2. rész

Sziasztok, 

Eljött egy újabb szerda este, és ezzel együtt a második rész is :). Köszönöm, hogy már most hat rendszeres olvasóm van! :)

Most is nagy szeretettel várom a véleményeteket, ötleteiteket!

Kata

Második rész - Váratlan látogatók

(Deep Purple - Smoke on the Water)

Azonnal megpördültem, és zihálva meredtem az előttem álló alakra. A sötétben alig tudtam kivenni az arcát, de egy másodperc múlva világosság öntötte el a szobát, ahogy valaki felkapcsolta a lámpát.

A két férfi volt az a kajáldából.

Mindketten áthatóan vizslattak, mintha valami különlegeset várnának tőlem, de ehelyett csak riadt pillantásokat kaptak. Hirtelen fogalmam sem volt, mint mondjak. Pisztolyom nem volt, a konyhakés pedig a fiókban hevert, két szobával arrébb...

- Nyugodj meg, nem akarunk bántani - szólalt meg a magas kölyökképű, feltartott kezekkel, mutatva, hogy nincs semmi a kezében. 

- Akkor mégis mit kerestek itt? - szakadt ki belőlem, pillantásommal továbbra is bárminemű fegyver után kutatva a szobában.

- Hát az jó kérdés... - morogta alig hallhatóan az omlettes férfi, aki csak karnyújtásnyi távolságra állt tőlem.

Az érzékeim kezdtek újra beindulni. Az adrenalin hatására az agyam felpörgött, és ha már fegyvert nem találtam, a lehetséges menekülési útvonalakat kezdtem feltérképezni. Ha ki tudnám kerülni az előttem állót... Onnan már csak pár lépés a bejárati ajtó, ott talán már valaki meghallja a sikításomat...

Nem mérlegeltem többet. Léptem egyet jobbra, és láttam, ahogy az előttem álló velem együtt mozdul. Én azonban balra lendültem, és villámsebességgel próbáltam eliszkolni mellette. Egészen az ajtóig jutottam, és már nyitottam is a számat egy kiadós sikolyra, mikor két erős kar körbefonta a derekamat, és felkapott. A meglepettségtől belém szorult a szusz, és már csak azt vettem észre, hogy az ágyra hajítanak.

- Dean, nem volt ez egy kicsit kemény? - kérdezte a fiatalabb.

- Sammy, ha a csaj kiért volna az utcára, tuti sikít, mint az összes többi. Azt pedig meghallotta volna valaki, és hívta volna a rendőrséget, és mára már rohadtul elegem van a zsarukból - válaszolt újfent morogva. 

- Jól vagy, Vania? - szegezte rám a tekintetét az előbb Sammynek nevezett srác. Furcsa módon a hangjából aggodalom sütött, amit nem tudtam mire vélni. 

A nevem hallatán összerezzentem, de bólintottam egy aprót. Mindketten várakozóan néztek rám, továbbra is várva valami reakciót tőlem.

- Szóval, vadász vagy? - tette fel a kérdést Dean, mintha egy megkezdett beszélgetést folytatott volna.

- Hogy... mi? - kérdeztem vissza teljesen értetlenül. A leghalványabb fogalmam sem volt arról, kik ők, és mit akarnak, ha nem bántani. És mi az, hogy vadász vagyok? 

Dean az arckifejezésemet látva összeráncolta a homlokát.

- Hát persze, hogy nem vagy vadász... Akkor nem ezzel a béna trükkel próbáltál volna elfutni. Akkor áruld már el nekem, kérlek, hogy miért kellett átutaznunk fél Amerikát, hogy téged megtaláljunk? Boszorkány vagy, alakváltó, esetleg rougarou*? Mert hogy nem démon, az biztos. - Keményen szegezte nekem a kérdéseket, és összeszűkült szemmel méricskélt.

Hisztérikus nevetésben törtem ki. Boszorkányok, alakváltók, démonok? Kezdtem azt hinni, hogy ők csak a helyi bolondokházából szöktek ki. Azonban Dean pillantása belém fagyasztotta a nevetést, és elhallgattam.

- Azt sem tudom, miről beszélsz - válaszoltam hitetlenkedve.

- Dean - Sam (logikusan következtetve ez volt a Sammy eredeti verziója) a férfi vállára tette a kezét, és a fülébe súgott valamit, amitől az említett arca egy árnyalatnyival kevésbé tűnt kétkedőnek. 

- Na jó, ide figyelj. Hiszünk neked, de valami miatt csak... megkértek minket, hogy keressünk meg téged. Ötlet? Bármi, ami erre magyarázatot adna? - A hangja még mindig feszült volt, ámbár inkább fáradt, mintha ez az egész már az agyára menne, és szeretne minél hamarabb túl lenni rajta.

- A nagyszüleim küldtek? - kérdeztem remegő hangon. Az említésükkel együtt azonnal előjött régi életem minden hozzájuk kapcsolódó pillanata. Ahogy a házukban ülök, miután az történt, és ők némán próbálnak osztozni a fájdalmamban...

- Kik a nagyszüleid? - csapott le kérdésemre Sam.

- Meredith és Erwin Ross - válaszoltam alig hallhatóan, még mindig az emlékeim csapdájában.

- Nem, határozottan nem ők voltak - válaszolt némi mérlegelés után Dean, és egyből eltűnt az arcáról minden remény. Tényleg idegesíthette, hogy még ő maga sem tudja, mit akarnak tőlem.

- Akkor mégis ki küldött? Ashley? Zach? Leona? - soroltam fel párat a barátaim közül, akiknek a mai napig fogalmuk sincs arról, hogy hova tűnhettem. Csak szó nélkül összepakoltam a kollégiumi szobámban, és elmentem.

- Mi sem tudjuk, hogy ki az, csak azt, hogy meg kell téged találnunk mihamarabb. És mivel ez már megvan - mellékesen megjegyzem, te aztán jól el tudsz tűnni a térképről! - Dean hangjába némi elismerés vegyült, mintha ez dicséretreméltó lenne -, már csak azt kéne tudnunk, miért kellett megtalálnunk.

- Ugye nem veszitek zokon, ha bolondnak nézlek titeket? - kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, miután felfogtam a lényegét kusza mondatának.

- Hívtak már rosszabbnak is, drágám - villantott meg egy erőltetett mosolyt Dean, de továbbra is várakozóan pillantott rám.

- Na jó. Fogalmam sincs, mi folyik itt. Nem tudom, hogy találtatok meg, nem ismerlek titeket, és semmilyen boszorkány vagy roug... akármi is az, az sem vagyok - nevettem el magam hitetlenkedve. - Viszont baromi fárasztó napom volt, szóval, ha most lennétek szívesek magamra hagyni, azért felettébb hálás lennék. - Nem hazudtam. Hirtelen egyszerűen elegem lett ebből az egészből, és semmi másra sem vágytam, mint aludni... persze, a rémálmom nélkül. 

Láttam Deanen, hogy legszívesebben felrobbanna a hirtelen hangulatváltozásomtól, és olyan dühös arcot vágott, amitől egy pillanatra megrettentem.

- Neked volt fárasztó napod?! Ötödik hónapja megyünk városról városra, követve a nyomodat, pár órákat aludva a kocsiban, és még csak azt sem tudjuk, miért keresünk! - kiáltott rám, amitől ösztönösen összébb húztam magam. 

- Dean, nyugi! - lépett előrébb Sam, és rám függesztette szürkés-kék szemét. - Mi most elmegyünk, hagyunk pihenni, ami, mint látod, Deannek sem fog ártani. De nem megyünk messze. A motelban megtalálsz minket, a C-3-as szoba a miénk. De ezen a számon bármikor elérsz, ha bármi... furcsaságot észlelnél - ezzel a mondattal együtt egy névjegykártyát nyújtott felém. Egy pillanatig a kezére meredtem, de végül óvatos mozdulattal elvettem tőle.

- Furcsaság? Olyan, ami boszorkányokkal és démonokkal kapcsolatos? - A hangom gunyoros lett, és tudtam, hogy ezt csak a fáradtság miatt merem megengedni magamnak ebben a helyzetben.

- Igen, pontosan ilyen furcsaságra gondolok. De ha esetleg hirtelen hőmérsékletváltozást, furcsa zajokat, eltűnő tárgyakat észlelsz, akkor is. Bármit, ami eltér a megszokottól. - Sam hangja kedves volt, és megállapítottam, hogy kettejük közül ő az, aki jobban ért az emberekhez. Talán ha ő kérdezte volna meg, hogy alakváltó vagyok-e, nem gondoltam volna azt, hogy őrültek, csak szimplán... megsajnáltam volna őket.

- Oké - bólintottam, és fél szemmel rápillantottam a kártyára. - Gilbert Angus, szövetségi ügynök? - néztem fel kételkedve.

Sam - vagy Gilbert? - bocsánatkérően elhúzta a száját.

- Haver, még mindig ezt használod? - nézett rá Dean lemondóan.

- Az igazi nevem Sam Winchester - újra kinyújtotta felém a kezét, ezúttal kézfogás céljából. Most már jóval határozottabban nyúltam felé, és kezet ráztam vele, miközben a nevemet motyogtam. Nehéz volt négy hónap folyamatos Amy Russou-zás után újra Vania Rosst mondani. - Ő pedig a bátyám, Dean Winchester - bökött a fejével a még mindig mogorván álló Deanre, akinek szemmel láthatólag nem tetszett, hogy nem ő beszélhet.

- És nem vagyunk FBI-osak - mosolygott rám megnyugtatóan. 

- Tudom. Ahhoz túl... furcsák vagytok - válaszoltam megengedve egy halvány mosolyt.

- Szóval most már nem őrültek vagyunk, csak "furcsák”. Sammy, máskor rád hagyom az egészet, neked ez sokkal profibban megy. - Dean hátba veregette az öccsét, és már el is indult az ajtó felé.

- Akkor most magadra is hagyunk. És ne feledd, C-3, vagy csak hívj! - tette hozzá Sam, és ő is elindult kifelé.

- Hát, jó. Bár azért remélem, nem lesz rá szükségem. - Sőt, több mint biztos voltam benne, hogy nem lesz. Még mindig a démonoknál voltam leragadva. Hiszen azok nem léteznek - vagy ha mégis, akkor csakis a fiúk fejében.

- Ne reménykedj annyira - morogta Dean már az ajtóban állva.

- Azért tedd el a kártyát - sóhajtott fel újra Sam, és még egy utolsó bizonytalan pillantással együtt kilépett az ajtón, és a bátyja után indult. Még követtem őket a szememmel, amint beszállnak ugyanabba az óriási, fekete autóba, aminek hazafelé jövet nekimentem, majd kikanyarodnak, és eltűnnek a főúton.

Még egy percig összezavarodottan bámultam az üres aszfaltot, de végül győzött a fáradtság. Bőven volt gondolkodnivalóm, de sokkal kényelmesebb lesz az ágyban fekve, mint a nyitott ajtónál állva.

Azonban a tervem csúfos romokba dőlt – ahogy a testem megérezte maga alatt a puha felületet, azonnal kiadta a parancsot, és én mély álomba merültem, mielőtt még eszembe juthatott volna levetkőzni.

(Bad Company - Bad Company)

- Fel akarok ébredni. Vania, meg tudod tenni. Ébredj fel! - Újra ott álltam a nappalink ajtajában. A gyomrom öklendezve ugrott egyet a szagtól, és ha mindez csak egy kicsit is valóságosabb lett volna, biztos hogy a földön végezte volna az a fél alma, amit délután megettem.

Mereven álltam, az összes tagomat megfeszítve, hogy még csak véletlenül se nyúlhassak a kilincs felé. Inkább megvárom itt a reggelt, és a megváltó ébredést. De akármennyire is megfeszültem, a kezem könnyedén kinyúlt, és lenyomta azt az átkozott kilincset… csak hogy ezredszerre is elém tárulhasson a pokol.

Hörgő lélegzettel ébredtem fel, és a sötétben egy szívdobbanásnyi ideig még láttam a vért, ami ott volt mindenhol – a falakon, a padlón, a tükrön szétkenve. A szememre nyomtam a tenyerem, egészen addig, míg a sárga és kék különböző árnyalatai táncoltak előtte. Félve nyitottam ki újra őket, de már csak a saját szobám lehangoló sivársága tárult elém. Zihálva visszadőltem az ágyra, és a plafonra meredtem. 

- Tereld el a figyelmed – súgta egy belső hang, és azonnal eszembe jutottak a tegnapi látogatóim. Sam és Dean, akik démonokról hablatyolnak, és öt hónapja engem keresnek. Egy pillanatra megsajnáltam őket, amiért át kellett kutatniuk a fél országot utánam. De honnan tudták, hogy én vagyok Vania Ross? És hogyan derítették ki a lakcímemet? 

Hosszú percekig próbáltam kitalálni, de csak annyit értem el vele, hogy megfájdult a fejem. Sosem fogok rájönni, amíg ők el nem mondják – de eszemben sem volt megkérdezni tőlük. Bár elhittem, hogy nem akarnak bántani, de azért ez az egész túl zavaros volt ahhoz, hogy jobban belemélyedjek. Nincs szükségem a bonyodalomra, csak az egyszerű hétköznapokra, amik elfeledtetik velem, hogy miért is vagyok itt. Bár sosem gondoltam volna, hogy egy kisvárosi hamburgerezőben fogok dolgozni, most mégis ez volt az egyetlen, ami némi örömöt csempészett az életembe.

Fél évvel ezelőttig a Washingtoni Egyetem bölcsészkarára jártam, művészettörténet hallgatóként. Az életem a tökéletesség peremén táncolt – érdekelt, amit tanulok, voltak barátaim, és én voltam a legesélyesebb egy európai tanulmányi körútra, mint ösztöndíjas. Aztán minden összeomlott.

- Ne gondolj rájuk – súgta újra a belső hangom, ahogy felidéződtek bennem a washingtoni napjaim. Ahogy Ashley-vel és Zach-kel ülünk a Starbucksban, és a gótikáról vitatkozunk, vagy ahogy Glenn fejjel lefelé issza a sört, miközben én a pólóját tartom, hogy fel ne csússzon… Mind-mind emlék, még azelőttről.

Csak ekkor vettem észre, hogy a hajnal beszűrődő fényei egyre aranylóbb csíkot festenek a földön heverő, kupacba gyűrt takarómra. Már fél hét van – ma egész sokat aludhattam, amiért néma hálával adóztam magamnak. 

Beindult egy újabb nap. Arcmosás, öltözés, rövid futás, integetés a szomszédoknak, fogmosás, kávé, zuhanyzás, átöltözés, séta ugyanazon az úton, amin eddig minden egyes nap. Monoton, hamis mosoly Mrs. Jefferson felé, intés Billnek. Ugyanazok a mozdulatok, mondatok – és ennél többre nem is vágyhattam jelenleg.

Aztán egy újabb ajtócsilingeléssel megtört a nyugalmam - Sam és Dean úgy léptek be ide, mintha évek óta ide járnának. Eszemben sem volt odamenni hozzájuk. Már vártam, hogy Janice felbukkanjon, és riszálva kiszolgálja őket, amikor rá kellett jönnöm, hogy ő ma szabadnapos. Csak én vagyok.

Nagy levegőt véve indultam el feléjük, és csak az járt a fejemben, hogy mégis mi a francot akarhatnak tőlem megint. Megígértem, hogy hívom őket, ha szükségét érzem – nem tettem. Tiszta sor. 

- Mit kerestek itt? - A szavak kissé dühösebben törtek elő belőlem, mint kellett volna. Sam újra bocsánatkérően pillantott fel rám, de Dean farkasszemet nézett velem.

- Tudod, Amy - nyomta meg az álnevem -, ez az egyetlen hely, ahol tisztességes reggelit lehet kapni ebben a porfészekben. - Felvont szemöldökkel várta, amíg újra képes voltam megszólalni. Az erőltetett nyugalmamon áttört a düh, és kellett pár másodperc, amíg megbirkóztam vele.

- Nem akarunk semmit rád erőltetni, de Deannek igaza van. A motelban borzalmas a kaja, és nincs több étterem a városban. - Sam továbbra is érthetetlen kedvessége segített egy kicsit lecsillapodni, egészen addig, amíg Dean nem húzta fel a szemöldökét, és nézett rám úgy, mint egy bolondra. Ő nézett rám így. Az, aki alakváltónak hisz.

A szemem sarkából láttam, hogy Mrs. Campbell a kávéscsészéje fölül a hármasunkra pillant. Nem rendezhettem jelenetet a tulaj feleségének legjobb, de egyben legpletykásabb barátnője előtt, a végén még kirúgnának, amiért nem tudok viselkedni a vendégekkel. Újra elnyomtam magamban a dühömet, és egy álmosoly mögé rejtettem.

- Akkor, ez esetben, felvehetem a rendelésüket? - kérdeztem végtelenül kedves hangon.

- Mi a mai ajánlata, kedves Van… akarom mondani, Amy? – vigyorgott rám bűbájosan Dean, mintha ez az apró botlás csupán csak a véletlen műve lenne. Aztán a következő pillanatban felszisszent, és dühös tekintettel Samre meredt, aki minden jel szerint sípcsonton rúgta az asztal alatt. Alig bírtam visszafogni egy mosolyt, amin még én magam is meglepődtem. Itt létem óta csak és kizárólag Mr. Hucksra mosolyogtam teljes szívemből.

- A mai ajánlat virsli bundában, sült krumplival - válaszoltam gyors mérlegelés után. Tapasztalatból tudtam, hogy ez a legrosszabb kaja az egész étlapon, így talán Dean inkább ráfanyalodik a moteles reggelikre, amíg el nem mennek végre.

- Akkor azt kérem - csillant fel a szeme az ajánlatom hallatán, és megdörzsölte a gyomrát.

- Én csak palacsintát kérek… - kezdte el Sam, de közbevágtam.

-… és kávét. Tegnap is ezt kérted - engedtem meg felé egy hálás mosolyt, amiért az előbb leállította a bátyját.

- Szóval a tányér nem véletlenül repült ki a kezedből tegnap, mi? - vigyorgott rám.

- Miután meghallottam a V betűs szót - még úgy is lehalkítottam a hangom, hogy semmi lényegeset nem mondtam ki –, meglepődtem kissé.

- Nem akartunk lebuktatni. Azt sem tudtuk, kit keresünk, csak reméltük, hogy végre megtalálunk. - Sam figyelmen kívül hagyta Dean ütemes ujjdobolását, amivel kétségkívül azt próbálta érzékeltetni, hogy majd azután cseverésszünk, hogy a reggelije egyenes úton vándorol a gyomra felé. 

- Hát, sikerült. Bár fogalmam sincs hogyan, de inkább ne kezdj bele, mert Dean nem örülne neki túlzottan – néztem az idősebb testvérre, aki szüntelenül folytatta a dobolást.

- Dean egy bunkó, ne törődj vele. Reggeli előtt nem lehet vele normálisan beszélni – vetett egy lemondó pillantást az említettre Sam. Ezúttal Dean rúgta meg Samet, aki felháborodva nézett rá.

- Ezt most miért csináltad?! Ez az igazság! 

- Mert csak a hülyék kezdenek dolgozni reggeli nélkül, és ezt neked is ideje lenne megtanulnod, öcsi – vágta rá Dean gondolkodás nélkül, mint egy fontos és betanult alapszabályt. Szemforgatva fordultam el tőlük, de még hallottam Sam visszavágását.

Billhez érve azonban megesett a szívem Deanen – a borzalmas virsli helyett egy újabb rántottát adtam le rendelésként. Azzal a virslivel még a legnagyobb ellenségeimet se büntetném, és Dean bármilyen seggfej tud lenni, nem érdemelte ezt. Erős kávét főztem le nekik, majd a kész ételekkel feléjük lavíroztam.

- És hol a virslim? – kérdezte Dean felháborodva, miután megszemlélte az elé rakott omlettet. – Fel kellett volna írnod – nézett rám mogorván.

- Hidd el… nem akarod te azt - súgtam felé halkan, hogy nehogy meghallják, ahogy a saját főztünket ócsárolom. Egy pillanatig értetlenül nézett rám, majd megvonta a vállát, és egy hatalmas falatot szúrt a villájára. 

- Mmm… Isteni. - Ebből mindössze csak a magánhangzókat értettem, annyira tele volt a szája, de nem zavartatta magát. Még le sem nyelte, már egy újabb adagot tolt a szájába. Sammel találkozott döbbent pillantásunk, de végül csak némán megrázta a fejét, és ő is nekiállt a palacsintájának.

- Nem akarsz leülni? Csak pár percre, amíg megmagyarázunk pár dolgot – tette hozzá Sam gyorsan, mikor látta, hogy Mrs. Campbellre pillantok. Ám a kíváncsiságom felülkerekedett a kirúgásom miatti félelmen, és odahúztam egy széket, majd várakozóan néztem kettősükre.

- Először is, ne haragudj a tegnap estéért. Nem akartuk rád hozni a frászt, de azt hittük, csak nyolckor végzel - nézett rám Sam, miután eltolta maga elől a tányérját.

- Egyáltalán mit kerestetek ott? Nem lett volna egyszerűbb megszólítani az utcán, hogy „Hé, te vagy Vania? Téged keresünk!”? - Úgy döntöttem, most már megkérdezem tőlük. Bár három órával ezelőtt még eszem ágában sem volt akár találkozni velük újra, most, hogy itt voltak, elfogott a kíváncsiság. - Mármint, úgy értem, biztos egyszerűbb lett volna, mint feltörni a zárat… 

- Egy percbe telt - nézett rám Dean, miután megtörölte a száját.

- De az egy dupla zár volt… - hitetlenkedve pillantottam rá, mire elvigyorodott.

- Az évek, meg a gyakorlat mesterré teszi az embert – kacsintott rám.

- Dean, azt hittem, azt beszéltük meg, hogy nem ijesztjük meg őt - fordult a bátyja felé Sam, és fél szemmel rám lesett, hogy mennyire fontolgatok egy újabb menekülési tervet. 

- Oké… Szóval, betörők vagytok? - néztem rájuk felvont szemöldökkel.

- Nem. De a munkánkhoz hozzátartozik, hogy néha be kell jutnunk oda is, ahol nem látnak szívesen. - Dean látványosan jobban érezte magát a bőrében, most, hogy már nem volt üres a gyomra, és magához ragadta a szót. - Vadászok vagyunk.

- Akkor ezért kérdezted tőlem tegnap, hogy az vagyok-e… És, mire vadásztok? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Bár a kép még nagyon távol állt a kristálytisztától, kezdtem felengedni. 

- Mindenre, ami természetfeletti és gonosz.

Csak egy bólintásra futotta tőlem. Nem akartam elnevetni magam. Nem találtam viccesnek, sokkal inkább sajnálatraméltónak, hogy ilyen tévképzeteik vannak.

- Mint például démonokra, meg alakváltókra? - szedtem elő két nevet a memóriámból a tegnapi találkozónkról.

- Többek között, igen. - Mindketten kutatóan vizsgálták az arcom, hogy mit reagálok. Bár nagyon próbáltam elrejteni, a hitetlenség mégis kiülhetett az arcomra, mert Dean hangosan felsóhajtott.

- Nézd, tudom, hogy ez az egész őrültségnek hangzik. Nem várom el tőled, hogy elhidd, de igaz. A gyerekek nem ok nélkül félnek a sötétben, ahogy a Halloween sem egy buta legendán alapuló ünnep, és még sorolhatnám a végtelenségig. 

Ezúttal én tanulmányoztam az arcukat áthatóan. Kerestem minden egyes apró jelet, egy rezdülést, vagy egy lopott összenézést, ami arra utalna, hogy csak viccelnek. De miután csak két komoly pillantást kaptam, lehunytam a szemem, és próbáltam megemészteni mindazt, amit eddig mondtak. A gondolatok kavarogtak bennem, de nem voltam képes összerakni őket.

- Oké, tegyük fel, hogy hiszek nektek - szólaltam meg egy perc után. - Nekem mégis mi közöm van ehhez az egészhez? 

- Nem tudjuk - vette át a szót Sam. - Az egész hat hónappal ezelőtt kezdődött. Minden éjjel azt álmodtuk, mindketten, hogy egy újságcikket olvasunk, amiben meg vagy említve. Aztán rá egy hónapra ténylegesen lejött ugyanaz a cikk a The Seattle Times-ban, amiben leírták, hogy a szüleid…

- Hagyd abba! - Olyan hirtelen ugrottam fel, hogy mindketten hátrahőköltek. A szék, amin ültem, hangos csattanással landolt a padlón, de meg sem hallottam. Kapkodva vettem a levegőt, ahogy beúszott a lelki szemeim elé a házunk. A ház, amit egykor az otthonomnak hívtam, és aminek a nappalijában egy kis részem meghalt, amikor megláttam őket…

- Most menjetek el - suttogtam alig hallhatóan. Mindketten döbbenten néztek rám, de nem bírtam tovább velük lenni. Abban a pillanatban maga a létezés fájt, és minden erőmmel próbáltam egyben maradni.

- Könyörgöm, menjetek el - a hangom remegett, és végiggördült egy könnycsepp az arcomon. Meg sem várva a válaszukat, megpördültem, és a raktárba rohantam.

Az ajtónak vetett háttal lecsúsztam a fal mentén, és átkaroltam a lábaimat. Ütemesen ringattam magam, és könnyeim homályos függönyén keresztül egy dobozra meredtem. Minden erőmmel próbáltam fókuszálni rá, de nem ment – a szemem előtt megjelent a nappali, és a rengeteg vér - majd éles váltással a szüleim élettelen arca, ahogy üveges tekintettel bámulnak a plafonra. 

- Nem, nem, nem, nem… - hajtogattam, és rázni kezdtem a fejemet. - Nem gondolhatsz rájuk…

Fél órába telt, míg sikerült összeszednem magam. Hosszas küzdelem árán visszatuszkoltam a hét lakattal lezárt ládába az emlékeimet, és megesküdtem magamnak, hogy soha többé, senki se törheti fel azokat a zárakat.

Mikor visszamentem, Deanék már nem voltak ott. Nem akartam így kiborulni - Sam nem tudhatta a következményeket. El is döntöttem, hogy a munkaidőm lejárta után elmegyek hozzájuk a motelbe, és bocsánatot kérek. Magyarázatot nem fognak kapni, de remélhetőleg beérik ennyivel is.

- Lám-lám, ki jött vissza… - nézett rám szúrósan Mrs. Campbell. Kétségkívül csak azért maradt eddig, hogy percre pontosan megmondhassa Mrs. Jeffersonnak, hány percig voltam távol. De ahogy körbenéztem, nem láttam új vendégeket, és egy kicsit megnyugodtam - talán megmarad az állásom. 

- Sajnálom, de… rossz híreket kaptam - válaszoltam motyogva, majd ott hagytam őt. Még láttam a szemem sarkából, hogy felháborodottan bámul utánam, majd elviharzik.

A nap folyásával egyre nagyobb bűntudatom támadt, amiért így viselkedtem a fiúk előtt. Minden belépőnél reménykedtem, hogy ők azok, és minél hamarabb bocsánatot tudok kérni. Bár még mindig elég erősen kételkedtem az épelméjűségükben, mégis kezdtem megkedvelni őket. Érezni lehetett az egymáshoz való viselkedésükből, hogy szeretik egymást, és a végsőkig kitartanak a másik mellett. 

- Amelia, Mrs. Jefferson van a vonalban. - Bill szakított ki a gondolataimból, amikor a szokásos mogorvaságával felém nyújtotta a telefont. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy mit akarhat tőlem a főnökasszony, és félve emeltem a fülemhez a kagylót.

- Jaj, Amy, nem fogod elhinni, mi történt… - kezdett bele hadarva, úgy, hogy alig értettem belőle akár egy szót is. - Josh ma délelőtt eltörte a lábát, és ő lett volna az éjszakás! Janice pedig elutazott a férjével… Nem tudnál bent maradni ma éjszakára? Reggel hatkor leváltalak, és a nap további részében nem kell bejönnöd, természetesen.

Beletelt egy fél percbe, amíg felfogtam, hogy nem a kis eltűnésem miatt hív. Aztán eszembe jutott, hogy mi volt ma estére a tervem, de egy gyors mérlegelés után úgy döntöttem, hogy talán még holnap reggelig nem fog élve elemészteni a bűntudat, és Mrs. Jefferson legnagyobb örömére igent mondtam. És nem mellesleg ez jó pont lehet, ha Mrs. Campbell mégis kinyitná azt a lepcses száját.

Este tízkor azonban már kezdtem bánni a döntésemet. A szemeim leragadtak az álmosságtól, és mivel egy lélek sem járt erre ilyenkor (nem is értem, miért van nyitva éjszaka is, átlag öt hamburgert adunk el a részeg fiataloknak) a pultra hajtott fejjel próbáltam pihenni egy kicsit. Már jó húsz perc telhetett el, amikor meghallottam a csengőt, és felkaptam a fejem.

Mrs. Campbell volt az. Zavarodottan néztem rá - a szokásos kosztümje helyett egy földig érő hálóinget viselt. Az első gondolatom az volt, hogy bajban van, és menekülnie kellett… Talán kigyulladt a háza, és nem volt ideje átöltözni. De aztán megláttam, ahogy furcsa mosollyal méreget, és elbizonytalanodtam.

- Mrs. Campbell, segíthetek valamiben? - kérdeztem megzavarodottan, és a tekintetem a ruhájára vándorolt.

- Csak beszélgetni szeretnék veled, Amy - furcsán ejtette ki a nevem, leginkább gunyorosnak mondanám.

- Hát persze, tessék csak leülni – makogtam. Ez az egész kezd egyre furcsább lenni.

- Tudom, hogy mit tettél ma - jelentette ki komoran, miután hiába vártam, hogy leüljön. Csak állt a terem közepén, és bámult rám.

- Nagyon sajnálom, de már mondtam, hogy rossz híreket kaptam… tudja, meghalt a cicám - vágtam rá gondolkodás nélkül. Hát igen, az utóbbi hónapokban eleget gyakoroltam már a hazudozást. Deannek ebben igaza volt - gyakorlat teszi a mestert.

- Én nem erről beszélek, Amy édes - ezúttal már nem is fojtotta el a gúnyos mosolyát, ahogy kimondta az nevem. - Sam és Dean Winchester? Náluk jobbat nem találtál? Köztünk szólva - halkította le a hangját -, odalent nem örvendenek túl nagy népszerűségnek, és a vezetőnk nem fog örülni, hogy velük barátkozol.

Egy pillanatig tátott szájjal meredtem rá. Aztán kitört belőlem.

- Mrs. Campbell, mi a fenéről beszél? Megsérült? A férje tudja, hogy itt van? – soroltam a kérdéseket ész nélkül.

- Ó, egy percig se aggódj a jó öreg Fionáért, kedves (ez volt Mrs. Campbell keresztneve). Bár az biztos, hogy utánam egy kissé… leharcolt lesz, de majd kibírja. Ha pedig nem, legalább eggyel kevesebb vén picsa rohangál majd ezen az átokverte földön - villant meg a szeme fenyegetően.

Ösztönösen hátrálni kezdtem tőle. Hirtelen megtelt feszültséggel a levegő, szinte tapintani lehetett. 

-  Vania, légy jó kislány, és gyere velem. A Mester már nagyon szeretne találkozni veled. - Amit ő bátorító mosolynak szánt, számomra fenyegető vicsorgásnak tűnt. Azon már meg sem lepődtem, hogy nem Amynek szólított. Már két mondattal ezelőtt is éreztem, hogy ez nem Mrs. Campbell. Vagyis nem az, akit én ismerek. 

- És ha nem? - válaszoltam, miközben tovább hátráltam, minden mozdulatát figyelve.

- Akkor áttérünk a nehezebb útra, és az bizony fájdalmas lesz - vigyorgott rám, és közelebb lépett. – De ne aggódj, a Mester majd biztosan helyrepofoz - mondta, majd egy másodperccel később megéreztem a torkomra fonódó ujjait.

***

*rougarou: egészen felnőtt koráig ember, majd elkezd átváltozni, állandó éhséget érez, képtelen jóllakni, majd pedig vágyakozni kezd az emberhús iránt. Amennyiben enged a vágyainak, és emberhúst eszik, testileg és lelkileg is rougarou-vá válik, elveszti minden emberségét. Ez egy afféle genetikai defekt, családon belül öröklődik. 
forrás: www.super-natural.hu