangon, majd elnyomott egy ásítást.

– Hagylak aludni. Inkább lemegyek a nappaliba, és olvasgatok egy kicsit – mozdultam meg, hogy kimászom mellőle, de Dean visszahúzott.

– Maradj, hátha sikerül neked is aludnod még egy kicsit – csúszott lejjebb az ágyban, majd fészkelődni kezdett.

– Hát, jó – mondtam némi kétkedéssel. – Jó éjt – pislogtam még rá, és a helyhiány miatt a mellkasára hajtottam a fejem. Dean még elmormogott egy „ébressz fel, ha baj van”-t, aztán a következő pillanatban a légzése lelassult és a szája enyhén szétnyílt. Pár percig még éberen meredtem a takaró redőire, miközben Dean egyenletes szívverését hallgattam, aztán a kép sarkait lassan beterítette a sötét, és átcsusszantam az álommentes, pihentető alvásba.