12. rész

Sziasztok,

Egy jó hosszú  nyári szünet után újra visszatértem :). Remélem, mindenkinek jól telt a nyár, és a suli sem olyan borzalmas - vagy ha mégis, akkor a várva várt Supernatural 9. évada kárpótol titeket némileg :).

A következő rész mindenképpen korábban fog jönni, mert már elkészült jó a háromnegyede, de azért ennyit még hozzáfűznék a dologhoz:

Köszönöm, hogy még mindig velem vagytok, és jó olvasást! :)

Kata

PS.: mint ahogy észrevehettétek, beszúrtam pár gif képet a sorok közé, hogy adjak még egy kis pluszt a fantáziátoknak  :). Oldalt azonban indítok egy szavazást róluk, hogy maradjanak, vagy menjenek, ott várom a véleményeteket.

12. rész – A zöld szemű szörnyeteg

(Steve Carlson ft. Jensen Ackles - Love you or leave you?)

Érdeklődve néztem körbe a boltban, tekintetemmel a szükséges hozzávalók után kutatva. Miután a két Winchester kínlódó arccal eldöntötte, hogy ma kitisztítják az összes fegyverüket, úgy döntöttem, hasznossá teszem magam, és sütök valamit. Rövid hezitálás után a választásom anya csodahamburgerére és almás pitéjére esett.

Miután kihalásztam a hűtőből a leghátul rejtőző hatos pakkba csomagolt söröket is, némi feszengéssel indultam el a pult felé. Már vagy ezerszer fizettem hamis bankkártyával, de a mai napig görcsbe rándult a gyomrom, mikor az eladó lehúzta a kártyát. Elképzeltem, ahogy egy sziréna vijjogva megszólal, a kisboltot kommandósok hada özönli el, engem pedig szégyenszemre a tévében fognak mutogatni, mint elrettentő példát. Ám miután az eladó srác unottan visszaadta a kártyát, és alig artikulálva elköszönt, megnyugodtam, és megkönnyebbülten mosolyogva léptem ki a verőfényes napsütésbe.

Visszaérve a Singer roncstelepre, a fiúk még mindig ugyanott üldögéltek egy-egy üres sörösüveggel a kezükben, ahol hagytam őket. Ha nem tudtam volna, hogy az elmúlt években folyamatosan úton voltak, és egy héten négy-öt órát aludva irtották a világ összes mocskát, azt mondtam volna, hogy lusták. Így csak feléjük dobtam egy újabb sört, és nekikezdtem a sütésnek. Sam kötelességtudóan megkérdezte, segítsen-e valamiben, de miután csak legyintettem egyet, boldogan huppant vissza a rongyos kanapéra, és jólesően meghúzta a sörét.

– Egészen úgy érzem magam, mintha otthon lennék – sóhajtott fel Dean, és feltette a lábát a dohányzóasztalra. – Na, nem mintha valaha lett volna igazi otthonom, de a tudat, hogy éppenséggel nem akar senki megölni, és még igazi, nem mikróban melegített kaja is lesz, segít elképzelni, hogy milyen is lehet az – dőlt hátra elégedettséggel az arcán.

– Csak ne éld bele magad túlságosan. Vaniát még mindig üldözik a démonok, Isten tudja, miért – mondta Sam komor hangon, de Dean leintette.

– Sammy, három hónapja démont se láttam. Lehet, hogy az egész csak vaklárma – intett egyet a kezével lazán.

– Tényleg képes lennél hinni a véletlenekben, mindazok után, amit láttunk? – kérdezte Sam felvont szemöldökkel.

– Nem. De jó elhinni egy nap erejéig, nem? – morogta Dean bosszúsan.

A konyhában állva alig észrevehetően elmosolyodtam, miközben elöblítettem egy tálat.

Dean megváltozott. Ezelőtt Samre volt jellemző a reménykedés, de mióta visszajöttek a legutóbbi vadászatból, Dean derűsebb és szemmel láthatóan nyugodtabb volt. A kis dzsinnes kalandom előtt, míg Sam edzett, számtalanszor morogta az orra alatt, hogy csak az idejüket pocsékolja, és ezernyi szemétláda démont, szellemet, vámpírt és vérfarkast hagynak ki, most nyugodtan ült, a laptoptól és az újságoktól jó messzire, hogy még csak véletlenül se lásson meg egy gyanús hírt sem. És, bár  bennem még mindig ott lángolt a gyűlölet a szüleimet meggyilkoló démon iránt, megtanultam türelmesnek lenni. Az már csak bónusz volt, hogy a srácok végre kaptak pár nap kimenőt az igazi életükből.

Sam és Dean nagyot szusszantva dőlt hátra a székükben, miután az utolsó morzsa almás pitét is eltüntették. Mosolyogva néztem rájuk, de közben anyára gondoltam – mennyire büszke lenne most rám…

– Ez elképesztően isteni volt – nézett rám Dean elismerő tekintettel, és megpaskolta a hasát. – Szerintem sosem ettem még ilyen jót.

De, ettél, csak nem te voltál ott – csúszott ki majdnem a számon, de idejében visszafogtam magam. A dzsinn által adott életben anya pontosan ezt sütötte nekünk, és Dean ugyanígy reagált akkor is.

– Azt hiszem, megtartunk. Még ha nem is vadásznak, de szakácsnőnek mindenképp – vigyorgott rám Sam pimaszul, mire felé csaptam a konyharuhával.

– Ezért te mosogatsz, Sam Winchester – vigyorodtam el gonoszul, és elé toltam a tányéromat.

– Ne már – fintorodott el, de miután vetettem rá egy kérlelhetetlen pillantást, megforgatta a szemét, és beletörődően feltápászkodott. Dean kárörvendően vigyorgott az öccsére, és ő is felállt, mire elé penderültem.

– Ne olyan gyorsan! Te fogsz törölgetni – nyomtam a kezébe a konyharuhát, és élvezettel figyeltem, ahogy leolvad az arcáról a vigyor.

Húsz perc múlva két erősen vizes Winchester zuttyant le mellém a kanapéra, a szokásos sörrel a kezükben. Épp a híreket néztem, de Dean egy szó nélkül kivette a kezemből a távirányítót, és átkapcsolt egy II. világháborús műsorra.

Sam belekezdett egy meglehetősen bonyolult és unalmas fejtegetésbe a háborúkról és a legalizált fegyvertartásról, de Deannel elég hamar beléfojtottuk a szót. Pár percig hangosan nevettünk Sam sértődött arcán, de lassan elkezdtem fázni. Nagyot nyújtózva kimásztam a két testvér közül, és felmentem a szobába a már jól megszokott bolyhos köntösömért, mikor meghallottam, hogy csörög Dean telefonja. Egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy szóljak-e neki egyáltalán, de végül benyitottam a szobájába, és lerohanva a lépcsőn, a kezébe nyomtam a telefont.

– Ki az? – kérdezte Sam fél szemmel Deanre pillantva.

– Olivia – suhant át rajta a meglepetés és a megkönnyebbülés egyszerre, majd egy kaján vigyor terült szét az arcán. – Lehet, hogy nem a hamburger, pite és a sör lesz ma az egyetlen szórakozásom – kacsintott ránk sokat sejtetően, majd felállt és kisétált a konyhába.

– Ki az az Olivia? – kérdeztem Samet értetlenül, Dean után fordulva.

– Olivia Keys. Az összes családtagja vadász volt, míg nem pár évvel ezelőtt megölték mindannyiukat egy vérfarkastámadás során, Oliviát és a nővérét kivéve. Ők visszamentek, hogy végezzenek velük, de végül Olivia nővére is meghalt, mire ő kiszállt, és azóta is próbál normális életet élni – foglalta össze röviden Sam fejcsóválva.

– Miért ingatod a fejed? – kérdeztem értetlenül, miután feldolgoztam, hogy mennyi mindent veszített el ez a lány, mindössze pár nap leforgása alatt.

– Mikor megismertük őt, épp nagyon ki volt még bukva, és úgy gondolta, Dean lesz a megfelelő vigasz, a bátyám pedig boldogan vállalta a szerepet. Persze, nem volt túl hosszú kapcsolat, de azóta is összejárnak néha… vigasztalódni – nézett rám Sam grimaszolva.

– Oh, értem – bólintottam, majd szó nélkül visszafordultam a tévéképernyőhöz. Egy másodperc tizedtöredékéig magam előtt láttam Deant, ahogy félmeztelenül, gyengéden ölel magához egy női alakot, és fájdalmasan összeszorult a torkom, mire gyorsan kiöltem magamból a zavaró képet, és feszülten a filmre koncentráltam.

Már a film utolsó perceinél jártunk, mikor Dean újra megjelent az ajtóban. Igyekeztem közömbösen ránézni – nem akartam látni a kaján vigyorát –, de amikor fél szemmel mégis rápillantottam, Dean arca minden volt, csak nem kaján. A szája egyetlen összepréselt vonallá változott, és összeráncolt homlokkal meredt rám.

– Mi van? Engedélyt kérsz tőlem, hogy elmehess megdöngetni Oliviát? – kérdeztem tőle gúnyosan. Baromira nem ezt akartam mondani elsőnek, de a szavak önkéntelenül is kicsúsztak a számon.

– Vania, figyelj… – kezdett bele Dean egy másodpercnyi értetlenség után, de beléfojtottam a szót.

– Mert, tudod, engem nem zavar. Csak barátok vagyunk, meg minden. Szóval azt döngetsz meg, akit akarsz. Meg én is. Nem mintha akadna bárki is, de ha mégis… – A hangom egyre elhalkult, ahogy az agyam felfogta, mekkora hülyeségeket hordok itt össze-vissza. Sam továbbra is a tévéképernyőre koncentrált, de a szemem sarkából láttam, ahogy sikertelenül megpróbál elfojtani egy vigyort.

– Hidd el, ha meg akarom „döngetni” Oliviát – már nem azért, de ezt a szót egyáltalán használják még? – nem kérek engedélyt senkitől. De most másról van szó. Rólad. – Miközben kimondta az utolsó szót, az arca elkomorult.

– Miért, mi van velem? – kérdeztem motyogva, még mindig égő arccal az előbbi szónoklatom miatt.

– Olivia kihallgatott öhm… – köhintett egyet – munka közben két pasast. Teljesen ártalmatlannak tűntek, míg el nem kezdtek sugdolózni, és Olivia elég tisztán kihallotta belőle a Winchester, Bobby Singer háza, Vania és megszerezni szót – dőlt neki az ajtófélfának Dean, miközben a pillantása az arcomat pásztázta.

Egy pillanatra belém szúrt a félelem, ahogy felidéződött bennem Mrs. Campbell fekete tekintete, és a marka a torkom körül, de aztán eszembe jutott az a démon is, akit sikeresen csapdába csaltam. A félelem egy pillanat alatt kiszivárgott belőlem, és a helyén már csak az izgalom maradt.

Annyi rejtély vett körül, hogy már számon sem tudtam tartani őket. Először is: ki parancsolta meg Winchestereknek, hogy keressenek meg? Miért ölték meg a szüleimet, és miért akarnak megszerezni a démonok? A Mennyben miért nincs rólam semmiféle nyom?

Akárhányszor elkezdtem ezeken gondolkodni az elmúlt hónapok során, a végére mindig csak egy érthetetlen katyvasz uralkodott el a fejemben. Sammel ezerszer megpróbáltuk kibogozni a szálakat, de mindenféle nyom nélkül lehetetlen küldetésnek bizonyult. Cass azóta, hogy megmentette az életemet, nem mutatkozott, és ez elég nyilvánvaló jele volt annak, hogy ő sem tudott meg többet, mint mi, így végül azt beszéltük meg, hogy bármennyire is idegesítő, de hagyjuk, hogy a nyomok maguktól bukkanjanak fel. És, bár több hónapba tellett, most itt van egy.

– Mikor indulunk? – kérdeztem, miközben lassan, mosolyogva felnéztem Dean továbbra is komor arcára.

– Jó, azért ne vidd túlzásba az aggódást – nézett rám felvont szemöldökkel Dean.

– Nem azért kínoztatok ennyi ideig mindenféle edzéstervvel, lövésgyakorlattal, mitológiával és maratoni futásokkal, hogy most meg behúzott farokkal bemásszak az ágy alá. Ha engem akarnak, akkor hajrá, próbálják meg – rántottam meg a vállam.

– Örülök, hogy ennyire magabiztos vagy, de azért emlékeztetnélek arra a kis dzsinnes incidensre is, amikor pont a túlzott magabiztosságod okozta majdnem a halálodat – nézett rám Dean, és egy pillanatra az az érzésem támadt, hogy az apámat látom magam előtt, ahogy épp megszid. Már épp készültem volna visszavágni, mikor Sam megszólalt.

– Hagyjátok már abba – dőlt előre Sam a kanapén, kitakarva előlem Deant. – Olyanok vagytok, mint egy zsörtölődő házaspár – forgatta meg a szemét.

– Nagyon vicces, Sam – grimaszoltam felé.

– Nem azt mondtam, hogy ne gyere velünk, Vania – szólalt meg újra Dean, figyelembe sem véve Sam megjegyzését. – Csak azt, hogy értsd meg, hogy ez nem játék. Sok barátot elveszítettünk már így – sőt, ha jobban belegondolok, mindenkit – pedig ők a kellő félelemmel kezelték a vadászatot. – Dean hangja érdes volt, és az arcán egy kifürkészhetetlen kifejezés ült.

– Te is szoktál félni? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a nagy Dean Winchester minden egyes vadászat előtt rettegve üljön.

– A francba is, nem akarom, hogy az első adandó alkalommal meghalj! Olyan kicseszett nagy baj ez? – csapott Dean az ajtófélfára, és minden további szó nélkül kiviharzott a bejárati ajtón.

– Nem nagyon a közös problémamegoldás embere, ugye? – fordultam Sam felé félig döbbent, félig mérges arccal.

– Ami azt illeti, nem. Nagyon nem – kapcsolta ki a tévét Sam, és nagyot szusszantva hátradőlt.

– Nem is nagyon értem, min akadt ki ennyire. Nem azt mondtam, hogy fegyvertelenül akarok nekirontani egy rakás démonnak, csupán annyit, hogy nem fogok remegve ülni az Impalában, míg ti kinyírjátok őket – ráztam meg a fejem értetlenül.

– Figyelj, mielőtt bármit is mondanék, annyit tudj, hogy én már az elején is támogattalak, és ez most sincs másként. Nem azt mondom, hogy profi vagy, és bármikor elengednélek egyedül vadászni, de nagyon gyorsan fejlődsz, és jó úton haladsz. Viszont meg kell értened, hogy Dean ilyen – neki örökké egy védtelen lány maradsz, és minden erejével azon lesz, hogy megvédjen téged. Mikor gyerekek voltunk, az apánk az idő nagy részében Deanre bízott engem, és ő azóta is a kötelességének érzi, hogy megvédjen. Mióta te felbukkantál, ez némileg csökkent az irányomba, de ettől ő még mindig ugyanaz az aggódó és védelmező báty marad, aki mindig is volt a viccelődő, „kit érdekel?” külső mögött – sóhajtott fel Sam.

– Hű – nyögtem ki némi hallgatás után. Azt eddig is tudtam, hogy Deannek mennyit jelent Sam, és fordítva, de csak most értettem meg igazán. Történhet akármi, ők akkor is testvérek maradnak, és életük végéig vagy még tovább vigyázni fognak egymásra.

– Akkor azt hiszem, most illene bocsánatot kérnem tőle – álltam fel a kanapéról Sam vállára támaszkodva, majd egy nagy levegőt véve kisétáltam a bejárati ajtón.

Dean a verandára felvezető lépcsőn ült, háttal nekem. Mikor meghallotta az ajtó nyikorgását, meg se rezzent, de még akkor sem, mikor leültem mellé.

– Sajnálom – szólaltam meg pár másodperces hallgatás után. – Kicsit nehéz hozzászokni a gondolathoz, hogy ennyi idő után újra vannak olyan emberek, akik féltenek – mosolyodtam el lágyan.

– Akkor gyorsan szoktasd magad hozzá, mert nem hagyom, hogy egy újabb barát haljon meg mellettem. Túl sokan voltak hozzá – mormolta Dean lehajtott fejjel.

– Akkor ünnepélyesen is megígérem, hogy nem fogok meghalni. Legalábbis semmi természetfeletti által – tettem a karjára a kezemet, és örömmel láttam, ahogy mosolyra rándul az ajka.

– Hát, remélem, neked sikerül megtartanod az ígéreted. Én eddig körülbelül százszor haltam meg, ebből a nagy része csak szívatás volt, egyszer egy pokolkutya tépett szét, egyszer meg agyonlőttek Sammel együtt. Szóval a variációk igen változatosak – vigyorodott el féloldalasan, mintha egy szép emléket idézne fel.

– Igen, tudom, olvastam a könyvekben – vigyorodtam el én is, tudván, hogy ettől már nem lesz annyira boldog.

– Még mindig nem égettem el azokat a szarokat – morogta szemforgatva, mire elnevettem magam.

– Szerintem nem is kéne. Ha esetleg összejössz majd egy csajjal, nem kell magyaráznod a múltadat, elég csak a kezébe nyomni a könyveket, és voilá, nem lesznek unalmas „és mivel foglalkozol?” vagy „mi a hobbid?” kérdések. Mondjuk ehhez elengedhetetlen, hogy az illető tudjon olvasni, és az eddigi hódításaidat ismerve, ez nem tartozik a követelmények közé –vigyorodtam el gonoszul.

– Oké, erre nem is vagyok hajlandó reagálni. Viszont nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem az Oliviás monológod. Mi volt ez a „mi csak barátok vagyunk, engem nem zavar” dolog? – vigyorgott rám, mire a gyomrom görcsbe rándult.

– Ööö, azt hiszem, nekem is fel kell mennem pakolni – motyogtam hirtelen a földet nézve, és éreztem, ahogy az arcom vérvörössé változik.

– Csak nem… féltékeny vagy? – kérdezte Dean felvont szemöldökkel, levakarhatatlan vigyorral az arcán.

– Dehogy vagyok féltékeny – húztam ki magam, mintha még a feltételezés is sértene. – Csak gondoltam, tudtodra adom, hogy tőlem azzal fekszel le, akivel akarsz, felesleges arra várnod, hogy megadom magam a folyamatos ostromodnak. – Jézusom, miket beszélek?

– Hidd el, édesem, ha meg akarnálak dönteni, már rég megtörtént volna. – Dean közelebb hajolt hozzám, és finoman végigsimított a vállamon. Nagyon reméltem, hogy nem vette észre, ahogy megborzongtam az érintésétől.

– Sosem sikerülne – néztem rá, majd megerősítésképpen megráztam a fejem. – Soha, de soha.

– Ez eggyel több soha volt, mint ami még hiteles lett volna – kacsintott rám játékosan.

– Ringasd csak magad tévhitekbe, ha ettől jobban alszol esténként – mosolyogtam rá negédesen, majd felálltam, és ott hagytam őt, ám a szemem sarkából még láttam, ahogy a vigyora kiteljesedik.

Másnap délután, miután Dean leparkolt egy viszonylag elfogadható motel előtt Des Moines egyik főutcáján, és miután kivettünk egy kétágyas és egy egyágyas szobát, vissza is ültünk a kocsiba, hogy találkozzunk Oliviával a munkahelyén. Őszintén szólva, egyáltalán nem volt kedvem megismerni ezt a lányt, de ha ez kell a célom eléréséhez, hát ez van.

– Amúgy hol is dolgozik Olivia? – kérdezte Sam, miután behajtottunk egy kisebb, csendesebb utcába.

– Majd mindjárt meglátod, öcskös – mosolyodott el Dean rosszat sejtetően, majd pár perc múlva megállt egy kávézó előtt.

– Ez a nagy durranás? Egy kávézóban dolgozik? – vonta fel a szemöldökét Sam kérdően.

– Nézz át az utca túloldalára. – Dean nem bírta visszafogni magát, és olyan erővel vigyorgott, hogy azt hittem, mindjárt kettéreped a feje.

Oldalra nézve azonban azonnal megértettem a vidámsága okát – egy hatalmas, neonrózsaszín felirat hirdette, hogy a Lusty Leopardban bizony minden férfi megtalálja a maga szórakozását.

Ahogy tudatosult bennem, hogy Olivia egy sztriptízbárban dolgozik, a szám akaratlanul is egy szánakozó mosolyra húzódott.

– Ezt nem hiszem el – tört ki Samből hitetlenkedve, mire, ha lehetséges, Dean vigyora még szélesebb lett.

– Én mindig is tudtam, hogy Oliviának nagy jövője van a… vetkőzésben – kacsintott egyet, majd ingerlően a szemembe nézett.

– Jó, tök mindegy. Biztos ronda. Vagy kopaszodik – suhant át az agyamon a gonosz gondolat, és elfintorodtam. Jézusom, miért gondolok én ilyenekre? Komolyan, mint a középsuliban…

Miközben a bár felé sétáltunk, végig azon gondolkodtam, vajon mi bajom lehet Oliviával, már így látatlanban is. Semmit sem tudok róla azon kívül, hogy vadász volt régebben, elvesztette a családját, és most pedig a vetkőzésből él meg – és hogy megvolt neki Dean egy párszor. – Na, pont ez a probléma… – szólalt meg egy gúnyos hang a fejemben, és ekkor rájöttem, hogy Deannek igaza volt: tényleg féltékeny vagyok.

Olyannyira sokkolt a felismerés, hogy nem is figyeltem, hogy hogyan jutottunk be a bárba. Már csak akkor eszméltem fel, mikor Sam hirtelen megállt előttem, én pedig egyenesen nekisétáltam.

Bár sosem voltam még sztriptízbárban, meg kellett állapítanom, hogy nem sokat veszítettem – bár biztos sokat rontott a hely hangulatán, hogy valószínűleg még nem nyitottak ki – ami nem meglepő így délután négy órakor –, ugyanis rajtunk kívül egyetlen teremtett lelket sem láttam. Dean továbbra is vigyorogva nézett körbe a teremben, és látszott az arcán, hogy épp nagyon kellemes emlékeket idéz fel magában. Sam unott fejjel álldogált mellettem, míg én próbáltam visszafogni a késztetést, hogy egy jól irányzott ütéssel letöröljem a bátyja képéről a kéjenc vigyort.

(Led Zeppelin - Whole lotta love)

– Hello, srácok – hallottam meg magam mögül egy vibráló, mély hangot.

Egyszerre fordultunk a hang felé.

Nagyon nem volt igazam Oliviával kapcsolatban, ugyanis sem kopasz, sem ronda nem volt, sőt, ellenkezőleg. Gyönyörű volt a mélyvörös hajával, zöldesbarna szemével, és tökéletes alakjával, de ami ennél még fontosabb volt, az az erotikus kisugárzás, ami belőle áradt. Bár rám nem hatott, de még így is éreztem, és a szemem sarkából láttam, hogy a fiúkat egyáltalán nem hagyja hidegen: Dean arcára kiül a totális vágyakozás, de még Sam is nyelt egy nagyot.

– Szia, Olivia – szólalt meg Sam, miután eltüntetett az arcáról minden árulkodó nyomot. – Jó téged újra látni.

– Téged is, nagyfiú – mosolyodott el Olivia, és Sam felé suhant, majd a nyakába vetette magát. Sam arca alig láthatóan vörössé változott, és némi kihagyással ugyan, de visszaölelte a lányt.

– Én is itt vagyok – köszörülte meg Dean a torkát, miután Olivia nem akarta elengedni Samet.

– Ó, hát hogy feledkezhetnék meg rólad? – tette fel a költői kérdést Olivia, és csábosan Deanre mosolygott, majd egyetlen szó nélkül megcsókolta.

A körmöm olyan erősen mélyedt a tenyerembe, hogy apró, félholdalakú vágások jelezték a nyomát, de észre sem vettem. Legszívesebben megfogtam volna Oliviát a hajánál fogva, és körberáncigáltam volna a termen, aztán pedig addig vertem volna a fejem a falba, míg ki nem ölöm magamból ezt az érzést.

Vania, az istenért, nem csinálhatod ezt! Dean szabad ember, azzal csókolózik, akivel akar. És amúgy is, csak azért vagy féltékeny, mert szexeltél vele álmodban – osztott ki a tudatalattim keményen, de csak annyit ért el vele, hogy felidéződjenek bennem a zuhanyzóban történtek, és még inkább elszálljon az agyam. De mielőtt még mozdulhattam volna, hogy bármi őrültséget csináljak, Olivia elvált Dean ajkaitól, és felém fordult.

– Te biztos az elveszett lányka vagy – döntötte oldalra a fejét, és finoman végigmért, miközben a hüvelykujjával megdörzsölte az ajkát.

– Te pedig biztos a vetkőzős csaj vagy – csúszott ki a számon dühösen, mire Sam és Dean egyszerre szisszent fel.

– Touché – mosolyodott el Olivia finoman, de továbbra is méregetett, ami kezdett egyre jobban idegesíteni.

– Oké, lányok, mielőtt még elkezdenétek verekedni – ami mellesleg fantasztikus lenne – szúrta közbe Dean vigyorogva –, inkább beszéljük meg, amiért jöttünk, aztán tőlem addig mehet a cicaharc, amíg van rajtatok ruha.

Míg Dean beszélt, farkasszemet néztünk Oliviával.

– Nem lesz itt semmiféle verekedés, ugye, Vania? Csak köszöntöttük egymást, mint két barátnő – nézett Olivia Deanre, majd felém villantott egy negédes mosolyt, amitől kirázott a hideg.

– Persze. Mint két barátnő – morogtam alig hallhatóan.

– Az öltözőben nagyobb biztonságban beszélhetünk. Kövessetek – fordította el a fejét Olivia, majd puha macskaléptekkel elindult egy alig észrevehető ajtó felé. Én, vele ellentétben, dühös trappolással mentem utánuk.

Az öltöző semmiben sem különbözött egy filmben látottaktól – egy tükör, körülötte égők, bárszék, és vagy egy tucatnyi csipkés fűző, minden árnyalatban.

– Extra szolgáltatásokat is vállalsz? – kérdeztem gúnyosan, mikor megakadt a szemem egy bilincsen.

– Csak ha jól megfizetnek érte – kacsintott rám Olivia, mire Dean szeme még jobban felcsillant.

– Inkább mondd el, mi a helyzet, jó? – köszörülte meg Sam a torkát némileg zavartan, miközben a tekintete a sarokba állított lovaglópálcát fixírozta.

– Hát jó, nagyfiú. – Olivia kecsesen leült a bárszékre, és keresztbetette a lábát, pont úgy, hogy a testét alig takaró selyemköntös felcsússzon a combja közepéig. – Tegnap este épp a szokásos kört nyomtam le, mikor odajött Joe, a főnököm, hogy az ötös boxban ülő pasi privát táncot kér, így hát fogtam magam, és áttipegtem hozzá. Azon kívül, hogy meglepő sebességgel dugdosta a melltartómba a pénzt, nem is történt semmi különös, egészen addig, míg nem egy újabb pasi meg nem jelent, és bele nem súgott valamit a kuncsaftom fülébe. Onnantól kezdve akármit csinálhattam, a pasas csak a másikra figyelt, és nem tűnt túl boldognak. Aztán mikor elhalkult a zene, már épp kikászálódtam az öléből, mikor meghallottam a neveteket, és hogy egy bizonyos Vania – mutatott rám – a védelmeteket élvezi, és hogy hónapok óta Bobby Singer házában dekkoltok. A többit már nem hallottam, csak annyit, hogy minél hamarabb meg kell szerezniük a csajt, különben… – Olivia finoman elhúzta a torka előtt a mutatóujját.

– Hát ez nem túl sok – morogtam alig hallhatóan, mire Dean és Sam egyaránt felvont szemöldökkel fordult felém.

– Ne aggódj, édesem, a többi kiderítése a te személyes feladatod lesz – villantott rám Olivia egy negédes mosolyt, majd azzal a lendülettel felém hajított egy vörös fűzőt csipkebetéttel. Reflexszerűen elkaptam, és megállapítottam magamban, hogy biztos irtó kényelmetlen lehet.

Aztán megértettem.

– Ó, az kizárt – eresztettem le a karomat, és a helyzet képtelenségétől elvigyorodtam.

– Muszáj lesz, édesem – biggyesztette le az ajkát Olivia, de a szája sarkában ott bujkált egy mosoly.

– Ha még egyszer édesemnek hívsz, esküszöm, hogy elbúcsúzhatsz a hajadtól – préseltem ki magamból mély hangon. – És az biztos, hogy ezt a szart én nem veszem fel – emeltem fel a fűzőt.

– Akkor bizony nincs több információ – vonta meg a vállát Olivia, és megpróbálta kivenni a kezemből a csipkecsodát, mire visszarántottam a kezem, és mélyen a szemébe néztem.

– Ha most jól értem, akkor… Vaniának kéne kihallgatnia őket… abban? – húzódott Dean szája egy újabb vigyorra. – Istenem, imádom ezt a munkát!

– Rohadtul ne éld bele magad, mert tuti, hogy én nem megyek ki ebben emberek közé – morogtam összepréselt szájjal.

– Akkor menj vissza Sioux Fallsba, és bújj csak vissza a Winchesterek szoknyája mögé, miközben azon gondolkozol, hogy „jaj, vajon mit akarnak tőlem a csúnya démonok, és vajon miért mészárolták le az egész családomat?”

Szinte megdermedt a levegő a szobában, de az is lehet, hogy csak én érzékeltem így. Lassított felvételen láttam, ahogy Dean és Sam arca egyszerre komorul el, és mindketten vádlóan Oliviára néznek, akinek az arcán azonnal látszott a megbánás, ahogy becsukta a száját.

– Figyelj, Vania, én… – kezdett bele pár másodperccel később zavartan, de félbeszakítottam.

– Dean, add ide az Impala kulcsait, légy szíves. – A fűzőt letettem a sminkes pult szélére, és Dean felé tartottam a markomat.

– Vania, Olivia nem úgy… – kezdett bele Dean bocsánatkérő hangon, de meg sem rezzentem.

– Oké – sóhajtott fel Dean, és kihalászta a zsebéből a kulcsokat. – De veled megyek.

– Nem – válaszoltam szűkszavúan.

– Akkor majd én – állt mellém Sam, és finoman megszorította a vállam.

– Egyedül megyek – mondtam színtelen hangon.

– De nem… – kezdett bele Sam, mire felcsattantam.

– Dean, két másodperc választ el attól, hogy nektek essek. Ha nem adod ide azokat a rohadt kulcsokat, én magam veszem el tőled, és az nem lesz kellemes – fenyegettem meg őt, miközben emberfeletti erővel próbáltam uralni a bennem tomboló dühöt.

– Hagyd! – kapta el Dean vállát Sam, majd egy mozdulattal kivette a bátyja zsebéből a kulcsokat, majd felém hajította. Ahogy rázárult a markom a hideg fémcsomóra, határozott léptekkel elindultam az ajtó felé.

– Gyere vissza, jó? – kiáltotta utánam Sam aggódóan, de én válasz nélkül feltéptem az ajtót, és kisétáltam a bárból.

Beültem a kocsiba, és rám egyáltalán nem jellemző módon padlógázzal indultam el az amúgy csendes kisutcában. Az Impala – mintha csak a saját érzéseimet adta volna vissza – üvöltve felmordult, és csikorgó gumikkal nekivágott a Des Moines-i utaknak.

Muszáj volt eljönnöm. Úgy éreztem, ha még egy másodpercig egy légtérben maradok Oliviával, lehet, hogy megölöm, és ezt nem képletesen értem. A testem minden sejtjében vörösen pulzált a düh – a szemem előtt lüktetett a kép, a fülemben hangosan dobolt a vér, és a kezem is remegett. Miután majdnem belementem az előttem álló autóba – amit csak egy satufékkel tudtam kivédeni – már a szívem is olyan hevesen vert, hogy azt hittem, még két ütés, és megáll.

Remegő kezekkel fordultam le egy elhagyatott földútra – ekkor vettem csak észre, hogy már a város határában járok. Leállítottam a motort, és letöröltem a homlokomról a hideg izzadtságcseppeket.

Olyan erővel kavarogtak bennem a gondolatok, hogy jóformán meg sem tudtam különböztetni őket. Egyfelől ott tombolt bennem a düh Olivia iránt – hogy volt mersze egyáltalán szóba hozni a szüleimet?! – másrészt Dean iránt – mástól nem tudhatja, csak tőle. Megbíztam benne, ő pedig minden szembejövő embernek elárulja a legsebezhetőbb pontomat.

Aztán a düh helyét lassan átvette a fásult szomorúság. Éreztem, ahogy a szívem fájdalmasan szúrni kezd, de a szemem száraz maradt, ahogy az Impala kormányára bámultam, miközben lepergett előttem minden gyönyörű és borzalmas emlékem.

És aztán rájöttem, hogy Oliviának igaza van.

A felismerés újra sokként ért – csakúgy, mint a frissen felfedezett féltékenységem.

Oliviának igaza van – nekem kell elvégezni a munka többi részét. Nem azért, mert ő nem hajlandó rá, és nincs más a feladatra, hanem mert ez az én dolgom. Az én családom, az én sorsom. Biztosan tudtam, hogy a Winchesterek mindent megtennének értem, de ez nem az ő feladatuk. És ha ehhez egy pár réteggel kevesebb ruhában kell parádéznom, hát megteszem, és még örülhetek is, amiért csak ennyi az ár.

A düh úgy eresztett ki belőlem, mint egy lufibó a levegől. Éreztem, ahogy a testem ellazul, és még egy halvány mosolyra is képes voltam. Immár biztos kézzel indítottam be az autót, és normál sebességgel tolattam ki a földútról, hogy visszatérjek a feladatomhoz.