9. rész

Sziasztok,

Mivel már hajnali negyed öt van, nem vagyok túl beszédes... Leginkább csak annyit mondanék, hogy a véleményeteknek MINDIG örülök, és hogy jó olvasást! :)

Kata

9. rész – A hét főbűn egyike

– Ennyi? – nézett kérdőn Dean Castiel komolyságot sugárzó arcára. – Talán mindenkiről van ott fent egy feljegyzésetek, vagy mi?

– Minden egyes emberi lény nyilvántartásba van véve, igen – bólintott Cass.

– Hát, akkor Vaniáé biztosan elkeveredett. Ti, angyalkák sem lehettek olyan tökéletesek, nem? – vonta össze a szemöldökét Dean.

– Ilyesmi nálunk nem fordulhat elő – lépett közelebb hozzánk Cass. – De ha mégis, Vaniánál nem ez történt. Valaki megsemmisítette az aktáját, mielőtt odaértem volna.

– Oké, ez kezd egyre zavarosabb lenni – szólalt meg Sam egy pillanatnyi hallgatás után. – Biztosak voltunk benne, hogy egy angyal küldött minket Nia után, most meg úgy tesznek, mintha nem is létezne? Miért? – tette fel végül a kérdést, ami mindnyájunk agyában egyszerre fogalmazódott meg.

– Még nem tudom, de ki fogom deríteni. Hamarosan visszajövök. – Castiel utolsó szava összemosódott láthatatlan szárnyai suhogásával, de így is tisztán értettük.

– Hát, nem vesztegeti az idejét, az biztos – sóhajtott fel Dean, és az előtte álló sörért nyúlt, majd meghúzta azt.

– Én ezt nem értem – szólaltam meg azóta először, hogy Castiel megjelent.

– Akkor most már ketten vagyunk, édes – kacsintott rám Dean cseppet sem lelkesen.

– Ami azt illeti, hárman – sóhajtott fel Sam, és nekitámaszkodott a konyhapultnak.

– Csak azt áruljátok el nekem, hogy miért pont mi? – grimaszolt Dean fáradtan egyet, majd miután Sammel egyszerre pillantottunk rá kérdően, folytatta: – Miért pont mi vagyunk azok, akik megkapják a nagy, világmegmentő parancsot, majd egy rohadt magyarázat nélkül ott hagyják őket a francba? Utálom ezt a kitalálósdit – morogta összeráncolt homlokkal.

Szavait mély csönd fogadta – mindhárman a gondolatainkba merültünk. Az én fejemben ez az egész még mindig egy nagy összevisszaság volt, és úgy éreztem, ezen a whiskey utóhatása sem sokat segít, így inkább búcsút intettem a frissen ébredt fiúknak, és elvonultam a szobámba.

Zúgó fejjel dőltem le az ágyra, és ahogy megéreztem magam alatt a puha, körülölelő ágyat, a szemem lecsukódott…

(Supernatural OST - Blood drops keep falling on my head)

Mielőtt kinyitottam volna a szemem, már tudtam, hogy a házunkban vagyok. A frissen kiteregett ruhák ismerős öblítőillata, a mellettem lévő fogason lógó barna szövetkabátból áradó férfiparfüm – mind egy-egy szelet volt a régi életemből. Fájdalmasan felsóhajtottam, ahogy a lábaim lépkedni kezdtek egyenesen a nappali felé, de mint eddig, most sem tudtam megállni. Inkább csak a látványra próbáltam felkészíteni magamat, azt kántálva magamban, hogy „hamarosan vége, és utána felébredsz”. De amikor a legrosszabbra számítva beléptem a nappali boltíves ajtaján, a döbbenettől bennem akadt a lélegzet, és megtorpantam.

A szüleim a kanapén ültek, és egymást átkarolva néztek egy régi, fekete-fehér filmet. A szememet azonnal elöntötték a könnyek, ahogy megláttam sértetlen arcukat.

– Anya? Apa? – szólaltam meg rekedtes hangon, és közelebb léptem hozzájuk, de meg sem rezzentek. Összeráncolt homlokkal álltam eléjük, de mintha ott sem lettem volna.

– Apa? – sétáltam oda hozzá, majd megérintettem a vállát, de a kezem átsiklott a testén. Tehetetlenül, de boldogan fészkeltem be magam a közel álló, puha karosszékbe, és mohón próbáltam minden egyes arcrezdülésüket elraktározni magamban, hogy soha ne felejthessem el.

Azonban pár perc múlva a csengő dallamosan, mégis erőszakosan félbeszakított mindent.

– Majd én megyek – tápászkodott fel anya, és megállítva a filmet, elindult az ajtó felé. Egy darabig hezitáltam, hogy utánamenjek-e, vagy maradjak, de elnézve apa arcát, az utóbbi mellett döntöttem, és egy halvány mosollyal az arcomon, fél füllel hallgattam csak a beszélgetést.

– Jöjjenek csak be – hallottam anya meleg, kedves hangját, ahogy beljebb tessékeli a vendégeket.

– Drágám, az urak a biztosítótól… – kezdett bele anya, de a sikolyom elnyomta a mondata végét.

Azonnal felpattantam, ahogy megláttam a tegnap megölt démont a nappalinkban álldogálva másodmagával. A kezem remegni kezdett, és két lépéssel átszeltem a szobát, hogy közvetlenül anyáék elé kerülhessek.

– Csak pár rutinkérdés, uram – vigyorgott rá az ismeretlen démon apára, és egy pillanatra megvillantotta fekete szembogarát, bár ezt rajtam kívül senki sem vette észre.

– Takarodjatok innen – morogtam közvetlenül az arcukba, de ők sem hallottak meg. Tehetetlenül néztem végig, ahogy anya udvariasan megkérdezi, kérnek-e kávét, mire ők szívélyes mosollyal elfogadták az ajánlatot. Miután anya kisétált a konyhába, a két démon apát kezdte el kérdezgetni.

– Szóval öt szobás a lakás – körmölt az ismeretlen férfi egy papírra, majd furcsa vigyorral felnézett. – De ha jól látom, tűz esetén nincs biztosítva a ház. Ez elég nagy hiba, uram – nézett apára összeráncolt homlokkal a férfi.

– Pedig lehet, hogy porig égetem, miután megöltünk titeket – szólt morfondírozva a már általam ismert démon olyan hangsúllyal, mintha az időjárásról beszélne.

– Hogy… mit mondott? – kérdezett vissza apa összeszűkült szemmel, és ökölbe szorult a keze.

– Azt, hogy a csinos feleségeddel együtt mindjárt kinyírunk titeket. – A két szempár egyszerre változott át feketévé.

– Apa, rohanj! – tört ki belőlem egy kétségbeesett kiáltás, de tudtam, hogy felesleges.

Anya ebben a pillanatban érkezett meg a csészékkel, de ahogy meglátta a rá meredő fekete szemgödröket, kiesett a kezéből a tálca, és automatikusan a falhoz lapult.

– Julie, menekülj! – ordított apa.

– Ne olyan gyorsan, angyalom – kapta el az egyik mocsok anyám karját, majd megperdítve őt, egy kést szorított a nyakához.

– Azonnal engedd el őt, te rohadék – köpte apám a szavakat, és elindult felé.

– Istenhívő emberhez képest elég mocskos szád van – vonta fel a szemöldökét a démon, majd egy kézlegyintéssel a falnak taszította apát.

– Miféle szörnyek vagytok ti? – sziszegte apa döbbenten.

– Mondjuk úgy, hogy mi egy szinttel lejjebbről jöttünk, mint ti – villantott apára egy vigyort az ismeretlen férfi.

– Ó, szépségem, nem kell félni – simított végig a kés pengéjével anya könnyektől nedves arcán a démon. – Előbb a férjedet ölöm meg, csak utána jössz te – mosolygott rá megnyugtatóan, de épp az ellenkezőjét érte el. Anya egész testében remegni kezdett, és megpróbálta magát kiszabadítani.

– Mit akartok? – kérdezte végül remegő hangon, miután az erős szorítástól mozdulni sem tudott.

– Igazából a kis Vania kell nekünk, de ti vagytok az első lépés az ő megszerzéséhez. Tudod, a sérült lelkek hamarabb kerülnek a Pokolra – kacsintott rá a férfi.

– Csak őt ne, kérem! Hagyják békén a lányunkat! – kiáltott fel anya kétségbeesetten, és láttam, ahogy a térde megadóan összecsuklik.

– Nyugi, neki nem esik baja. Annál ő sokkal, de sokkal fontosabb – susogta áhítattal a másik démon.

– De elég volt a csevegésből! Köszönjetek el szépen egymástól – paskolgatta meg anya arcát a férfi, és egy kéjes mosollyal intett a másiknak, aki határozottan elindult apa felé, aki továbbra is a falhoz volt szegezve.

– Julia, nem lesz semmi baj! Szeretl… – kiáltotta kétségbeesetten, de a démon egyetlen suhintással átvágta a torkát.

A fájdalomtól félőrülten felordítottam, anyával együtt. Rohanni kezdtem apa ernyedten lecsúszó teste felé, de mikor megpróbáltam megtartani, kicsusszant a kezeim közül. Könnyektől elhomályosult tekintettel néztem, ahogy a torkából felbugyog a vér, amitől az egész kép olyan volt, mintha egy vörös szemüvegen néznék keresztül.

Hallottam anya sikolyát, de képtelen voltam odafordítani a fejem. Tudtam, hogy az ő halálát nem vagyok képes végignézni. Tehetetlenül a fülemre szorítottam a kezem, és szorosan összezártam a szemem, hogy minden zajt és látványt kizárjak.

– Ébredj már fel! Könyörgöm, ébredj fel, nem teheted ezt saját magaddal! – üvöltöttem a tudatalattimnak.

És most az egyszer meghallgatott.

Az első, amit megéreztem, az a vér íze volt a számban. A nyelvemmel kitapogattam az ajkamon jól kivehető fognyomokat. A sebet az arcomon ömlő sós könnyek kellemetlenül csípték, de ezek az érzések csak a periférián motoszkáltak bennem.

Hangosan kapkodtam a levegőt, és kisöpörtem az arcomba hulló hajtincseket. A szemem előtt még mindig vörösen villódzott a kép, és akárhogy is próbáltam elűzni magamból a látványt, nem sikerült.

Nem tudtam, mit érzek. A fájdalom olyan mélyre hatolt bennem, hogy semmi másra nem tudtam koncentrálni. A fülemben szüntelenül visszhangzott anya halálsikolya.

Aztán hirtelen megéreztem egy másik érzést is a fájdalom mögé bújtatva. Minden egyes szívdobbannással együtt erősödött, maga mögé taszítva mindent.

A düh úgy járta át a testem, mint a megváltás. Az ajkaimból szivárgó vér hirtelen édessé vált – a bosszú íze is ilyen lehetett. És momentán semmi másra nem vágytam jobban, mint halottan látni a szüleimet kivégző démont.

A testem felélénkült, ahogy az adrenalin átjárta a tagjaimat. Ruganyosan felpattantam az ágyról, és feltépve az ajtót, lesiettem a lépcsőn, remélve, hogy a fiúkat még ébren találom. A fejemben egyetlen értelmes mondat sem volt – mindent átjárt a vörösbe burkolt harag.

A két Winchester a konyhaasztalnál ült, mindketten egy sört szorongattak. Sam vett észre előbb – egy kedves mosoly futott át az arcán, de amikor belenézett a szemembe, elkomorodott.

– Vania, jól vagy? – szólalt meg Sam aggódóan. Dean meglepetten hátrafordult, és végigmért.

– Meg kell ölnöm őt – préseltem ki magamból mély hangon.

Egy pár pillanatig mélységes csönd ereszkedett közénk. Meredten álltam a fiúk elképedt, majd kutató tekintetét. Dean volt az, aki végül megszólalt.

– Mi van? – kérdezte értetlenül.

– A démonok, akik megölték a szüleimet. Egyikük már halott, de a másik még él és virul. Meg kell ölnöm – mondtam monoton hangon.

– Figyelj, értem. – Dean felállt, és odasétált hozzám, majd a vállamra tette a kezét. – Hidd el, ha valaki, akkor mi megértünk téged. Tudom, mekkora harag lehet most benned, de ez nem így megy – mondta mélyen a szemembe nézve.

– Te talán nem ölted meg a sárgaszemű démont, aki meggyilkolta a szüleidet? – szűkült össze a szemem kérdően.

Dean arca elkomorult, és segítségkérően hátrapillantott a minket figyelő Samre.

– De igen, megöltem őt – szólalt meg végül érdes hangon.

– Akkor? – vontam fel a szemöldököm. – Mi a különbség közted és köztem?

– Az, hogy én tudom, mit csinálok. Te viszont csak egy ártatlan, kedves lány vagy, aki valahogyan belekeveredett ebbe az egész természetfeletti szarságba. De majd ha ennek vége lesz, te visszagaloppozol az egyetemre, és minden visszazökken a régi kerékvágásba.

– Hát nem érted?! Semmi sem lesz ugyanolyan többé! A szüleimet megölte két démon, méghozzá miattam! – tört ki belőlem elemi erővel a bennem uralkodó düh egy kis szelete.

– Miattad? – zavarodott meg egy pillanatra Dean. – Ezt meg honnan veszed?

– Megálmodtam a halálukat. Láttam minden egyes mozdulatot, hallottam minden szót. Az egyik démon azt mondta, hogy nekik csak azért kell meghalniuk, hogy közelebb kerülhessenek hozzám – suttogtam, és éreztem, ahogy a fájdalom újra felbugyog bennem. – Érted már? Miattam haltak meg. Tennem kell valamit – motyogtam elhaló hangon Dean kifürkészhetetlen szemébe nézve.

– Értem, Vania, hidd el, értem – szorította meg a vállamat. – De ezt akkor sem engedhetem.

– Nem az engedélyedet kértem, Dean. – A hangom határozottan csengett, miközben lesöpörtem az eddig támaszt nyújtó kezét a vállamról.

– Vania… – kezdett bele Dean engesztelően, de félbeszakítottam.

– Csak adjatok egy kocsit, és már itt sem vagyok – léptem tőle hátrább.

– Ó, szóval ez a nagy terved? Fegyvertelenül, vajmi keveset tudva ezekről a rohadékokról, megölsz egy démont? Mit mondjak, ragyogó terv! Csak egyetlen apró baki van benne – te hamarabb leszel halott, mint hogy akár kartávolságba kerülhessél hozzá – emelte fel a hangját Dean.

– Dean… – szólalt meg Sam.

– Mi van? Azt ne mondd, hogy te pártolod ezt az őrültséget! – fordult hátra az idősebbik Winchester indulatosan.

– Ezt egy szóval sem mondtam – kezdett bele békítően Sam. – De pontosan tudom, mit érez Vania. Évekig tombolt bennem az emésztő düh, és csak akkor nyugodtam meg, mikor végre bosszút állhattam.

– Ja, annak is fantasztikus vége lett, végül is csak kiengedted Lucifert a ketrecéből, elindítva ezzel az Apokalipszist – horkant fel Dean.

– Azért, mert nem kezeltem helyén a dolgot! De Vaniának megtaníthatnánk, ahelyett, hogy végignézzük, ahogy valami őrültségbe kergeti magát! – magyarázott meggyőzően Sam.

– Nem, Sammy – rázta meg a fejét Dean pár másodperc után.

– Sam, te segítenél nekem? – léptem közelebb hozzá reménykedő tekintettel, figyelmen kívül hagyva Dean komor tekintetét.

Sam egy pár pillanatig a bátyjára meredt, aki feszülten állta a tekintetét. Dean egész testtartásából áradt az elutasítás, de én le nem vettem a szemem Sam arcáról.

– Igen – mondta végül Sam komolyan. – Segítek neked.

– Köszönöm – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Bár momentán mindenféle racionalitás kihalt belőlem, annyit azért még én is beláttam, hogy a Dean által felvázolt tervnek semmi jó vége nem lehet. Viszont ha Sam hajlandó megtanítani, hogyan csináljam…

– Ez… egyszerűen fantasztikus – fújta ki a levegőt Dean. – Komolyan, Sam? Hajlandó lennél Vaniát önszántadból a saját kivégzésére kísérni?

– Az a lángoló gyűlölet, ami benne van, nem fog eltűnni soha, és annak…

– Nem érdekel, hogy mit érez! Ha dühös, törjön össze pár vázát, vagy püföljön bokszzsákot, de ne öldössön démonokat! Az a dolgunk, hogy megvédjük őt, nem az, hogy kicseszett Lara Croftot faragjunk belőle! – kiabált Dean az öccse felé fordulva.

– Dean, még te mondtad húsz perccel ezelőtt, hogy meg kéne tanítanunk neki ezt-azt, hogy meg tudja védeni magát, ha arra kerül a sor! Akkor mi ebben az olyan nagy ügy? – kérdezte Sam is emelt hangon.

– Az, hogy megmutatom neki, hogyan lőjön, vagy hogyan rajzoljon fel egy démonűző pecsétet nem egyenlő azzal, hogy elé is dobom egynek! – csapott az ajtófélfára dühében Dean.

– Dean… – kezdtem bele, de félbeszakított.

– Ne szólj bele! – vetette oda nekem, rám sem nézve, mire a düh újra felpumpálódott bennem.

– Ja, bocs, azt hittem, nekem is van beleszólásom némileg az életembe! – csattantam fel.

– Van is, de a halálos ítéletedet nem fogom aláírni – préselte össze a száját Dean.

– Miért vagy olyan rohadt biztos abban, hogy meghalnék? Mert lány vagyok? – tettem fel gúnyosan.

– Édesem, ennek semmi köze a nemekhez! Nők is lehetnek vadászok – méghozzá elég jók –, de nem az amatőrök! Neked fogalmad sincs arról, hogy megy ez – rázta meg a fejét lemondóan Dean.

– Ezért fog Sam segíteni nekem – léptem hozzá közelebb eltökélt arccal.

– Sam, ha megteszed, istenemre esküszöm, hogy behúzok neked egyet – morogta Dean Sam felé fordulva.

– Ha Vania tényleg ezt akarja… – kezdett bele a mondatba Sam nyugodt hangon, de félbeszakítottam.

– Igen, ezt akarom – sziszegtem, miközben megjelent lelki szemeim előtt a démon vigyorgó arca.

– … akkor joga van hozzá – fejezte be Sam a mondatot.

Dean hitetlenkedve bámult ránk, majd egy másodpercre lehajtotta a fejét, végül újra a kettősükre nézett.

– Akkor csesszétek meg – morogta dühös arccal, majd minden további szó nélkül kiviharzott a bejárati ajtón.

A beálló csöndben hallottuk, ahogy az Impala Dean érzéseit visszaadva dühösen felmorran, majd padlógázzal kifarol, míg nem végül elhalt a hangja.

– Hát, ez jól ment – szusszant fel Sam.

– Köszönöm – emeltem rá a tekintetem hálásan. – Nem akartam veszekedést szítani közöttetek, de nem bírok másra gondolni, csak annak a mocsoknak az arckifejezésére, ahogy átvágja… – préseltem ki magamból, de megremegett a hangom.

– Hé, nyugi! – állt fel Sam, majd hosszú lépteivel átszelte a szobát, és szorosan megölelt. Jólesően bújtam bele a meleg ölelésbe, és nekidöntöttem a fejem a mellkasának. – Nagyon sajnálom, hogy látnod kellett ezt – simogatta meg a fejemet együttérzően.

– Remélem, Dean is megbékél hamarosan – szuszogtam az ingébe, miközben letöröltem két kövér könnycseppet az arcomról.

– Bele fog telni neki egy kis időbe, de végül be fogja látni, hogy erre van szükséged.

(Survivor - Eye of a tiger)

Ám Samnek nem volt igaza. A következő egy hétben Dean nem hogy nem szólt hozzánk, de még csak ránk sem nézett. Miután a veszekedést követő délben behajtott a roncstelepre whiskeytől bűzölögve, csak egy megvető pillantást vetett ránk, miközben Sam azt mutatta, hogyan rakjak össze egy pisztolyt. Már vagy ezredszerre próbáltatta el velem, mire végül úgy találta, elég gyors vagyok ahhoz, hogy továbbléphessünk a következő lépésre: magára a lövésre.

Minden este holtfáradtan estem be az ágyba a majdnem egész napos edzésektől. Sam könyörtelen edzőnek bizonyult: ha látta rajtam, hogy már képtelen vagyok még egy fekvőtámaszt csinálni, biztos, hogy addig nem engedett felkelni, amíg le nem nyomtam még tízet. Ténylegesen csak akkor engedett el, mikor a karjaim összerogytak a saját súlyom alatt.

Meglepő módon azonban jól esett a fizikai fájdalom. Az összes létező izmom kegyetlenül sajgott minden nap, de áldásként tekintettem rájuk – elnyomták a bensőmet hasogató kínt. És amikor Sam ténylegesen odaállított egy poros bokszzsák elé, még a bennem forrongó düh egy kis szeletét is ki tudtam adni magamból, így már nem a bosszúvágy vörös szemüvegén keresztül láttam mindent.

A másik dolog, amivel meg kellett barátkoznom, az a bal vádlimat majdnem teljesen beborító tetoválás lett. Még Dean kis félmeztelen akciója alatt a motelban megfigyeltem, hogy a mellkasára van tetoválva egy pentagramma, de akkor úgy gondoltam, csak dísz. Azonban a könyvek elolvasása után értelmet kapott – így mikor Sam bevitt az egyetlen guruló kocsival – persze az Impalán kívül, de Dean száz százalék, hogy nem engedte volna meg, hogy elvigyük az autót – a városba, már tudtam, miért szükséges a tetoválás. Még csak barátkoztam a látvánnyal, de saját magamnak is be kellett vallanom, hogy nem mutat rosszul, a hatása pedig igen hasznos lehet, ha meg akarna szállni egy démon.

Amikor Sam éppen nem fizikailag kínzott, leültetett az íróasztalhoz, és kérdés-feleleket játszott velem. Majdnem minden este a kezembe nyomott egy pár száz oldalas könyvet különböző lényekről, és addig nem nyugodott, míg egy szuszra fel nem soroltam az összes ismertetőjegyüket, általános módszereiket, és persze, elpusztításuk módját.

Három hét telt el azóta, hogy belekezdtünk az edzésekbe, mikor Sam bejelentette, hogy ideje kamatoztatni az eddig fejlesztett állóképességemet, és gyakorolni a közelharcot. Nem túl repesve vártam, hogy Sam a földbe döngöljön, de elhatároztam, hogy egy nyikkanást sem fogok hallatni, még ha bele szakadok is – Sam így is túl gyakran vetette le magáról a kegyetlen edző maszkját, és kérdezte meg, hogy még mindig biztos vagyok-e a dologban.

Eleinte Sam könnyen kicselezett, és a földre küldött – persze, nem teljes erőből, csak amolyan bemutató-jellegűen –, de egy pár nap múlva elkezdtem kiismerni magam a technikájában. Végül a harmadik napon én voltam az, aki egy finomnak nem nevezhető balhoroggal megismertettem Samet a poros, sioux falls-i földdel.

– Oké, be kell vallanom, hogy ez szép volt – tápászkodott fel Sam, miközben az állát dörzsölgette. – Gyorsan tanulsz – dicsért meg egy elismerő mosollyal, amire jobbnak láttam csak egy vigyorral válaszolni, mert ha kinyitottam volna a számat, azon tuti csak siránkozás jött volna ki az irdatlanul sajgó bal öklöm miatt. Ám Sam aznapra csak akkor hagyott végleg békén, mikor még kétszer megismételtem egy-egy hasonló, bravúros ütést, és mindkettőnk testén nem éktelenkedtek belilulni készülő foltok.

Egy alapos fürdés után elcsigázottan ültem a nappaliban, az aznapi kötelező olvasmányt lapozgatva, de azon kaptam magam, hogy egy sornak már vagy tizedszerre ugrok neki. Sóhajtva csaptam össze a vastag könyvet, és kibámultam az ablakon.

Lelkiismeret-furdalásom volt. Dean már három hete nem állt szóba velünk – először csak szimplán gyerekesnek tituláltam, de mostanra már kezdtem belátni, hogy ez jóval több annál. Ő tényleg totálisan ellenzi azt, hogy bosszút álljak a démonon. Még az első hét végén megpróbáltam vele beszélni, de Dean végig sem hallgatva felvonult a szobájába.

A gondolataimat hirtelen félbeszakították a Smoke on the Water első gitárakkordjai – Dean csengőhangja. A mobil az asztalon kezdett el rezegni. Egy pár pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy felviszem neki, de újra magam elé idézve dühös tekintetét, inkább letettem róla. Végül abbamaradt a rezgés, én pedig újra visszatértem a gondolataimhoz.

A Sam-féle edzésterv nem csak arra volt jó, hogy a testem megfelelő állapotban legyen egy harchoz – abban is sokat segített, hogyan uraljam a dühömet. Rengeteget beszélgettünk Sammel erről. Amikor elmeséltem neki, mi is történt pontosan az álmomban, Sam gyanakodva kérdezte, hogy miért is látok olyan dolgokat, amiknél ott sem voltam. Érdekes módon ez nekem eszembe sem jutott – az álmaim bár gyakran ugyanazok voltak, néha mégis történt bennük változás, így nem lepett meg a dolog. Egyedül csak az érdekelt, amit megtudtam belőle.

Dean telefonja újra elkezdett csörögni, de ezúttal a hívó nem adta fel egykönnyen – valószínűleg miután a hangposta bekapcsolt, azonnal újra tárcsázta. Már vagy háromszor végighallgattam a számot, mire megelégeltem, és határozottan a telefon felé nyúltam, majd rá se nézve a kijelzőre, felvettem.

– Na, végre, ember – szólalt meg egy nem túl mély, de határozottan férfihang. – Lenne egy sürgős eset Austinban… – hadarta, de félbeszakítottam.

– Öhm, én nem Dean vagyok – kezdtem bele lassan. – Ő sajnos most… házon kívül van – hazudtam. Majd leírom neki egy cetlire, hogy keresték, és becsúsztatom az ajtaja alatt – gondoltam.

– Akkor te biztosan a titokzatos lány vagy – mondta az ismeretlen férfi kuncogva.

– Hát, gondolom… – mondtam elbizonytalanodva.

– Én Garth vagyok. Megtennéd, hogy átadsz egy üzenetet Deannek? – kérdezte.

– Persze. – Remélem, rá fog férni egy lapra, mert az tuti, hogy nem fogok regényeket körmölni.

– Mint már mondtam, van egy eset Austinban. Öten tűntek el, a közös bennük csak annyi, hogy mindannyian egyfelé mentek hazafelé, a Maple Streeten. Csak az összetört kocsijukat találták meg. Nem tudom, mi rabolta el őket, szóval legyenek óvatosak – ért a beszámolója végére.

– Oké, Garth, átadom – mondtam, majd elköszöntem tőle.

Miután nagy nehezen találtam egy üres papírlapot, elkezdtem leírni a dolgokat, de hirtelen abbahagytam az írást, ahogy egy képtelen gondolat csapott belém.

Mi lenne, ha én oldanám meg ezt az ügyet? Képes lennék rá… – szólalt meg bennem a kisördög. Nem törődve vele újra írni kezdtem, de ahogy az ötlet egyre jobban formát öntött bennem, újra abbahagytam. Hirtelen már nem is tűnt olyan képtelennek – hiszen Sam már majdnem mindent megtanított, amit lehet. És, nem mellesleg, ez egy jó alkalom lenne, hogy bebizonyítsam Deannek, hogy igenis alkalmas vagyok a vadászatra.

Az önbizalom egyetlen, hatalmas hullámmal beterített, és nem is apadt el egészen addig, míg nem már a félig roncsautóban ültem, útban Iowa felé. A hátsó ülésen heverő shotgunra pillantva próbáltam visszanyerni a magabiztosságomat, de nem sokat segített. Végül még jobban felhangosítottam a recsegő rádióból üvöltő régi Black Sabbath számot, és a gázpedálra léptem, hogy még azelőtt odaérjek Austinba, mielőtt az agyam magához tér, és szépen visszavezet a biztonságot nyújtó házba Sam és Dean mellé.

Már hajnalodott, mire Austinba értem. Kialvatlan, égő szemekkel bámultam a koszos szélvédőn keresztül a napfelkeltét, majd ráfordultam egy elhagyatott útra, ami a térkép szerint bevitt a városközpontba, ahol reményeim szerint találok egy motelt. A tekintetem megakadt az utcatáblán, amin a Maple Street állt, majd a következő pillanatban csak egy hatalmas csattanást érzékeltem, és az utolsó dolog, amit tisztán láttam, egy kéken világító szempár volt…