1. rész

Sziasztok,

Először is, üdvözöllek az oldalamon. Nem akarom sokáig húzni a szót, ha kíváncsi vagy rám, az About me menü alatt olvashatsz rólam, és hogy miért is kezdtem el írni ezt a fanfictiont. 

Mint majd látjátok, minden részhez linkelni fogok zenét, amire írtam az épp adott részt. Nagyon tudom ajánlani, hogy közben hallgasd azt, mert sokban segít átérezni a megfelelő hangulatot. 

Hát, akkor vágjunk is bele... Jó szórakozást! :)

Kata

Első rész - Titkok

(Alice in Chains - Rooster)

...és kinyitottam az ajtót.

Egyből megéreztem a vér maró szagát, ahogy beléptem az előszobába. Lényem minden sejtje vissza akart fordulni, elrohanni, messze ettől a háztól, ki a városból, el a világból - mégsem tettem. Képtelen voltam megtenni. Minden éjjel ugyanezen az úton mentem végig, és sosem tudtam visszafordulni. A lábaim maguktól lépdeltek végig a folyosón, a nappalihoz közelítve egyre csak lassítva, ahol pontosan tudtam, mi vár rám.

- Ébredj fel... ez csak egy álom. - Ezt kántáltam magamnak már azóta, hogy beléptem azon az ajtón, de a képzeletem pont az ellenkezőjét tette annak, amit kértem. Az álom egyre élesebb lett, már szinte valóságos, tudtam, hogy ha kinyújtanám a kezem, érezhetném a tapéta selymességét. A vérszag is egyre intenzívebb lett, a gyomrom undorodva ugrott egyet. Rettegve álltam meg a nappali előtt, és ahelyett, hogy szorosan lehunytam volna a szemeimet, még tágabbra nyitottam őket. Már csak egy lépés, és...

Arra ébredtem, hogy sikítok.

A párnába temettem az arcom, hogy tompítsam a hangom. Az óra hajnali fél ötöt mutatott - egy újabb kialvatlansággal küzdő nap következik. Még pár percig feküdtem az ágyban, bámulva a hámló plafont, de nem is próbáltam visszaaludni. Nem mintha nem ment volna, de az álmomnál még a fáradtság is ezerszer - nem, milliószor - jobb volt.

Monoton mozdulatokkal felkapcsoltam a lámpát, és kikeltem az ágyból, aztán csoszogva a fürdőszoba felé indultam. A tükörből egy alig ismerős arc nézett vissza rám - bár már öt hónapja minden nap őt láttam, nehéz volt megszokni. Világoskék szemeim körül fekete karikák húzódtak, az ajkam véres volt. Észre sem vettem, hogy szétharaptam.

A hideg víz segített egy kicsit magamhoz térni. Hosszú, sötétbarna hajamat összefogtam, majd visszamentem a szobába. A kopott szekrényből előkaptam a melegítőruhámat, és vissza sem nézve kisétáltam a bejárati ajtón.

Azelőtt sosem futottam. Bár még jobban lefárasztott, mégsem hagytam abba - nem kellett közben gondolkodnom. Ezzel indítottam a napot, most már az ötödik hónapja. Segített abban, hogy a nap további részében az álmom - mert csak egy volt belőle azóta - ne jusson eszembe minden másodperc töredékében. Elterelte a figyelmem.

Ellendale utcái ezen a részen kihaltak voltak, csak néhány családi ház ablakában égett a lámpa - a helyi tejüzem munkásainak négykor ért véget az éjszakai műszak, most érhettek haza. Összességében ez egy csendes kisváros volt, takaros kertekkel és házakkal, játszóterekkel tarkítva.

Visszafelé elfutottam a motel előtt is. Tapasztalatból tudtam, hogy borzalmas, én is itt szálltam meg, amíg meg nem találtam a mostani "lakásomat" - csak jóindulattal mertem annak nevezni azt a lyukat, ahol most éltem, de nem válogathattam. A zsebemben lévő pénzből akkoriban csak erre futotta, és bár azóta lett munkám, nem mondhatnám, hogy túlságosan megfizettek volna.

Mire visszaértem, már elkezdett hajnalodni. Egy valamire jó volt a folyamatos korai ébresztő - sosem késtem el a munkahelyemről. Hosszasan áztattam magam a zuhany alatt, hogy addig is teljen az idő. Megreggeliztem, aztán felvéve a rendkívül idétlen piros kockás egyenruhámat, még bőven idő előtt elindultam Jeff's Hamburgersbe.

- Nahát, Amy kedves, már megint kezdés előtt jöttél. - Kedves, anyáskodó mosoly terült el Mrs. Jefferson, a tulajdonos feleségének kissé kövérkés arcán. - Ülj csak le, hozok neked palacsintát.

- Nem kell, köszönöm, már reggeliztem - mosolyogtam vissza kényszeredetten, ahogy eddig mindig, amikor rám akarta tukmálni borzalmas főztjüket. Persze nem az ő hibája, ő mindig a legkedvesebb, de talán ez a baj vele - néha kicsit túl sok belőle. Odabólintottam közben a konyháról előkerült Billnek, aki csak egy mogorva pillantással viszonozta a köszöntésemet. Nem túl kedves ember, őt mégis jobban kedveltem, mint Mrs. Jeffersont, talán pont azért, mert ő sosem szegezett nekem olyan kérdéseket, hogy „És honnan jöttél, drágám?" vagy "Nincs kedved megkóstolni az új csodaburgerünket?". Régebben utáltam hazudni, de az elmúlt öt hónapban mást sem tettem, így már szemrebbenés nélkül hajtogattam a hazugságaimat minden egyes hozzám kapcsolódó kérdésre.

Nyolc előtt öt perccel beálltam a pult mögé, és vártam a megszokott törzsvendégeket. Mindenkit ismertem már - az öreg Greget, aki olcsó rumtól bűzlik, Mrs. Campbellt, aki minden áldott reggel beugrik egy kávéra, hogy Mrs. Jeffersonnal pletykálhasson, és persze Mr. Huckst, aki csak aludni jár haza innen, és egész nap az utcát figyeli. Pletykás Janice (ahogy én hívtam magamban), a másik felszolgáló mesélte, hogy még hat éve innen hazafelé menet tűnt el a lánya, és azóta is őt keresi.

A megszokott módon telt a reggel. Felvettem a rendeléseket, leadtam őket Billnek, majd kivittem a kész ételeket. Mosolyogtam, újratöltöttem a kancsókat, letöröltem az asztalokat, és még csak véletlenül sem gondoltam semmire, ami nem a munkával kapcsolatos. Nem gondoltam a barátaimra, akikkel már öt hónapja nem beszéltem, nem gondoltam a kutyámra, akivel az Isten tudja, mi történt azóta. És nem gondoltam rájuk.

Elmerengve bámultam ki a hatalmas üvegablakon, miközben a pultot törölgettem. A tekintetemmel végigkövettem két férfit, akik határozott léptekkel átvágtak az úton, és a hamburgerező felé tartottak. Az ajtó csilingelve kinyílt, beléptek rajta, majd leültek a Mr. Hucks melletti boxba. Már készültem elindulni feléjük, mikor Janice csillogó szemekkel elém vágott, és az indokoltnál jobban ringatva a csípőjét, az újonnan érkezettek felé indult. Felvont szemöldökkel néztem utána, és jobban szemügyre vettem őket.

Amíg Janice oda nem ért, az idősebbnek tűnő férfi lelkes vigyorral nézett körbe, mintha ez a hely maga lenne a mennyország, míg a magasabb, és egyértelműen fiatalabb, kémlelően pásztázta végig a helyiséget, mintha keresne valakit. Egy pillanatig találkozott a tekintetünk, de az épp odaérő Janice elvonta a figyelmét. Felsóhajtottam, és elindultam egy adag kávéval Mr. Hucks felé - amióta megtudtam, miért ül itt minden nap, ingyen kávéval kedveskedtem neki, amit mindig hálás arccal fogadott. Kedves mosollyal öntöttem az előtte álló bögrébe, és végighallgattam, ahogy Janice felveszi a rendelést a szomszédos asztalnál.

- Döntöttek már? - Bár nem láttam a kolléganőmet, szinte éreztem a hangjából csöpögő szirupot.

- Igen - szólalt meg egyből a nekem háttal ülő férfi, az, aki úgy nézett körül, mintha tudná, hogy soha életében nem fog enni még egyszer ilyen finomat. - Én egy jó omlettet kérek, sok szalonnával, és kávét.

- Szintén kávé, és egy kis adag palacsinta - válaszolta a felé forduló Janice-nek a férfi, akivel az előbb összenéztünk.

- Máris hozom - bájolgott Janice, és már indult volna visszafele, amikor az omlettes férfi újra megszólalt.

- Öhm... Janice - mondta ki a nevét, miután a fejmozdulatából ítélve megnézte az egyenruhájára ragasztott nevet -, mondja, nem ismer egy bizonyos Vania Rosst?

A kávéscsésze tányérkája, ami az előző pillanatig még a kezemben volt, ebben a momentumban tört ripityává a kockás padlón. Tágra nyílt szemmel meredtem a férfi bőrdzsekis hátára, de a zajra mindenki odakapta a fejét.

- S-sajnálom - dadogtam, és a pillantások kereszttüzéből kilépve, lehajoltam összeszedni a cserepeket. Mire végeztem, már mindenki visszatért a napirendjéhez, csak az én szívem dörömbölt úgy, mintha a fülem mellett sütöttek volna el egy pisztolyt.

- Szóval? - kérdezte ezúttal a másik férfi.

- Nem, sajnálom, soha nem hallottam a nevét, pedig ennek a kisvárosnak szinte az összes lakóját ismerem. - Janice-ből csak úgy ömlöttek a szavak, de engem nem érdekelt tovább. Visszasiettem a pult mögé, kidobtam a cserepeket, és megengedtem egy óvatos pillantást feléjük.

Nem tűntek zsaruknak. Hétköznapi ruhában voltak, és azt leszámítva, hogy mindkettő elég jóképű volt (jobban megfigyelve őket, kezdtem érteni Janice-t), semmi átlagon felüli nem látszott rajtuk. Mégis tudták a nevemet. Az igazit.

Öt hónappal ezelőttig mindenki Vaniának, vagy épp Niának hívott. De ahhoz, hogy senki se találhasson meg, rákényszerültem néhány változtatásra - itt mindenki Amy Russou-ként ismert (ez volt az első név, amit kiszúrtam a telefonkönyvben), a bankkártyám apró darabokra vágva hevert egy seattle-i konténer alján, ahova még a "szökésem" előtt kihajítottam. Azóta csak készpénz van nálam, hogy ténylegesen ne legyen nyomom. Szerencsére a főbérlőm sem kért semmilyen iratot, neki bőven elég volt, hogy azonnal kifizettem előre kéthavi lakbért, így az ottani "azonosítás" is elmaradt.

Ebben a pillanatban újra találkozott a tekintetünk a magas kölyökképűvel. Azonnal elrántottam a fejem, és gyorsan elkezdtem újra törölgetni a pultot. Még hosszú másodpercekig éreztem magamon a pillantását, de nem néztem fel újra.

- Ah, jézusom, de helyes. - Janice hangja rángatott vissza a gondolataimból.

- Mhm - hümmögtem vissza, meg se kérdezve, melyikre gondol. - Mit akartak tőled? Hallottam, hogy valami nőt kerestek... Tudod, ki az? - Természetesen tudtam, hogy fogalma sincs róla, de kíváncsi voltam, mit kérdeztek még.

- Aha, valami Vaniát mondott, de nem ismerek senkit ilyen névvel - húzta el a száját sajnálkozóan, amiért nem volt oka többet beszélni velük.

- Nem mondták, miért keresik? - pillantottam fel rá, érdektelenséget színlelve.

- Nem. De miért, te ismered? - nézett rám csodálkozva.

- Nálad jobban senki sem ismeri ezt a várost - mosolyogtam rá kényszeredetten, elhessegetve belőle akár a gondolatot is, hogy esetleg tudok valamit.

- Tényleg, te csak négy hónapja vagy itt - mosolygott rám negédesen, és kissé felsőbbrendűen, majd ott hagyott.

A két férfi a legnagyobb megkönnyebbülésemre azonnal elment, ahogy befejezték a reggelit. Bár még így is folyamatosan azon gondolkodtam, hogy vajon kik lehetnek, és miért keresnek engem - semmi törvénybeütközőt nem tettem, amiért kereshetne a rendőrség. Eltűnt személy sem lehetek, hiszen már két éve elmúltam huszonegy éves, és a régi mobilom hangpostája is bemondja, hogy nem raboltak el, mindössze csak nem akarom, hogy bárki is megtaláljon – így ötletem sem volt.

Este fél nyolckor elindultam hazafelé, miután Josh, az éjszakai műszakban dolgozó srác hamarabb bejött, és hazaküldött, látva az állandó karikákat a szemem alatt. Meg sem próbáltam megmagyarázni neki, hogy nem azzal van a gond, hogy nem fekszem le időben, hanem hogy túl korán ébredek fel - inkább csak megköszöntem neki, és elindultam.

Hazafelé baktatva már alig láttam az álmosságtól. Bár tudtam, hogy ma sem fogom kialudni magam, pihentető álmokat vizionáltam magam elé.

A következő pillanatban fájdalmasan felszisszentem, ahogy a sípcsontom találkozott valami keménnyel. Már a lakásom előtt jártam, mikor nekimentem egy hatalmas, fekete autónak. Dühösen néztem rá, mintha ő tehetne róla, és fájósan megdörzsöltem a lábszáram. Végül hangos sóhajjal a bejárati ajtóhoz mentem, de azonnal megállt bennem a levegő.

Az ajtó résnyire nyitva volt. Egy pillanatra végigfutott bennem a gondolat, hogy elrohanok, és segítséget kérek, de azonnal eszembe jutott, hogy nincs kitől, így hát egy enyhe mozdulattal beljebb löktem az ajtót. A szívem dörömbölt a félelemtől, a fülemben hangosan lüktetett a vér. Azonnal megláttam az ágyamra dobott egyetlen bőröndömet, szanaszét szórva a tartalmát. Már nyúltam is a lámpa felé, amikor egy ismerősnek tűnő, érdes hang megszólalt mögülem a sötétből.

- Hello, Vania.