3. rész

Sziasztok,

Először is,

Bár Magyarországon annyira nem ünneplik, én azért mindenkinek kívánok Jó Halloweeni Mókázást! :)

Újabb szerda, újabb rész - azt hiszem, ezt most már rendszeresnek mondhatom, és ezentúl mindig így lesz. Köszönöm az előző részhez kapott három véleményt, és az újabb rendszeres olvasókat! :)

Kata

Harmadik rész – Rémálmok

(Black Sabbath - Paranoid)

A testem nekicsapódott a falnak, ahogy Mrs. Campbell – vagy akárki is volt ő – a torkomnál fogva nekidobott. A lábammal a levegőben kapálóztam. Ösztönösen a nyakamra fonódó ujjak után kaptam, és teljes erőmmel megpróbáltam lefeszegetni őket, de ez a valami meglepően erősnek bizonyult egy hatvan éves nénihez képest. A tüdőm kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, és éreztem, ahogy a fejembe toluló vér felhevíti a bőrömet. Mrs. Campbell vigyorogva nézte, ahogy kétségbeesetten vergődöm, és még erősebben tartott. A látóperemem szélén fekete pontok ugráltak, és kezdtek beteríteni mindent. Mrs. Campbell pislogott egyet, de a megszokott kék szemek helyett már csak két, fekete szemgödröt láttam.

– Te akartad a nehezebb utat, aranyom – vicsorgott rám. Szavait csak elmosódott zajként hallottam a fülemben doboló vértől, és a testem lassan kezdte megadni magát. A sötétség már szinte mindent elfedett. A kezem erőtlenül lehanyatlott, ahogy kiszállt belőlem minden akarat.

Azonban, mikor már mindent feladtam, az ujjak hirtelen elengedtek. Hörgő lélegzettel habzsoltam a levegőt, és a fal tövébe roskadtam. Heves köhögőroham kapott el, de még azon túl is hallottam a csattanásokat. Megpróbáltam felfogni, mi történik körülöttem, de csak homályos foltokat láttam. Védekezően az arcom elé emeltem a kezem, de több mozgásra nem voltam képes.  Aztán hirtelen csönd lett – még egy utolsó, tompa puffanás, és már csak a saját zihálásom hallatszott. Lassan leeresztettem a karom, és körbenéztem.

Mrs. Campbell előttem hevert – fehér hálóingét vörösre festette a vére, a teste rángatózott, és az eddig fekete szemekben most narancssárga villámok táncoltak.

Tágra nyílt szemmel néztem fel az előttem álló Deanre, aki a kezében egy véres kést tartott.

– Démonok – szólalt meg kissé zihálva, és letörölte felrepedt ajkáról lecsorduló vért.

Egy szót sem tudtam szólni – a sokk megnémított. A tekintetem először a késre, majd az előttem heverő Mrs. Campbellre vándorolt, végül Deanre, akin látszott, hogy türelmetlenül várja, hogy végre megszólaljak.

– Most már biztonságban vagy, elviszlek innen – elégelte meg a várakozást, és a kezem után nyúlt. Erőtlenül nyújtottam felé a karom, de ahogy talpra állított, a lábaim összerogytak, és térdre estem.

– Na jó, ez így nem fog menni – mormolta, és a következő pillanatban már a karjaiban voltam. Ahogy realizáltam, hogy most már nem eshet bántódásom, a fejem a vállára bicsaklott, és elájultam.

– De mit akarhatnak tőle? – A szavak messziről jöttek, mintha víz alatt lennék.

– Sammy, ha még ezerszer megkérdezed, akkor sem tudok rá jobb választ adni, mint a fogalmam sincs – válaszolta egy érdes hang halkan.

– Kutattam egy kicsit utána, de semmi szokatlan. Azon kívül, ami a szüleivel történt, minden normális és hétköznapi. – A hangjuk tisztábban csengett, ahogy egyre jobban visszanyertem az uralmat az érzékeim felett. A szemem megrebbent, és kezdtem felfogni a körülöttem zajló dolgokat.

Egyből tudtam, hogy a motelban vagyok. A dohos szag, és a durva takaró meztelen karom alatt elég árulkodó jel volt. Azt is tudtam, melyik szobájában lehetek – a C-3-ban. Sam és Dean Winchesternél.

Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, de a szobában kellemes félhomály uralkodott, csak az íróasztal kislámpája égett. Sam a szemközti ágyon ült, és engem vizslatott.

– Jól vagy? – kérdezte komolyan, miután észrevette, hogy felébredtem, és elém guggolt.

– Azt hiszem… – suttogtam elhalóan. A torkom sajgott, de máshol nem éreztem fájdalmat. Körbenéztem a szobában, míg Dean mélyzöld szemeivel találkozott a tekintetem. Csak egy dolgot tudtam biztosra az ezernyi zavaros gondolat közül – mégpedig, hogy az életemet köszönhetem neki.

– Köszönöm – nyögtem ki, és próbáltam annyi hálát sűríteni gyenge hangomba, amennyit csak tudtam.

– Ez a dolgom – mosolyodott el, és keresztbefonta a karjait a mellkasa előtt.

– Biztos rengeteg kérdésed van. – Sam, miután megbizonyosodott róla, hogy nem ájulok el újra, visszaült az ágyra. Mindketten várakozóan néztek rám, tapintatosan hagyva, hogy egyedül dolgozzam fel a történteket.

– Démonok. – Ezt nem is kérdésnek szántam. Egyszerűen ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.

– Az, aki rád támadott, nem az ismerősöd volt. Megszállták őt, és minden, amit tett, vagy mondott, a démon miatt volt – adott magyarázatot Sam. – Mondott valamit, mielőtt neked esett?

– Ez nagyon fontos lehet – szúrta közbe Dean komolyan.

– Én... - nem is emlékszem rá, akartam mondani, amikor újra felhangzottak bennem Mrs. Campbell – vagyis a démon – szavai. – El akart vinni a Mesteréhez – néztem fel rájuk értetlenül.

– Nem nevezte meg? – csapott le azonnal Dean, vibráló izgalommal a hangjában.

– Nem – ráztam a fejem –, csak azt, hogy majd ő meggyógyít, ha megsérülnék. Ja, és hogy nem fog örülni, amiért a Winchesterekkel „barátkozom” – tettem idézőjelbe a szót.

– Hát azt nem csodálom – horkantott fel Dean vigyorogva. – Egy pár rohadékot már visszaküldtünk a pokolra – és igen, szó szerint a Pokolra gondolok – válaszolt ki nem mondott kérdésemre.

– Szóval létezik... – nyögtem ki. Most jött el az a pillanat, hogy megpróbálom elfogadni a természetfeletti létezését. Bár, tekintve a kajáldában történteket, már nem is ment olyan nehezen, bár még mindig az egész egy nagy, őrült massza volt.

– Bizony. És hidd el, nem egy kellemes hely. – Dean arca elsötétült, és alig észrevehetően megdörzsölte a vállát.

– De ha ez megnyugtat, Mennyország is van. Angyalokkal együtt. – Sam tényleg próbált nyugtató hangon beszélni, de nem sokat segített vele. Pokol, Mennyország, démonok, angyalok. Szóval minden létezik, amiről eddig azt hittem, csak azért találták ki őket, hogy az embernek legyen miben hinnie. Kinek ebben, kinek abban.

– Nem akarok hangulatromboló lenni – kezdett bele Dean, miután egy percre néma csönd telepedett közénk –, de minél hamarabb le kéne lépnünk innen. Nem kell hozzá sok idő, és valaki észre fogja venni Pokolbéli barátaink közül, hogy az egyikük kipurcant. Én visszamegyek, és eltűntetem a nő hulláját, meg elhozom a cuccaidat, addig Sam mesél neked egy kicsit arról, hogy mibe is csöppentél egészen pontosan – mondta, de választ sem várva eltűnt az ajtó mögött.

– Megértem, hogy vannak kétségeid velünk kapcsolatban, de hidd el, mi a jó fiúk vagyunk. Meg akarunk védeni téged – nézett a szemembe komolyan Sam.

– Én… nem is tudom, mit mondjak – dadogtam. – Menjek veletek? De hova? – néztem rá elképedve.

– Még én sem tudom, Vania – válaszolta összeráncolt homlokkal. – De Deannek igaza van. Ha nem megyünk el innen minél gyorsabban, észre fogják venni, hogy valami nincs rendben, és akkor már nem csak egy jön.

– Ez az egész őrület – nyögtem ki.

– Tudom – tette rá a kezét a vállamra. – De nincs más választásunk.

Hosszú percekig ültem némán, próbáltam kibogozni kusza gondolataim fonalát. Tudtam, hogy igazuk van – veszélyben vagyok. Bár fogalmam sem volt arról, hogy ki, vagy inkább mi által, de egy eddig rejtve maradt érzékem is ezt súgta.

Hirtelen kicsapódott az ajtó ­– ijedten megugrottam, de lassuló pulzussal nyugtáztam, hogy csak Dean tért vissza. A keze újfent véres volt, és a farmerján is jóval több szakadás látszott, mint eddig.

– Mi történt? – kérdezte Sam felvont szemöldökkel.

– Volt még egy rohadék Vania lakása előtt – válaszolt, miközben megpróbálta lemosni a kezére ragadt vért a mosogatónál –, de elintéztem – fordult hátra egy elégedett vigyorral. – Kezdj el pakolni, Sammy, ideje elhúzni innen a csíkot.

– Hova akarsz menni? – kérdezte Sam, de közben már el is indult a szoba túlsó felébe a fal mellé dobott khakizöld táskáért.

– Lehetőleg minél messzebb innen. Nem hiányzik egy újabb verekedés, és szerintem Vaniának is elég volt ennyi mára a halálközeli élményekből – bökött felém a fejével.

Szótlanul néztem, amíg ők összekapkodták a cuccukat, de nem mozdultam. Nem tudtam, mit mondjak, vagy tegyek. Sam vette észre először, hogy csak ülök ott tehetetlenül.

– Figyelj, Vania – térdelt elém, és rátette a kezét a karomra –, nem kényszeríthetlek, hogy velünk gyere, de ha itt maradsz, pár perc múlva megtalálnak. Nem akarhatod ezt – nézett a szemembe kérlelően, és bátorításul bólintott egy aprót.

Az a bizonyos hatodik érzék, mintha megelevenedett volna – hirtelen megvilágította a fejemben uralkodó káoszt, és megmutatta a helyes utat. Némán bólintottam egyet, és hagytam, hogy Sam mosolyogva felhúzzon az ágyról.

Dean határozott léptekkel a már jól ismert kocsihoz ment, és bedobta a csomagtartóba a két táskát az én bőröndöm mellé, majd beült. Kábultan néztem, ahogy Sam megkerüli az autót, és elfoglalja a helyét az anyósülésen. Egy másodperccel később azonban kételyek nélkül, határozottan nyitottam ki a nyikorgó ajtót, és ügyetlenül bekászálódtam hátulra. A kocsi hangosan bömbölve kelt életre, és padlógázzal farolt ki a motel parkolójából. Én csak kibámultam az éjfekete égboltra, és próbáltam elhinni, hogy tegnap este óta az életem öt hónap után újra teljes fordulatot vett.

(AC/DC - Thunderstruck)

Arra keltem, hogy a Nap erősen tűzi az arcomat. Persze, nem erre ébredtem – csak remélni mertem, hogy ezúttal nem sikítottam hangosan. Az álmom ezúttal árnyalatnyit megváltozott – mikor újra szembenéztem a szüleim vérbefagyott arcával, az üveges tekintetek helyett fekete gödrök bámultak vissza rám.

– Minden rendben ott hátul? – szólalt meg Dean rekedten, miután kisöpörtem a hajam az arcomból, és felültem. – Ide-oda vergődtél egész éjszaka. Sam megpróbált felébreszteni, de pofán vágtad – vigyorgott rám a visszapillantó tükörből.

– Egy kicsit megviselt ez az egész „megpróbált megölni egy démon” dolog – válaszoltam álomittas hangon, némi iróniával. Szóval nem sikoltoztam. Fejlődöm, ezt el kell ismernem.

– Kezdj hozzászokni. Nem is tudom, mikor álmodtam utoljára másról – sóhajtott fel vágyakozva.

Nem akartam felvilágosítani, hogy nem vagyok kezdő rémálmok terén, így inkább csak csöndben maradtam, és elkezdtem feltérképezni a külvilágot.

Az országúton száguldottunk. A táj kopár volt, sehol egy tábla, ami jelezné, merre is járunk. A rádióból halkan szólt a zene, mégis felismertem – AC/DC – Thunderstruck. Halványan elmosolyodtam, ahogy akaratlanul is eszembe jutottak a régi hétvégéim. Apa dél körül berakta ezt a számot maximális hangerőre, és addig nem kapcsolta ki, míg elő nem kászálódtam az ágyból.

A szemeim hirtelen megteltek könnyel, de gyorsan megdörzsöltem őket. Nem fogok sírni. Nem tehetem, ha nem akarom megismételni a raktárban történteket.

– Nem zavar a zene? – szakított ki Dean a gondolataimból.

– Nem, szeretem ezt a számot – mosolyogtam rá.

– Akkor jó, mert nem tűrök el semmi mást az én Bébimben, csak normális zenét. És ez alatt értek mindent, ami még 1969 előtt jött ki – mondta, majd végigsimított a műszerfalon.

– A te… Bébid? – nevettem fel hangosan.

– Komolyan mondja – szólalt meg az eddig alvó Sam kásás hangon az anyósülésről.

– Ez egy 1967-es Chevy Impala, és igen, ő az én Bébim. – Dean hangja sértődötten csengett, és láttam a visszapillantó-tükörből, ahogy összehúzott szemöldökkel néz rám.

– De hát ez csak egy autó – bukott ki belőlem, mielőtt még végiggondolhattam volna. Dean arca még jobban elkomorult.

– Nem úgy értette, kicsikém – súgta oda a kormánynak, majd tüntetően az utat kezdte el pásztázni.

– Szerintem most nem fog hozzád szólni egészen Oklahomáig – sóhajtott fel Sam, és megpróbált nyújtózkodni a lehetőségeihez mérten.

– Nem azt mondtam, hogy nem szép autó, csak mindössze kicsit túlzásnak érzem a Bébi elnevezést – magyaráztam. – Ap… az egyik ismerősömnek – korrigáltam azonnal, mielőtt kimondtam volna az Apa szót – egy 1965-ös Ford Mustangja volt. Ő Szépségemnek hívta, és úgy óvta, mintha egy műkincs lenne, csak különleges alkalmakkor vezette, amúgy meg a garázsban állt.

– Egy ’65-ös Mustang tényleg igazi műkincs – húzta fel a szemöldökét Dean, megszegve a csendtilalmát. – De ti, nők, persze nem értetek ehhez…

Megjegyzés nélkül hagytam ezt a némileg hímsoviniszta kijelentést – már csak azért is, mert igaza volt. Tényleg nem láttam mást ebben a kocsiban azon kívül, hogy csillogó fekete, a bőrülése kényelmes, és meglepően nagy.

– Amúgy hol vagyunk? – kérdeztem pár perc múlva, miután újra csend telepedett közénk.

– Útban Georgia felé – tekerte fel a hangerőt Dean, és hátranyújtott egy térképet. – Egész éjszaka vezettem, szóval még mielőtt odaérnénk, megállunk Chesterfieldben, reggelizünk – hangsúlyozta ki –, te pedig átöltözhetnél valami kevésbé… rövidbe – vigyorgott rám kajánul. Észre sem vettem, hogy az amúgy térdig érő szoknyám most a combom közepéig felgyűrődött, de most gyorsan megigazítottam Dean pillantásainak kereszttüzében.

– És miért is megyünk épp Georgiába? – kérdeztem, miután minden ruhadarab a kellő mértékig takart.

– Személyit, bankkártyát és jogsit kell neked csináltatni – válaszolt Sam hátrafordulva. – Nem használhatod többé sem a Vania Ross, sem az Amy Russou nevet nyilvánosan, mert percek alatt megtalálnak.

– Mióta csináljátok ezt? – kérdeztem elképedve. Ha már irathamisítókat ismernek, régóta lehetnek a… szakmában.

– Ez amolyan családi vállalkozás. Az apánk így nevelt, szóval amióta csak az eszemet tudom, ezt csinálom – válaszolt Dean szűkszavúan.

– És sosem próbáltatok kiszállni? – kérdeztem meggondolatlanul. El sem tudtam képzelni, hogy ez élvezetes lehet számukra.

Mindketten elhallgattak egy pillanatra, és a szemem sarkából láttam, ahogy Dean az öccsére pillant egy másodperc erejéig.

– Én tizennyolc évesen otthagytam a családomat, hogy egyetemre járhassak – szólalt meg Sam. – De négy évvel később elbuktam minden lehetőséget a normális életre, és újra vadászni kezdtem – folytatta az ablakon kibámulva.

– Ne haragudjatok, nem tudtam, hogy ez kínos téma – szólaltam meg feszengve.

– És te? – törte meg a csendet Dean, és hátrapillantott rám.

– És én? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Miért tűntél el a világ színéről öt hónapja? – egészítette ki a kérdését.

Egész testemben összerándultam, de nem hagytam magam szétesni. Elkaptam Sam érdeklődő pillantását, de nem gyengültem el.

– Erről nem szeretnék beszélni – passzíroztam ki magamból, és tüntetően az ablak felé fordultam, hogy még csak véletlenül se jusson eszükbe tovább firtatni a témát.

– Oké. – Dean hangja egy pillanatig bosszúsnak tűnt, de aztán már jóval gyengédebben tette hozzá: – Ne haragudj, hogy felhoztam.

Csak némán megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi baj.

– Mikor érünk oda Chesterfieldbe? – terelte el Sam gyorsan a kínos csöndet, miután végigpásztázta az arcom minden egyes rezdülését.

– Még tíz perc, és ott vagyunk. Reggelizünk, aztán indulunk tovább Georgiába – diktálta, miközben bekanyarodott egy mellékútra.

– És mégis miből éltek? – jutott hirtelen eszembe a reggeliről, és annak való kifizetéséről. – Gondolom, nincs órabéretek, vagy ilyesmi.

– Az nincs, de van egy pár bankkártyánk – vigyorgott rám Dean, és a kesztyűtartóból előhalászott egy dobozt, majd hátraadta.

A lehető legkülönfélébb igazolványok tárultak elém, a dobozt felnyitván. Meg sem tudtam számolni, hány különböző kormányhivatali jelvény hevert benne, bankkártyákkal körbevéve. Ami feltűnt, hogy mindegyiken más név állt – a fiúk fényképével. Csak úgy találomra kivettem egyet, és jobban szemügyre vettem.

– Steven Tyler? – néztem fel hitetlenkedve. – Komolyan az Aerosmith énekesének nevét használod az FBI-os kamuigazolványodhoz?

– Szóval nem csak az AC/DC-t szereted – nézett rám elismerően Dean. – Sammy, le foglak cserélni – vigyorgott rá az említettre, és miután csak egy morcos pillantást kapott cserébe, elnevette magát.

– Mi volt annak a lemeznek a címe, amin megjelent a Hell’s bells c. szám? – nézett rám sanda mosollyal Dean.

– Back in Black – vágtam rá gondolkodás nélkül. 1980 – tettem hozzá vigyorogva.

– Szép – emelte meg a szemöldökét elismerően.

Elégedetten mosollyal az arcomon dőltem hátra. Sam alig hallhatóan morgott valamit arról, hogy mi is a baj a popzenével, de egyikünk sem reagált rá.

Negyed óra múlva már egy étteremben ültünk – bár csak jóindulattal mertem annak nevezni, tekintve, hogy alig különbözött a Jeff’s Hamburgerstől. Még az étlap is ugyanazt tartalmazta. Alig bírtam elrejteni a fintoromat, mikor kényszeredetten rendeltem egy kis adag palacsintát, miközben Dean csillogó szemekkel kért egy dupla adag kolbászt jól átsütve, Sam pedig az enyémhez hasonló arckifejezéssel végül a saláta mellett döntött. Ahogy meghozták a rendelést, Dean nekiesett a reggelijének, és újfent elképedve néztük, mennyit bír egyszerre a szájába tömni. Bár az övé volt a legnagyobb adag, mégis ő végzett elsőként. Jólesően megsimogatta a hasát, de közben fél szemmel a megmaradt palacsintámat leste.

– Kéred? – toltam felé a tányért, miután egyre feltűnőbben mustrálta a tányéromat.

– Most, hogy így megkérdezed… – válaszolt, és villámsebességgel lecsapott. Samből és belőlem egyszerre robbant ki a nevetés, Dean csak értetlen arccal nézett fel, miközben a juharszirup végigcsorgott az állán.

– Most mi van? – kérdezte értetlenül, teli szájjal.

– Hihetetlen vagy – ingatta a fejét Sam lemondóan, de a hangsúlyán érződött, hogy már rég elfogadta a bátyját olyannak, amilyen.

Dean csak vállat vont, és folytatta tovább a zabálást.

Fél óra múlva, immár átöltözve ültem vissza a hátsó ülésre, hogy újra nekivágjunk az országútnak. Dean láthatóan kisimult, és az elégedettség minden jele megmutatkozott rajta. Elgondolkodtam, hogy vajon milyen igényei lehetnek, ha az alapvető alvás, és valami ócska kajáldában bedobott reggeli máris kielégíti a vágyait – de inkább nem hoztam szóba.

Egészen az éjszakába nyúlóan száguldottunk Georgia felé. Sam és Dean azt találgatták, vajon ezúttal mivel kerülhettek szembe, és mi az én részem az egészben, de miután olyan szavak hagyták el a szájukat, amiket még életemben nem hallottam, inkább kibámultam az ablakon, és hagytam, hogy az agyam végigpörgesse az elmúlt huszonnégy óra alatt történteket.

Őrület. Nem találtam jobb szót rá. Mégis, nem azt éreztem, amit kellett volna – vagyis amit hittem, hogy kellene éreznem.  A tegnapi bizonytalanságom ellenére most már pontosan tudtam, hogy jól döntöttem. A belsőm vibrált az izgalomtól, a vérem száguldott az ereimben – olyan érzés volt, mintha egy hosszú kóma után tértem volna magamhoz.

Öt hónapon keresztül minden egyes nap az elviselhetetlen fájdalommal keltem, és úgy feküdtem, hogy tudtam, újra át kell élnem azt. Bár próbáltam elterelni a figyelmem, mégsem tudtam teljesen kiirtani magamból – elég volt egy név, egy hangsúly, vagy akár csak egy illat is, és máris észrevétlenül beszivárogtak a gondolataim közé. Most azonban minden megváltozott – és mindez akkora őrültségnek tűnt, hogy már nem is rémített meg.

– Vania? – fordult hátra Dean, és úgy nézett rám, mint akitől vár valamit.

– Igen? – kaptam fel a fejem, kizökkenve a saját kis világomból.

– Azt mondtam, hogy majd csak holnap reggel megyünk el Arnie-hoz, és addig kiveszünk egy motelszobát.

– Persze, oké – vágtam rá. Őszintén szólva nem bántam, hogy a ma éjszakát már nem az autóban töltöm.

Pár percig még némán róttuk Atlanta utcáit, míg meg nem láttuk a villódzó neonfeliratot. Elgémberedve kászálódtam ki a kocsiból, és már nem is vágytam semmi másra, mint egy gyors tusolásra, és puha ágyra.

– Egy három ágyas szobát szeretnénk kivenni – mondta Sam az öreg recepciósnak, aki furcsán végigmért minket. Végül is mit akarhat két férfi és egy nő éjszaka, hármasban, egy szobában?

– Már kiadtuk az összeset – szólalt meg végül mogorván, rekedtes hangon. – Csak egy franciaágyas, és egy egyágyas szobánk van.

– Fantasztikus – morogta Dean lemondó pillantással.

– Semmi baj, srácok, szívesen alszom egyedül – szólaltam meg. Még kapóra is jött – így nem kell félnem attól, hogy másnap reggel kérdezősködnek, miért dobáltam magam végig az éjszakán.

– Nem hagyhatunk egyedül – szólt közbe Sam. – Nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy nyomunkat vesztették – nézett a szemembe nyomatékosan. Fél szemmel láttam, ahogy a recepciós a fülét hegyezi pletykaéhesen, így csak bólintottam egyet, igazat adva nekik.

– Akkor most már csak azt kell eldönteni, ki alszik egyedül – sóhajtott fel Dean. Szó nélkül a zsebébe nyúlt, elővett egy érmét, majd feldobta.

– Fej vagy írás? – nézett fel Samre, miután elkapta, és a kézfejére szorította az ötcentest.

– Írás – válaszolt a kérdezett rövid mérlegelés után. Dean elvette a kezét, majd egy szó nélkül Sam kezébe nyomta az egyágyas szoba kulcsát.

Kissé rémülten néztem Sam után, miután egy „Jó éjt!”-tal kisétált az ajtón. A szemem sarkából Deanre pillantottam. Valahol mélyen reménykedtem, hogy Sammel kerülök egy szobába – már az első találkozásnál is úgy találtam, hogy kettejük közül ő a tapintatosabb és együttérzőbb, mostanra pedig már számos közös vonást felfedeztem kettőnk között. Dean már más helyzet volt – távolinak éreztem, a rockzenén kívül semmi közös nevezőt nem találtam kettőnkben.

A szobába érve egyből elindultam a fürdő felé, és a ruháimat lekapkodva beálltam a tusoló alá. Nem hagytam magam sokáig kényeztetni – a forró víz ellazította az utazástól merev izmaimat, és mérhetetlen álmosság tört rám. Csak akkor döbbentem rá, hogy nem hoztam be magammal a pizsamának szánt pólót és rövidnadrágot, mikor ott álltam egyetlen, meglehetősen rövid törülközőbe csavarva. Nagyot sóhajtva nyitottam ki az ajtót, remélve, hogy Dean figyelmét valami lefoglalja – de tévednem kellett. Az ajtónyitásra azonnal felkapta a fejét, és alig észrevehetően végignézett rajtam, majd megakadt a tekintete fedetlen combjaimon. Egy pillanatra féloldalas vigyor villant fel az arcán, aztán elkapta a tekintetét, és megköszörülte a torkát. Éreztem, ahogy elpirulok, és mielőtt még megszólalhatott volna, kikaptam a bőröndből a pizsamát, és visszasiettem a fürdőbe.

Kellett még pár pillanat, mire az arcom visszanyerte a normális színét, és még újabb öt perc, mire visszamertem menni. Mikor végre rászántam magam, rá se nézve Deanre, bebújtam az ágyba, és nyakig magamra húztam a takarót. Ezúttal Dean megengedett magának egy halk nevetést is, majd ő is bezárkózott a fürdőbe. Nekem csak egy gondolat dübörgött végig az agyamon – határozottan jobb lett volna, ha Sam aludna mellettem ma éjszaka. Fél kézzel lekapcsoltam a még égő kisvillanyt, és megpróbáltam tudomást sem venni a vízcsobogásról, és Dean alig hallható dudorászásáról. De a fáradtságot, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is űzte ez a kis közjáték, és éberen feküdtem még jó húsz perccel később is, mikor Dean végre abbahagyta a fürdést. Bár azonnal behunytam a szemeimet, alvást tettetve, ahogy kijött, de három másodperccel később reagáltam, mint kellett volna, így akaratlanul is szemrevételezhettem őt félmeztelenül. Meg kellett állapítanom, hogy a teste tökéletes, és ettől a kósza gondolattól újra elöntötte az arcomat a vér. Éreztem, ahogy benyomódik mellettem az ágy, és Dean elégedetten felsóhajtott.

– Jó éjt – mondta, és bár nem láttam, le mertem volna fogadni, hogy a vigyor még mindig nem tűnt el az az arcáról.

– Neked is – morogtam vissza bosszúsan, és erőnek erejével próbáltam koncentrálni, hogy végre elaludjak.

(Supernatural OST - Blood drops falling on my head)

Ugyanaz a kép: remegve álltam álltam a folyosónkon. Nem volt erőm ellenállni – elgyengülve hagytam, hogy a testem bevezessen a nappaliba. Ezerszer átéltem már ugyanezt a pillanatot, mégis, minden alkalommal olyan érzés volt látni a szüleimet vérbe fagyva, mintha a fájdalom ezernyi éles késsel szaggatna darabokra. Próbáltam felkészülni, de döbbenten torpantam meg, mikor belépve az ajtón, más látvány fogadott.

A szüleim a kanapé előtt álltak, és meleg mosollyal néztek rám. Ledermedve bámultam rájuk – képtelen voltam hinni a szememnek.

– Már vártunk rád, kicsim – szólalt meg anya csengő hangon, és kinyújtotta felém a kezét. Botladozva léptem feléjük, de ahogy megéreztem édesanyám ismerős illatát, ami keveredett a virágillattal és öblítővel, nem tudtam visszafogni magam, és a karjaikba vetettem magam. Zokogva öleltem őket olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Mélyen beszívtam az illatukat, és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák mindkettőjük vállát.

Ám a következő pillanatban minden megváltozott. A szoba hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett, és egy idegen erő kiszakított a szüleim karjából. Ösztönösen kézzel tompítottam az esést. A virágillatot felváltotta a gyomorforgató vérszag – ezúttal sokkal erősebb volt. Felpillantva szembe találtam magam a tükörrel, és még a sikoly is belém szorult, mikor észrevettem, hogy a szemeimből könnyek helyett vérpatakok csordogálnak.

– Kicsim – szólalt meg mögöttem egy reszelős hang. Megpördültem, de a látvány, ami fogadott, mindennél borzalmasabb volt.

Anyám karnyújtásnyira állt tőlem, a ruháját mindenhol vér borította, és a tekintete üvegesen meredt rám.

– Te tetted ezt velünk – hörögte eltorzult arccal, miközben elvágott torkából bugyogott a vér, még vörösebbre festve fehér blúzát. Imbolyogva felém indult, és én ösztönösen hátrálni kezdtem, de nekiütköztem valami puhának – az apámnak.

– Miattad haltunk meg – súgta a fülembe vérfagyasztó hangon, és a karomnál fogva magához szorított. Meg sem próbáltam szabadulni – képtelen voltam rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy újra hallom a hangjukat, érzem az érintésüket. Anyám egyre csak közeledett felém, és a szám néma sikolyra nyílt, ahogy megláttam a fekete szemeit…

A világ újra rázkódni kezdett körülöttem, és már csak elmosódva érzékeltem a nappalinkat, apám szorítását, és a tömény vérszagot.

– Ébredj fel, Vania! Hallod? Ébredj már fel, ez csak egy álom! – hallottam meg távoli zúgásként egy ismerős hangot. Csak akkor jöttem rá, hogy már vége, mikor meghallottam a saját, fuldokló zokogásomat.

– Cssss, cssss, már vége, minden rendben – suttogta megnyugtatóan Dean, és egy pillanat múlva megéreztem, ahogy a hátam alá nyúl, és az ölébe húz. Úgy ringatott, mint egy kisgyermeket – a keze a hátamat simogatta ütemesen, és továbbra is csak azt hajtogatta, hogy „minden rendben, nyugodj meg, már vége”. A nyakába kapaszkodva zokogtam tovább. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy ki ő, és talán nem illene a fedetlen mellkasához bújnom – egyszerűen éreznem kellett, hogy nem vagyok egyedül.